Dr. Szontágh Miklósnak
Dr. Szontágh Miklósnak
Turin, 1872. szeptember 23.
Tisztelt Doctor úr!*
* Dr. Szontag Miklóshoz, a »Természet« munkatársához. K. F.
Igen nagyon kellemes meglepetésben részesített Ön becses küldeményével. Elmerengek a hazai virány kedves képviselőinek szemlélgetése felett, melyek, a mint képzelheti Ön, a száműzöttnek oly igen-igen sokat suttognak.
Fogadja Ön szintoly nagyrabecsült, mint váratlan figyelmeért legszivesebb köszönetemet.
A növénypéldányokhoz mellékelt nyomtatványok nagyban növelték az elsők által felkeltett érdekeltséget. E nyomtatványok egyikét a »Természetből« már ismertem, de a »Kárpáti képeket« nem; s hogy mennyire érdekeltek ezek, meg fogja Ön itélhetni abból, hogy szokott lefekvési időm közeledtével vevén történetesen a nyomtatványt kezembe, csakis oly czélból, hogy egyelőre tartalmával megismerkedjem, le sem tettem, míg végig nem olvastam, és éjfél után másfél órával kerültem ágyamba.
Mosolyogva olvastam Önnek és társának találékony modus procedendijét, amott a Kriván egyik sziklafalánál, mert hát én is ismerem azokat a mysticus syrén hangokat, melyekkel az alpesek virányremetéi csalogatják az embert tovább és tovább, fölebb és fölebb, a nélkül hogy észrevenné az akadályokat, melyekkel az Ossát Pelionra halmozott földkéregkömívesek megálljt kiáltanak az andalgó vándor elé. Hiszen – képzelje Ön – rajtam is megörtént még az idén is, hogy azok a syrén hangok addig csalogatták 70 éves lábaimat, míg közel azon magasságban találtam magamat, a hol a Mont Blanc első tudományos megmászója Saussure ütötte fel 15 napra borzalmas kunyhóját, hogy ellesse a magasság titkait, mert hát feltettem magamban, hogy addig megyek, míg én is találok egy Androsace bryoidest (Aretia helvetica Lin.) mint Saussure talált.
Nálam – persze – ebben a megátalkodottságban semmi érdem sincs – mert az első ösztön, mely engem a természettudományok temploma felé vezetett, mi tűrés-tagadás benne, csakis önzés volt. Nagyon sok szenvedés ért az életben. Vigasztalásra vala szükségem. Megemlékeztem Chateaubriand mondására: »boldogok, a kik szeretik a természetet, azt megtalálják s csak őt találják meg a szerencsétlenség napjaiban.« Hát én is ráadtam életfáradt öreg fejemet, hogy megtaláljam a vigasztalót. És beszóltam hozzá a csillagvilágok végtelenségébe, beszóltam hozzá a sziklarétegek, jegeczek, kövületek műhelyébe, de azt meg kell vallanom, hogy, ha nemleges vigasztalást nyujtottak is, úgy a nebulák odafenn, mint a homokszem idelenn; mert azt az egy percznyi féregatomot, mit embernek neveznek, nevetségesen parányi arányokra szállítják le az önbecsérzetben, minden örömeivel s fájdalmaival egyetemben, s ha jól esett is, lelkemnek megismerni és imádni tanulni istent a természetben, melynek bámulatos törvényeiből a végtelen bölcseség minduntalan felénk kiált, de örömet, positiv s örökkön megújult örömet a természettudomány egyik ága sem nyujtott annyit, mint a botanica.
Ön becses adalékkal szaporította ez élvezetemet, – annál becsesebbel, mert hazai – köszönet érte. Az igazság azt hozná magával, – hogy viszonozzam szivességét. Hanem rögtön nem tehetem. Mert igaz ugyan, hogy valamint az Ön küldeményében van sok oly növény, mely az alpesi, apennini s piemonti virányra szorított gyűjteménykémben elő nem fordult, úgy nekem is lehetnek oly példányaim, melyekkel viszont Ön nem bir: annyi legalább bizonyos, hogy sok oly példányom van, melyek Hazslinszky kézikönyvében elő nem fordulnak. Ilyenek például az Achillea ageratum, tomentosa, nana, Alchemilla pentahylla, Androsace carnea, bryoides, Allium boreale, Artemisia vallesiaca, Blismus compressus, Chenopodium augustanum, Licopodium helveticum, Myosotis nana (Eritrichium nanum Schrad.) Neottia latifolia, Pedicularis incarnata és tuberosa, Pitosporium exiocarpum, Ophris antropophera s a természet ama csodálatos szeszélye az Ophris speculum, s az Orchisek föbb faja, például a galeata, aztán a Saururus cernuus, a Campanula cenisia, a Saxifraga hirsuta és sarmentosa, a Sempervivum arachnoideum s még egy pár száz más; hanem a baj az, hogy, a mint mondám, én csak saját magam lelki vigasztalására, nem pedig ex professo szörpölgetvén a természettudomány billikomából, a mit gyüjtögettem, fel is ragasztottuk Ihász barátom segítségével: s a kettős példányokra inkább boszankodtam, s azért többnyire el is szórtam, mintsem hogy megtartottam volna. – De ha még élek egy tavaszt s nyarat, majd másként teszek, s ha olyasmi jut szemem elé, a miről azt gondolhatom, hogy Önnek talán még nincs, felszedem, összegyűjtöm, miszerint szives figyelmét viszonozhassam.*
* Kossuth, ki csak olyan ajándékot fogadott el, mit viszonozhatott, igen becses herbariummal lepte meg viszonzásul Sz. M.-et, mely alakilag tökéletes fac-similéje volt turini gyüjteményének s a piemonti Flora képviselőit tartalmazta. Legtöbbnyire alpesi növény mind olyan, mely Hazslinszky névjegyzékében elő nem fordul. A gyűjtemény nagyon csinosan volt kiállitva, s Kossuth saját kezével irott meghatározásokkal s alkalmi jegyzetekkel ellátva, melyek egyes példányoknál oly bővek, hogy egész czikket képeznek. Ez elmés commentarban a polemiák sem hiányzanak s kijutott belőle úgy Lindley, Moench, Mielich, Gouannak, mint Hazslinszky s Diószeghinek is. Nem akarom elmulasztani, hogy egy ily kis megjegyzést ne közöljek, hogy ez által betekintést nyerjen az olvasó abba is, hogy mily exact pontossággal kezelte Kossuth többek közt a nomenclaturát. »Saxifraga florulenta Moretti + viratos kőtör. (Ordo: Saxifragaceae DC., rend: kőtör-félék) Val Scura alp. maritim. inter Vinadio et Valdieri – mense Julio. – Ritka növény. A nomenclatorok még az ismeretlenség jelével (+) jelölik. A tengermelléki havasokon kivül még senki sem találta. Ott is hozzáférhetlen, függélyes sziklafalokon lakik, mintha mondaná: »Ember! ez az én kizárólagos birodalmam, itt ment vagyok kandiságodtól.« De hiába mondja, mint hiába mondja a havasok nemtője a zergevadásznak: »Lass in Frieden meine Herde«. A tudvágy, mely módot talált szétfosztani a napsugárt, benézni a hold gyomrába hét kilométernyi mélységig, meganalysálni a nap és csillagok alkotó elemeit, myriad napokká decomponálni a nebulák csillámködét s kikutatni a föld gyomrában a szerves élet chronologiáját az Eozoon Canadensisig, – a sziklafalon is lemász egy kötélen. Hanem megboszulja magát a viratos kőtör az által, hogy nem engedi alakját megtartani a herbariumban. Az a kiálló kúp nem gyökér, hanem a viratbokréta, mely a tányér alaku növény közepéből kitornyosodik »vultum ad sidera tollens«. Minő különösen gondoskodott a természet, hogy czéljai ki ne játszassanak! Ezt a növényt hozzáférhetetlen sziklafalakra ültette, s adott neki alakot, mely daczol a fentartás mesterségével. Azt akarta, hogy a Cactus grandiflora leirhatlan szépségü virága (mely olyan, mint a szépség ideáljának megtestesült lehellete a mocsoktalan ártatlanság mezében) csak egy éjjen gyönyörködtesse a szemlélőt, s adott neki oly alakot, hogy lehetetlen fentartani. Mi mindent nem kisérlettem meg vele! nem sikerült!«
Ez egyike a legkisebb jegyzeteknek. Érdekesek különösen azok, melyekben a növények földrajzi elterjedése van leirva, de nem tartozván e kötet keretébe, nem adhatjuk. K. F.
Addig is köszönetem megújítása s nagyrabecsülésem kijelentése mellett van szerencsém Önt barátságos indulattal üdvözölni.
Kossuth Lajos.
