Hajdu Ignácznak
Hajdu Ignácznak
Turin, 1873. november 27.
Tisztelt Képviselő úr!*
* Hajdu Ignácz, turkevei lakosnak, kinek a hagyományozó Hajdu Imre, turkevei lakos, ügyvéd és földbirtokos nagybátyja volt. K. F.
Meglepetéssel vettem 200 darab aranyból álló küldeményét, de a meglepetést mély megilletődés váltotta fel, midőn hozzázárt gyöngédségteljes levelét s annak csatolmányát boldog emlékezetü nagybátyja, néhai Hajdu Imre úr, végrendeletének e küldeményt kimagyarázó kivonatát olvastam.
Nekem nem volt szerencsém a megboldogult végrendelkezőt életében ismernem, de azon nehány sor, melyekkel nekem szánt hagyományát értelmezé, oly világot vet az elhunytnak polgár jellemére, miszerint lehetetlen Önnek azon meggyőződésében bánatos érzéssel nem osztoznom, hogy az ő halálával hazánk valóban egy oly »független, becsületes, igaz magyar polgárt veszített, milyet az új korszak új légkörében növekvő sarjadék alig pótoland«.
Miként is pótolhatna?
A mióta ez »igaz magyar« hazafiságot, melynek utolsó fellobanása 1861-re esik, az »osztrák-magyar« hazafiság divatja váltotta fel, Magyarország közéletének csaknem minden mozzanata alig egyéb mint egy siralmas nemzeti palinodia, mely mindent, mit az »igaz magyar« sziv szentnek tartott, és hazánk multját, ép úgy mint a jövendőt, melyre joga is, hivatása is volt, megtagadott, s mely a megtagadások végzetes lejtőjén immár ép e napokban a nemzeti szemérem arczulcsapásáig jutott.
Mert nem kevesebbnek, mint a nemzeti szemérem arczulcsapásának kell azt neveznem, hogy a méltóságteljes hallgatás helyett, mi a legislegfőbb áldozat volt volna, mit akár a legpraetensivusabb hatalom igényelhetne, akár egy önérzetes nemzet az engesztelődés oltárára tehetne, a magyar országgyűlés odáig jutott, hogy hivatlan szerencsekivánatokkal ünnepelné meg azon irtózatos nap 25-dik évfordulóját, melyhez annyi jogtiprás, annyi bűn, annyi kegyetlenség, annyi vér, annyi szenvedés, annyi martyromság s oly mérhetlen köz- és magángyász emlékezete van csatolva.
A mik az új korszak alatt hazánkban ekkorig történtek, azok miatt a sziv-véremmel összeforrt honszeretet bánattal, fájdalommal tölthette el keblemet, s el is töltötte, de szégyenérzetével nem, – hanem azt a phaenomenalis sülyedést, melyet ez utóbbi esemény jelez, azt – – – szégyellem. Alig merek az útczára kilépni, nehogy ezek az emberek itt, kik hazájuk függetlertségéért annyi kitartással annyit áldoztak, megvetéssel nézzenek reám, mert én is azon nemzet tagja vagyok, mely nem az igaz vagy vélt felszabadulást, hanem az elnyomatást, nem a törvény helyreállítását, hanem a törvény eltiprását ünnepli meg, a hatalom iránti hunyász hizelgéssel martyrjainak emlékét kigúnyolja.
Rettenetesnek kell azon »légkörnek« lenni, Uram! a melyben ilyenek történhetnek. E légkörnek jellemmállasztó hatása nemcsak az új sarjadékon látszik meg, mely annak nyomása alatt növekszik, meglátszik az ősz fejem nem egy oly kortársán is, kinek tántoríthatlan elvhűsége egykoron keblem szent hitéhez tartozott. Sőt meglátszik az egész nemzeten is, mert a mi hazánkban ez új korszak alatt történt s történik, oly hallatlan valami, miszerint csak abban található fel magyarázata., hogy nemzetünk jelleme oly változáson ment keresztül, a milyenre példát nem mutat a történelem.
E légkörben élt Önnek boldog emlékezetü nagybátyja, de reá, miként a velem közölt végrendeleti sorokból látom, ez ádáz légkör nem volt hatással.
Ő a kötelesség teljesítésének becsületes igyekezetét azon elnézéssel, mely a nemes lelkek sajátja, érdemül és polgári erényül róva fel, becses hagyományával személyemben az elvhűséget és tántoríthatlan hazafiságot kivánta megtisztelni. Még pedig egy oly elvhüséget kivánt megtisztelni, mely kiáltó ellentétben áll azon iránynyal, mely az új korszak új légkörében bölcs hazafiság sugalmának tartatik.
E kivánságával saját elvhüségének, saját tántoríthatlan hazafiui érzelmeinek nyujtotta bizonyságát. Mert a végrendelet szava a szivből szól, hova az életnek sem reményei, sem félelmei, sem indulatai nem hatnak el. Onnan szólva ki az életbe, csak olyasmi iránt nyilváníthatunk tiszteletet, a mi éltünkben keblünk religiójához tartozott.
Biztosíthatom Önt, tisztelt Képviselő úr, hogy bánatában, melyet egy ily férfiu elvesztése felett, úgy is mint rokon. úgy is mint hazafi érez, mind én, mind fiaim, kik sorait ez enyémhez hasonló kegyelettel olvasák – őszinte részvéttel osztozunk.
Legyen megáldott a derék honpolgár emlékezete.
A mi magát a nekem szánt hagyományt illeti, énnekem ugyan elveimhez tartozik semmi oly hagyományt élőtől el nem fogadni, melyet viszonozni nincsen tehetségemben, – de ezen elvemet csak élők irányában vehetem alkalmazásba, a kiket felszólíthatok, hogy az elfogadás kötelezettsége alól oldozzanak fel. – Holtak irányában ezt nem tehetem, annálfogva a jóakaratot, mely a szivből szól felém, tiszteletben tartani erkölcsi kötelességemnek ismerem! kivált midőn az oly nemes érzelem kifolyása, mint a minőnek a jelen hagyományt ismernem lehet.
Voltam már egy ily helyzetben, akkor, midőn egy angol jóakaróm végrendeleti hagyományával megtisztelt. Én azt, bár idegentől eredett, elfogadni erkölcsi kötelességemnek tekintettem. Kétszeresen kell e kötelességet éreznem egy hazámfia irányában, kinek irántami jóakarata nem személyes ismeretségnek, hanem a hazafiui kötelesség felőli fogalmaink találkozásának kifolyása, s mint ilyen az új korszak új iránya ellenében helyeslő itéletet mond politikai törekvésem felett.
Mindezeknél fogva a nekem szánt hagyományt nemcsak hogy elfogadom, hanem kegyeletes hálával fogadom el, s elhagyatottságomban úgy becses vigasztalásnak, mint az ekként megtisztelt elvhűséghezi ragaszkodásra buzdításnak tekintem.
Ez elfogadást azonban csak feltételesen, t. i. azon esetre kérem értetni, ha arra nézve meg leszek nyugtatva, hogy Önnek, tisztelt Képviselő úr, vagyoni állása olyan, miszerint az Önt illető örökségnek e hagyomány általi megcsonkitása terhére nem eshetik.
Ugyancsak e feltétel alatt adhatom csak megegyezésemet, Képviselő úr, azon hálás érzettel méltányolt gyöngéd kivánságához, hogy a hagyomány után járható díjaknak Képviselő úr általi fizetésébe belenyugodjam. – Képviselő úr ez ajánlatát a boldogult végrendelkező szóbeli meghagyásával indokolja. Az ellen tehát, miután a hagyományt elfogadom, kifogást tennem nem lehet s nem is teszek, de mindig azon feltétel alatt. ha a megterheltetés Önnek áldozatába nem kerül.
Addig is azonban, míg e részben magamnak megnyugtatást szerezhetnék, van szerencsém a küldött kétszáz darab arany vételéről nyugtatványomat kivánságához képest iderekesztve megküldeni.
S midőn ezek után tisztelt Képviselő úrnak azon gyöngéd, szivélyes modorért, melyet boldog emlékezetü nagybátyja végrendeleti akaratának teljesítése körül irányomban tanúsítani méltóztatott s mely a hagyományt előttem kétszeresen becsessé tette, őszinte szives köszönetet mondanék, van szerencsém magamat jóakaratu emlékezetébe tisztelettel s hazafiui üdvözlettel ajánlani.
Kossuth Lajos.
