Ismeretlennek
Ismeretlennek
28. Via Bertholet. Turin, 1874. február 20.
Tisztelt Uram!*
* Nagy előszeretettel hirdették Kossuthról ellenségei, hogy szellemi ereje megfogyatkozott és hogy nyomorral küzd. Ezt sikerült nekik a külföldi lapokba is becsempészni. Első sorban értesültek erről Kossuth glasgowi barátai, kik siettek az anyagiak tekintetében a hir alaptalanságáról azonnal meggyőződést szerezni és K. többi barátait megnyugtatni. A szellemiekre nézve legjobban véltek úgy eljárni, hogy kiadták Kossuthnak ebben az időben egyik barátjához intézett levelének clichéjét, melyet fentebb közlünk. K. F.
Nagy örömömre szolgál értesíthetnem Önt, hogy becses ajándéka, a szép skót tengeri növénygyűjtemény, mit nekem küldött, sértetlenül megérkezett, s most herbariumom díszét képezi, mely számra nem gazdag bár (alig 4,500 faj az egész), de néhány száz példány kivételével, melyet hazámból kaptam, egészen a magam gyűjtése, osztályozása és rendezése, a vigasztalás gazdag forrását nyujtja a számüzöttnek hanyatló éveinek magányában.
Valóban nem birok szavakat találni hálám és lekötelezettségem kifejezésére értékes s izléssel rendezett ajándékáért és a gyöngéd modorért, melylyel ez ajándékban részesít.
Van valami sajátságosan megillető a skót jellemben. Míg egyrészről csodálatot követel rendületlen állhatatossága közügyekben, úgy mint magánosakban, másrészről delejes befolyással van a szivre jószivüségének minden fitogtatástól mentes gyöngédsége.
Közel tizennégy éve mult, hogy különös conjuncturák előestéjén, melyek oly gazdagok valának kecsegtető igéretekben, és rám nézve legalább, – nem, nem rám nézve, mert nem volt nekem személyes czélom, de hazámra nézve oly szomoru csalódást eredményeztek, – epedő istenhozzádot mondtam Skócziának, melyet összehasonlíthatatlan jóakaratáért, mely soha ki nem fáradt hontalanságom boruját felderíteni, méltán neveztem és nevezek ma is második hazámnak.
Tizennégy év nagy idő az embernek adatott arasznyi életben, és az eseményeknek hazafiui aspiratiómmal oly ellenséges áramlatban, a vigasztalan hazafiui bánat nehéz terhe alatt és saját elhatározásomnál fogva, mely természetes következménye választott jelszavamnak: »törhet, de nem hajlik« – mind e hosszu idő alatt nem éltem én, csak tengődtem oly alkalmas módon arra, hogy szerény nevemet a feledés takarja el, szinte nem csodálkoztam volna, ha e név egészen kitörlődik mindazok emlékezetéből, a kik muló érdekkel voltak nem annyira igénytelen személyem, mint inkább a nagy esemény iránt, mely most pályafutásommal össze van fűzve.
És különösen Skócziában lett volna igen természetes elfeledtetésem; Skócziában, hol John M’Adam úr, leghivebb és legjobb barátaim leghivebbje és legjobbja kivételével, mind e hosszu idő alatt egyátalán senkivel sem volt érintkezésem. Önök, bizonyosan tudom, elhiszik nekem, ha mondom, hogy megkérvén kedves barátomat, tájékozzon az iránt, mi módon és mi áron szerezhetnék herbariumom számára skót algae gyűjteményt, – elhiszik, mondom, hogy nem gondoltam ajándékra.
A dolog az, hogy – szomoru aggkorom üres óráit a »természet« örök rejtelmü csodás könyvének olvasásával töltvén, – midőn e kéréssel fordultam barátomhoz, csak az a kivánság vezérlett, hogy havasi és magyar Flórámhoz a skót tenger kincseiből is csatoljak valamit, mert óhajtottam, hogy Skócziáról suttogjanak nekem s vidítsák fel örömtelen öreg szivemet, a drága öreg névhez fűződö emlékek felébresztésével.
E kivánságom teljesedését a pénzkérdéstől tartottam függőnek, mert nincs sok költeni valóm, és így nem is rendeltem meg egyenesen a gyűjteményt, csak tudni kivántam, mennyi költséggel járna.
De a mit én tisztán üzleti dolognak tartottam, feltéve, hogy szegényes eszközeim megengedték volna belebocsátkozni, M’Adam úr és Ön, Uram, úgy fogták fel mint szeretet és, gyöngédség dolgát. Értesültem, hogy, midőn jutalomról beszéltek az Ön és azok részére, kik e fényes gyűjteményhez hozzájárultak, az volt válasza, hogy, ha valami úton szolgálhatnak nekem (ki már rég feledve hittem magamat), az elég jutalom. És mikor felnyitottam a gazdag kötetet, a »mélység kincseinek könyvét«, az ajándékozók nevei helyett csak a gyöngéd feliratot találtam: »Skót barátoktól. Glasgow, 1874.«
Mindez nem lepett meg, hiszen régóta tudtam, hogy állhatatosság és gyöngédség legfőbb vonásai a skót jellemnek. De ha meg nem lepett, meghatott mélyen.
Nem pusztán ajándék, szerető vigasztalás volt az, mit Önök nekem szántak. Köszönet az ajándékért, és legyenek megáldva a vigasztalásért. Amazt örömmel, ezt igaz háladatossággal fogadom.
Igaz barátjuk
Kossuth Lajos.
(Angolból.)
