Krivácsy Józsefnek
Krivácsy Józsefnek
Turin, 1873. deczember 14.
Ezredes úr!*
* A honvéd-menház bizottsága felhivást tett közé, melyben 80 honvéd ellátása végett 10 forintjával való adakozásra hívja fel a hazafiakat. Krivácsy József tüzérezredes egy ilyen felhivást Kossuthoz is juttatván, a dicső honvédsereg megalkotója a fenti levéllel válaszolt. K. F.
Vettem folyó hó 6-káról kelt levelét, melyben felszólit, hogy a honvéd-menházba felvehető 1849-diki nyolczvan rokkant honvéd ellátására az országos honvédgyűlésen tett s igen helyesen el is fogadott indítványának valósításához évenkinti 10 forinttal hozzájáruljak.
Köszönöm Ezredes úrnak, hogy levelével nekem alkalmat nyujtott az elsők, közt lehetni, kik a honvédeink iránt mélyen érzett hálatartozás oltárára fillérjeiket letehetik.
Szolgáljon e levelem kötelezvényül, hogy a honvédmenházi ellátás pénztárába, a míg élek, évenkint 20 forintot fizetni fogok.
Fiaim is megbiztak, jelentsem ki nevükben, hogy ők is kötelezik magukat e czélhoz évenkint 10-10, tehát együtt 20 forinttal hozzájárulni.
E kötelezéshez képest a közelgő 1874-dik évre tartozott 40 forintot ide rekesztve megküldöm.
Nagyon szomoru, mondhatnám, a történelemben példátlan dolog az, hogy a magánadakozás filléreihez kelljen ily ügyben folyamodni, mivelhogy a nemzet mint nemzet be nem váltotta igéretét, melyet a nemzeti becsület kezessége alá helyezett, midőn az enyészettel fenyegetett haza védelmére hű fiainak vérét, életét igénybe vette.
S a szomoruság – nehogy többet mondjak. melyet e phaenomenalis szószegésnek bármely körülmények közt is nem lehetne fel nem költenie, csak súlyosbulhat, ha meggondoljuk, minő bőkezüleg, sőt minő pazarul kezeltetett hét év óta az ország háztartása; – mi bő mértékben kijutott abból boldognak-boldogtalannak, a ki csészéjét a nemzet pénze szökőkútjának alája tartá – jutott mindenkinek – még azoknak is, kik a muszkát nyakunkra hozták – csak a hon védelmében megcsonkult honvéd az, a kinek a pazarul dobált milliók özönéből egy árva csep sem jutott.
Igaz, az idők nagyon megváltoztanak s a változott időkkel változnak emberek is.
Az ősöktől öröklött hagyományos irány, mely hazánk függetlenségének védelmében a már muló félben levő nemzedéket oly magasztos önfeláldozásra lelkesítette, nem tartozik többé az újkor irányai közé.
Hogy ez új irányok újszerü bölcsesége nem szereti a multak emlékét, mely a jelenre árnyékot vet, az meglehet.
Hiszen rég megirta Kölcsey a völgyben ülő korról hogy őse sas lakára szédeleg, ha néha feltekint.
Hanem azért a hon és szabadság harczaiban meg roncsolt Belizárt csak még sem kellett volna koldulni hagyni, bár hős alakjának emlékezete nem kedves is.
Igaz, az a bizonyos valami, a mit politikának neveznek, bő takaró. Sok lólábát lehet vele fedezgetni, mely a sarkantyu mellől ki-kikandikál, sok arczot eltakarni, mely e takaró nélkül tán elpirulna.
De én nem hiszem, hogy a hálás kegyeletet megtagadni jó politika lehessen; – én tagadom, hogy van vagy lehet oly politikai tekintet, mely e megtagadást akár kivánná, akár menthetné.
Szerencsétlen nemzet az, a mely csak a mának él s nem kér tanácsot politikájában a jövendőtől. Az óra rohan: kinek van markában a gondviselés kezes levele, hogy az itélet el nem következik? S ha elkövetkezik és elkövetkezik vele a veszély, melylyel a hideg engedelmesség nem, hanem csak a hamvaiból feléledő szent lelkesedés áldozatkészsége birkózhatik meg, oh! akkor azok, kik ezt megérik, újra fognak hallani eget és földet, tengert és hegyeket igérő kecsegtetéseket: – de ki fog hinni egy oly nemzet szavának, mely azt ily kiáltó hálátlansággal megszegé?
Senki! Senki!
Nem, – én azt nem hiszem, hogy a megtorló fatumnak ily kihivása jó politika.
Mert meg vagyon irva: jede Schuld rächt sich auf Erden.
Hanem ez mind haszontalan beszéd. – Tudom, a vérző sziv jajkiáltásának a távolból, ép úgy mint a béna honvéd mankójának otthon – nincsen a tőzsdén kelete.
Én nem hiszem többé, hogy a nemzet megtegye, a mit ekkorig megtagadott.
S különösen most bizony nem fogja megtenni, midőn a rohamos pazarlások által, nem valamely rendkivüli körülmények nyomása alatt, hanem háborítlan béke sima idején a tönk örvényének szélére jutott.
Bizony sokan vannak, kikhez vezeklés illenék, hogy csészéjüket a szökőkútnak alája tarták.
No, a 25 év előtti szabadságharcz csonka romjai ebben nem részesek. – Az ő lelkiismeretüket nem terheli annak tudata, hogy a könyekkel áztatott száraz kenyérhéj, melylyel éhségöket enyhíték, volt a szalmaszár, mely a túlterhelt teve hátát megtöré.
Ez az öntudat is valami.
Hanem mert a dolgok akként állanak, a mint állanak, el kell ismernem, hogy nem marad más út hátra, mint a magánadakozás kisérlete.
S mert az Ön indítványára a honvédgyűlés által elfogadott terv nem nagy tőkéket veszen igénybe; miszerint kamatjaival a jóformán üresen tátongó honvéd-menházat benépesítse, hanem csak évenkinti oly csekély adakozást kiván, hogy száz- meg százezerül vannak a hazában, kik azt még csak meg sem éreznék, nem lehet teljes méltánylattal el nem ismernem, hogy az eszme nagyon tapintatos, nagyon gyakorlatias.
Ha lesz-e sikere!!
Annyi sok történt s történik hazánkban, mi azon fájdalmas felkiáltásra késztet, hogy nemzetemre reá nem is ismerek: miszerint odáig juték, hogy már alig merjek remélleni.
Hanem e kisérlet oly természetü, s ha már anynyira elvesztik e tények erejüket, a szavak értelmüket, hogy a legszentebb tartozás töredékes késő tapasztgatását áldozat nevével kell megtisztelnünk, a kisérlet oly kis áldozatot s a nemzet milliói köréből oly kevesektől veszen igénybe, miszerint csaknem azt mondhatnám, szégyelnem kellene, hogy magyarnak születtem; ha még e kisérlet is meghiusul.
Kérem az istent, nemzetünk becsületének érdekében kérem, muljék el tőlem a keserüségnek e pohara.
És legyen nekem, ki annyi szép reményt láttam ködfátyolképkint szétfoszlani, legyen nekem a kétely megbocsátva, mely ez imádságra ösztönöz.
Ha honn lennék, eljárnék házról házra koldulni a haza koldusainak számára.
De a száműzött csak fillérjét nyujthatja, csak áldást kivánhat a honvéd-menházi bizottmány nemes igyekezetéhez, s áldást azokra, a kik kérését meghallgatják.
Fogadja, Ezredes úr, üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
U. i. Nagyon jól teszik Önök, hogy a törvényhatóságokhoz is folyamodnak. Hiszen őket, különösen a megyéket, a könyörületes hazafiság indulatán kivül a helyzet hasonlata is ösztönözheti. Ők is rokkantak! A megyék, ugy mint a mivé téve vannak, »rokkant institutio«. Talán megkönyörülnek a »rokkantakon«.
Hanem javaslom, ne érjék be ezzel s általában ne érjék be a nyilvános felszólítással. A mi mindenkinek szól, keveseknek szól. Forduljanak Önök egyenkint a nemzet vagyonosabb osztályainak tagjaihoz. Ez nem lesz nehéz, miután a »hivatalos vagyonosságot« a »virilisek« lajstroma evidentiában tartja; s ezt könnyü leszen törvényhatóságról törvényhatóságra megszerezni.
