A »Debreczen« szerkesztőjének
A »Debreczen« szerkesztőjének
28. Via Bertholet. Turin, 1874. január 18.
Tisztelt Uram!*
* A »Debreczen« szerkesztőjének. K. F.
Két kérdést intéz Ön hozzám január 7-kei becses levelében. Az első az: mi véleményben vagyok a »balközéppárt« november 7-kei határozatáról? A második az: védhetik-e annak létrehozói elvváltoztatásukat azon egykoron általam is említett mondattal, hogy – a politika az exigentiák tudománya?
Van szerencsém kérdéseire válaszolni. Nehogy azonban, mint a most idézett mondattal is történt, szavaim félremagyaráztathassanak; előre kell bocsátanom, hogy én ismert álláspontomnál fogva nemcsak a »balközéppárt« eredeti álláspontját, de még a 48-as pártét sem tartom kielégítőnek; mindamellett azonban nagy fontosságot helyezek arra, hogy hazánkban a közös ügyek ellenében egy határozott elvhű közjogi ellenzék létezzék, mert ha még ez is szétmállanék, ha nem lenne vagy csak jelentéktelen töredékekben lenne párt, mely hazánk függetlenségi jogait és aspiratióit ország-világ előtt ernyedetlen erélylyel képviseli, úgy én nemcsak a jelent vigasztalannak, hanem a jövendőt is reménytelennek tekinteném, s legfölebb csak számítás alá nem eshető véletlennek lehetőségében kereshetnék támaszt a kétségbeesés ellen az iránt, hogy hazám még eljuthat azon állásra, melyre jogosítottnak is tudom, hivatottnak is hiszem.
Ezen s csakis ezen szempontból érdeklődöm az országgyűlésen képviselt pártok kebelében forrongó evolutiók iránt, mely pártokon különben én, merőben különböző álláspontomnál fogva, egészen kivül állok. De e szempont elég arra, hogy érdeklődjem, s ha ennek folytán egyet rosszalok, mást helyeslek, az ellen tiltakoznom kell, hogy helyeslésem azonításra magyaráztassék.
Ezzel rátérek Ön első kérdésére.
Én a »balközéppárt« november 7-kei határozatát, illetőleg egészen helyeslem azon nézetet, melynek Ön becses lapjában alaposan is, határozottan is kifejezést adott.
Én azt a határozatot az ellenzéki álláspont feladásának, elvváltoztatásnak, hátralépő apostasiának tartom. Határozottan annak tartom.
Azon szóbeli reservata, miszerint elveiket aludni hagyják ugyan, de feltartani mondják, talán jó lehetett arra, hogy a határozat létrehozói (kiknek jóhiszemüségét nem vonom kétségbe) magukmagukat »in foro conscientiae« megnyugtassák; de a részrehajlatlan birálat itélőszéke előtt legkisebb értékkel sem birhat, miután ugyanazon egy lélekzettel a szóbeli feltartást tettleg egészen semmivé teszik azon nyilatkozatuk által, hogy a közösügyes alapon is készek kormányra lépni coalitióban a Deák-párttal.
Nem lehet ezt a két dolgot egy kalap alá hozni. Nem lehet a káposztát is épségben hagyni, meg a kecskét is jóllakatni vele. – A közösügyes alap az ellenzék közjogi elveit fel akarja tartani: az nem ajánlkozhatik a közösügyes alapon kormányt vállalni, a ki erre ajánlkozik, az nem tartja fenn pártja elveit; ha mondja, hogy teszi, üres hangot mond.
Sőt még ennél is rosszabbat cselekszik. Árt az ellenzék közjogi álláspontjának, gyöngíti erejét, compromittálja jövendőjét.
Nem foroghat fenn erre nézve a kétségnek még csak árnya sem senki előtt, a ki a kérdéses pártnyilatkozat horderejéről magának tárgyilagosan számot ad.
Én nem tartozom azok közé, kik minden fonák lépésnél nemtelen indokot szaglálnak. Egyáltalában nem veszem kétségbe, hogy a november 7-kei párthatározat létrehozói tiszta motivumokból indultak ki, midőn egy szerencsétlen perczben magukat azon szerencsétlen eltökélésbe bele disputálták, hogy a közösügyes alapon is készek kormányra lépni.
Látták, hogy az ország bajban van, s azt hitték (csodálom, miként hihették), hogy, ha a Deák-párt jobbjainak coalitiókra ajánlkoznak, ezek megnyugtatva közjogi tekintetben az által, hogy az ajánlkozók kötelezik magukat közjogi elveiket aludni hagyni s a közösügyes alapon venni részt a kormánykodásban, kapni fognak az alkalmon, hogy pártjuk reactionarius elemeitől megszabaduljanak; s e feltevésből indulva ki a jó baloldaliak, azon reménynek adták át magukat, hogy coalitióra lépve a Deák-párt jobbjaival, ki fogják az országot nyomasztó bajaiból szabadíthatni, s még – mirabile dictu – a deformok teréről igazi reformok terére is fogják a kormányt terelhetni.
Ilyen volt az indok, nem kételkedem felőle.
Én határozottan tagadom, hogy a közösügyes alapon lehetséges lehetne akár a szabadság igényeinek, a nemzet geniusának s a józan közgazdászat követelményeinek megfelelő reformokat létrehozni, akár az ország nyomasztó bajait gyökeresen megorvosolni.
Az elsőt azért nem, mert korántsem a vele szövetséges reactionarius elemek iránti kiméletből adott a Deák-párt reformok helyett deformokat a nemzetnek, hanem azért, mivel a deformok a közösügyes alapnak bástyákul, támaszul szolgálnak.
A másikat azért nem, mert tény, hogy elkezdve a központosítási irányon, mely a nemzet testén, lelkén hét év óta elművelt procrustesi műtétek hosszu során sárga-fekete vonalként végig vonul; keresztül a deficit dagályon – a pazar gazdálkodáson – a vele kapcsolatos »szabad vásár« rendszeren – a nép nyomasztó pénzügyi helyzetén – a hitelhiányon – az ipar pangásán – a kereskedelem gyámoltalanságán le egészen a kormányrendszerré emelt corruptióig: nincs az országot nyomasztó bajok között egy is, de csak egyetlen egy is, a mely vagy egyenesen a közösügyes alaptól ne származnék, vagy legalább a közösügyes alap fatalis befolyására ne volna nagyobb részben visszavezethető.
Még ama »hű bele Balázs« módra minden discretio nélkül túlhajtott szédelgés is, mit productiónak hívnak, igen nagy részben a nép adózó képességével arányban nem álló azon abnormis állapot nyomására vezethető vissza, melyet a közösügyes alku teremtett. S e nyomás annyira megy, hogy a közösügyes alapon még csak a világtörténelemben példátlan ama szégyent és nyomoruságot sem sikerülend hazánkról elhárítani, miszerint egy annyi millióból álló nép, mely magát nemzetnek hívja, még csak annyira sem ura saját háztartásának, hogy egy pénzjegykibocsátási saját bankot állíthasson fel. Mert hát nemcsak annyiból áll ám a közösügyes alap, a mennyi felőle a törvénybe, van (pedig bizony már ez is elég a borzalomig, hosszu annak a farka a gyakorlatban, hosszu végtelenül.)
Ámde tegyük fel a lehetetlent. Tegyük fel, hogy a november 7-kei határozat létrehozóinak – ha kosarat nem kapnak – csakugyan sikerülendett a közösügyes alapra állva kiszabadítani a nemzetet nyomasztó bajaiból, mit cselekedtek volna tulajdonképen?
Cselekedték volna azt, hogy tettleg capacitálták volna a nemzetet, miként a baj korántsem a közösügyes alapon van, hanem csak az emberekben volt, s hogy jobb s ügyesebb emberekkel a kormány rúdnál biz’ a közösügyes alapon is szépen meglehet Magyarország.
Más szóval cselekedték volna azt, hogy ők maguk, ők! a bihari pontok alkotói! consolidálták volna a közösügyes alap állandóságát.
Nincs e dilemmából menekvés. Vagy nem segítettek volna apostasiájuk árán az ország bajain; s ha így, ugyan minek idéztek elé meghasonlást saját táborukban? minek gyengítették meg az ellenzék tekintélyes állását? – vagy segítettek volna az ország bajain, s ekkor consolidálták volna közösügyes alapon; a pillanatnyi enyhülés tál lencséjéért oda adták volna a nemzet szent örökségét.
Aztán beszéljenek nekem »elvfentartásról«. Nyujtogassák választóiknak a kongó phrasisok mézes madzagát. Nem ér az, Uram! semmit. Az ily dolognak angol neve »humbug«, mely szónak értelme Webster szerint ez: an imposition under fair pretenses. Teljes joggal eldalolhatják az elvfentartásról a debreczeni diákok az ismeretes magyar rythmust: »nincsen abban semmi virtus« s a többi.
És mi hozatik fel e meggondolatlan hátralépésnek, e sajnálatos apostasiának mentségeül? – Felhozatik az, hogy ez idő szerint úgy sem lehetne az ellenzék közjogi elveinek értékesítésére semmi sikeres lépést tenni, tehát nem árt aludni hagyni az elveket; s e képtelen sophisma támogatásában még gúnyhoz is folyamodtak! Egy szóvivőjük (kitől, megvallom, annyi impietast nem vártam volna) lyukas mogyoróropogtatásnak csufolta a nemzet elvesztett államisága jajkiáltását, a mit még akkor is tiszteletben kellene tartani, ha a nemzeti jellem sülyedő bárkájáról egyetlen egy hang »unter Larven die einzige fühlende Brust« kiáltaná fel.
De én kereken tagadom, hogy ez idő szerint semmit sem lehet tenni az ellenzék közjogi elveinek érdekében. És pedig tagadom, nem is a magam szempontjából, nem mintha arra akarnék hivatkozni, hogy mit tehetne nemzetünk, ha akaratának határozottságával jogai szinvonalára felemelkednék a hanem tagadom egyenesen azon békés hajlamu, loyalis (hogy ne mondjam hyperloyalis) párt szempontjából, melynek eljárását taglalom.
Mert ha többet nem is lehetne tenni, annyit minden esetre lehetne tenni, hogy a nemzet ernyedetlen kitartással óvassék – és megóvassék azon rettenetes szerencsétlenségtől, hogy a közösügyes járomba beleszokjék. Nagy dolog ez, Uram, Szerkesztő úr! olyan dolog, mely nélkül még csak remény sem lehet egy jobb jövőhöz. S mert ily nagy dolog, tehát nagy a kötelesség is. Elengedhetlen kötelesség.
Aztán lehet, s ismét az ő loyalitási szempontjokból minden esetre lehet, azt is tenni, hogy ismét és ismét evidentiába állitva, ország-világ előtt az, hogy úgy közvetlenül mint közvetve mennyit contribuált a közösügyes állapot ahhoz, hogy Magyarország a tönkrejutás mélységének szélére jusson, mind közelebb és közelebb hozzák úgy a fejedelem, mind a »másik fél« belátásához, hogy ez tarthatlan állapot, mert tönkre teszi az országot, pedig ezt nemcsak Magyarország sinyli meg, megsinylik azt mások is keservesen.
És minden nemzetre nézve, mely akár balszerencse, akár saját hibája folytán állami önállóságát elvesztette, végetlen fontosság rejlik abban is, hogy a hatalom lássa, miként a nemzet egy tekintélyes része e veszteségbe soha és semmi áron bele nem nyugszik, s hogy az elvesztett önállás visszakövetelésétől figyelmét sem áldás, sem semminemü csapás el nem térítheti.
Senki sem fogja tagadni, hogy mindezt a jelen körülmények közt is meg lehet tenni, én pedig még azt teszem hozzá, hogy ép a jelen nyomasztó körülmények olyanok, miszerint, még ha eddig aludni is hagyta volna az ellenzék közjogi elveit, most, épen most volna itt az ideje az »alvó leányzót« felrázni álmából hatalmasan.
Először azért, mert – a mint említettem Magyarország tönkrejutását bizony megsinylenék a Lajthán túl s még a Burgban is. Másodszor azért, mert e tekinteteknél fogva a jelenlegi bajözönben a közösügyes hatalomra nézve a pressiónak egy neme rejlik. A jogelvesztésből származott bajok a jogvisszaszerzésnek leghatalmasabb szövetségei.
És a november 7-diki párthatározat létrehozói, a helyett hogy e szövetség előnyeit erélyesen felhasználnák, mit tesznek? Ép a jelen perczet szemelik ki arra, hogy a nemzet önállási aspiratióit elaltassák.
Szerencsétlen politikusok! hát nem látják-e be, hogy, ha Bécset erről capacitálják, biztosak lehetnek, hogy figyelemelfordító bajoknak szűkiben az ország sohasem lesz. Majd gondoskodik erről a soha jól nem lakható moloch, mit »birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak« neveznek.
Ezeket akartam Szerkesztő úr kérdésére válaszul adni. Igenis, a november 7-diki párthatározat feladja az ellenzék közjogi álláspontját; »jobbra át« fordul a közösügyes alap felé, tettleg egyházat cserél s a, ki ezt teszi, hiába mondja, hogy hite nem változott.
A retrograd apostasiák politikában sajnálatosak. De én minden apostasia közt legsajnálatosabbnak épen azt tartom, a mely mást mond, mint a mit cselekszik. A kendőzetlen apostasia sokaknál recensust képez s ez kitartásra ösztönözhet. De az amolyan »aludni hagyjuk, fentartjuk«, szépítgetés meglopja a nemzet éberségét. Olyan mint a dajkadal, vagy a bölcsőringatás, altat.
Pedig Sámsonnak aludtában nyirta le haját Delila. Én igen nagyon sajnálom, hogy annyi jeles tehetségü férfi kiállott az ország önállását visszakövetelők táborából. Bár megfontolnák, hogy bizony elvváltoztatásukkal még csak azt sem érték el, hogy csak egy hajszálnyival is többet tehessenek, mint a mennyit tehettek volna, ha álláspontukat nem változtatják. Tévedni emberi dolog, de a tévedés beismerése a legmagasztosabb látvány, mit ember az erkölcsi téren nyujthat. Bizonyosan nyerhetnének polgártársaik jóvéleményében, csak fokozhatnák a haza javára befolyásukat, ha tévedésüket beismerve az elhagyott zászlóhoz visszatérnének.
De nem hizelgek azzal magamnak, hogy az öreg számüzött gyönge szava keresztülhat a pártszenvedély hullámdagályának dörgésén s a »Rechthaberei« fülzugásain.
Hanem azt szeretem feltenni Debreczenről, hogy személyes tekinteteknek sem a haza javát, sem saját elvhűségét fel nem adja, s minden körülmények közt megmarad követelése mellett, a mit Csávolszky képviselő »Baloldal« czímü jeles lapjában így fejezett ki:
»Hazánkat önálló magyar államnak akarjuk, melynek megvan minden kelléke: hadserege, pénzügye, külképviselete, s mely érdekeinek teljesen megfelelő önálló kereskedelmi politikát követelhet.«
Nagyon váratlan, nagyon szomoru látvány volna ha az a Debreczen, melynek nevéhez oly nagyszerü emlékezetek csatolvák, kevesebbet irna zászlójára.
Fogadja, Szerkesztő úr, stb.
Kossuth Lajos.
