Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Monsummano. Toscana, 1874. augusztus 25.
Tisztelt Uraim!*
* A nyomasztó gazdasági állapotok, a válságos pénz- és hitelviszonyok súlyosan nehezedtek a politikai életre. Bomladoztak a pártok. Oszladozott a Deák-párt és ráfeküdt a specialis magyar nyavalya: az összeférhetlenség a balközép és balpártra is. A bomladozás e processusában Helfy Ignácz az ujonnan alakult »függetlenségi« párt egy levelét vitte magával Kossuthhoz. Erre adott válasz volt a fenti levél. K. F.
Van szerencsém julius 25-éről kelt becses levelökre válaszolni.
Önök engem azon felszólítással tisztelnek meg, hogy, ha pártjuk az, melyhez magamat legközelebb állónak tekintem, tennék oly nyilatkozatot, mélynek folytán – a mint igénytelen állásom nyomatékát túlbecsülve magukat kifejezik – »nevem pecsétje alatt is szólhassanak hazánk népéhez«.
Önöknek erre, ha jónak látják vala, tökéletes joguk volt volna ekkorig is. miután én nyilvánosságra hozott egy levelemben már hónapok előtt kijelentettem, hogy, ha hazánkban oly czimmel s oly programmal alakulna párt, a minővel azóta a »függetlenségi párt« csakugyan megalakult, én elismerném. hogy ezen párt az, mely hozzám legközelebb áll, minthogy egy ily pártnak zászlaja alatt politikai hitvallásommal számomra is lenne hely, míg minden ekkorig nyiltan szint vallott pártok programmja engem merőben kizárt.
Önökre tartozott s tartozik megitélni, vajjon reám hivatkozniok tanácsos-e? Mert hát, ha ez némely körben tán egy kis vonzerővel birhatna is, más körökben alkalmasint eltaszító hatást gyakorolhatna. Önök a helyszinén működnek. Ismerik a körülményeket. Vessék egyik mérleg-tálczába a vonzsúlyt, másikba az eltaszítót, s cselekedjenek a szerint, a mint a politikai számtan tolmácsolandja.
Én, minthogy felszólíttatom, kötelességemnek tartom határozottan kijelenteni, hogy én magamat minden nyiltan szint vallott pártok között a »függetlenségi párthoz« nemcsak legközelebb állónak tekintem, de sőt a kitüzött czélra nézve, mely nem kevesebb mint hazánknak egész kormányzati rendszerében minden idegen avatkozástól ment állami függetlensége, magamat a függetlenségi párttal« solidarisnak vallom.
Hiszen ez az én czélom is, s a kik szintén ezt vallják czéluknak, a nélkül hogy e czélnak programmjukban oly értelmezést adnának, melyet én vagy hazánk állami függetlenségére tapasztalatilag elégtelennek, vagy azzal épen ellenkezőnek tudok lenni, azoknak zászlaját én magaménak ismerem el.
Nem is tartóztat vissza e nyilatkozatomtól azon tekintet sem, hogy közös czélunknak, a haza, függetlenségének formulázására nézve nézeteink eltérhetnek. Én ugyan tudományilag is, tapasztalatilag is annyira biztos vagyok nézetem helyessége felől, miszerint erősen meg lennék győződve, hogy a létfentartás hatalmas ösztöne, mely még a porban csúszó férget is erélykifejtésre villanyozza, és a tapasztalás, mely az illusiókból kigyógyít és a conjuncturák hatása előbb-utóbb a nemzeti akarat szinvonalára fogják emelni azon igazságot, melyet én nyiltan vallok s mely mellett számkivettetésemmel bizonyságot teszek, de mely, könnyen megfogható oknál fogva, ez idő szerint másoknál talán csak a sziv rejtekében pislog, ha. ugyan ki nem aludott. Azonban meglehet, hogy tovább adva nézeteink eltérendnek, mielőtt a kiegyenlítési kisérletek haszontalansága s a csalódásokból kiábrándulás útainkat ismét egybevágtatná. Ez engem vissza nem tartóztat. Önök a hazafiságot azzal kötvén össze, a mit loyalitásnak szoktak nevezni, a szelid, de kitartó hangya munkásságra fektetik reményüket. Ám legyen úgy. Én nem dobbantok lábammal, mint az elitélt Galilei s nem kiáltom Önöknek: »eppur si muove«. Bár hiszem. Nemzetek sorsa nagy vágásokban mozog. Az én nézeteim várhatnak az alkalomra, melyet nem ember teremt, de melyet meghoz a történelem kérlelhetlen logikája, ha időközben a nemzet önmagát meg nem gyilkolja. Ezt csak a nemzet maga teheti, más senki és semmi. Nemzet csak öngyilkolással halhat meg. Önöknek nagy lesz érdemök, ha ettől a nemzetet megóvják. S meg fogják óvni, ha sikerülend a mint ezt feladatunknak vallják – »ébren tartani a nemzet lelkiismeretét, s nem hagyni megszakadni a nemzeti függetlenség s a szabadelvü haladás eszméjének életfolytonosságát«. Tegyék is ezt Önök ernyedetlen buzgalommal és számítsanak mindazon csekély támogatásra, mely erőm gyengeségétől s körülményeimtől kitelhetik. – Hiszen az Önök pártczíme az én politikai hitvallásom czíme. Önök programmja, engem ki nem zár, sem elveimmel nem teszi magát ellentétbe. Ez nekem elég mostanra. Ahol, mint hazánkban, tényleg oly közjogi állapot létezik, mely a nemzet állami függetlenségének merő tagadása, ott mindazoknak kik e függetlenséget vallják czéljuknak – bármi alakban értsék is azt – legelső, legnélkülözhetlenebb feladatuk egyesülni a végett, hogy a czél felé közelíthetésnek ez akadálya az útból elháríttassék. E nélkül a további teendőkre nézve egymástól eltérő nézetek közül egy sem kecsegtetheti magát diadal reményével. Vele mindenik. Van tehát egy közös találkozási pont, van egy mértföldjelző, a meddig együtt mehetünk, mindenikünk fentartva magának a szabadságot, hogy, ha közös erővel azon mértföldjelzőig eljutunk, kiki azon irányban menend tovább; a melybe keblének istene vezérlendi. Tehát munkára. Feszítsük a vitorlákat és – – lobogjon a zászló! usszék a hajó!
Ha Önök jóakarata, s nem saját érdemem, helyeslésemnek valami kis becset kölcsönözhet, im azt birják Önök. Ha ez egy-egy kis ösztönül szolgálhatna a csatlakozásra itt, a kitartó tevékenységre amott, örvendenék. Hanem ez aztán minden. – Az illusio rossz munkatárs. Óvakodjunk tőle. Az én adhesióm nem igen lendíthet ez idő szerint a mérleg nyelvén.
Nem negélyezek én semmi álszerénykedést. A ki – mint én – odáig jutott az élet útján, hogy magára nézve nemcsak nem vár s nem remél, de már még csak nem is óhajt semmit az élettől, az túl van a negélyezés kisérletén. Ha majd a pohár csordultig megtelendett – nagyon telik! – ha majd a hályog egészen lehullandott a nemzet szeméről – nagyon vékony már! – tudom én igen jól, hogy jöhet az európai viszonyokban fordulat, s talán hamarébb is jöhet, mint a homokból mákszemeket válogatást nagy államférfiu bölcseségnek tartó udvari diplomaták képzelik; igenis, jöhet fordulat – tudom, – midőn ez öreg kéz, mely most, egy hű barát kivételével, magára hagyottan ápolja számkivetése magányában kertje virágait, talán még lendíthet valamit hazánk függetlensége s a népszabadság szent ügyén. Mert hiszen bármennyi piszkot, mocskot, sarat halmozzon is rájuk az elfogultság, önérdek, legyezés, hiuság vagy gyülölet ama kapcsokon, miket egy epochalis mult emléke s a magyar nép érzelmei között fűzött a történelem, lazíthat az idő, mint már is lazított a lefolyt nehéz huszonöt év, de legyen bár még oly ellenséges az áramlat, azokat egészen csak még sem moshatja el. Ez természetes. Hanem a jövendőt hagyjuk a jövendőre. – Jelenben pedig a kegyeletes reminiscentiák alkalmi villanatainak ne tulajdonitsunk nagyobb horderőt, mint a minővel valóban birnak, s ne áltassuk magunkat semmi feltevéssel, melyet a tényállás nem igazol.
A tényállás pedig az, hogy jelenben az én szavam nem gyakorolhat nyomatékos befolyást hazánk közügyeire. Hogy nem is gyakorol, tapasztaltam. Bőven. Tehát a nyilatkozat, melylyel Önök felszólításának ezennel megfelelek, nem bir fontossággal.
Hagyjuk ezt ennyiben, s vegyük inkább szemügyre egynémelyikét azon dolgoknak, a melyek fontosak.
Önöknek, Uraim! sok nehézséggel kell küzdeniök. Ezek egyikének mondják Önök azt, hogy az »országnak túlnyomó nagy részét még mindig elfogulva tartják az alkotmányos formák, melyek közt, habár a nemzeti gyarapodásra nézve valódi eredmény nélkül, mozognia lehet«.
Ez engem, megvallom, bámulatra ragad. Én, ki a távolból csak a körvonalakat látom, megvallom, inkább attól tartottam, hogy népünknél, melynek, mióta az alkotmány sánczain belül helyet foglalt, alig volt alkalma a valódi alkotmányos élet jóvoltát békében élvezni, az, a mit hét év óta tapasztalt, inkább általában decreditálni találja az úgynevezett parlamentaris rendszert, melynek – valljuk meg – bizony nem igen csábító példánya mozog szemei előtt. Tartottam ettől annyival inkább, mert oda mutató jeleket láttam feltünni, hogy a nép, melyet természetesen a terhek s az anyagi érdekek legérzékenyebben foglalatoskodtatnak, odáig jutott, hogy összehasonlítást tegyen a mult s jelen között; és látván, hogy az alkotmányosnak nevezett kormány alatt, mely activ »budgettel« lépett a kormányrúdhoz, teljes béke idején, rövid hét év alatt oly irtózatos halommá növekedtek az ország terhei, hogy hasonlóra hasonló idő s körülmények közt semmi kormányforma alatt nem találunk példát a világon: és e megdöbbentő látvány közben új terhek kilátásával új áldozatkészségre hivatkozással hallván magát vigasztaltatni, mindez népünkre oly leverőleg, oly kábítólag hatott, hogy sokan lennének – valódi tényt mondok, Uraim, – kik oda jutottak, hogy egy nemével a bánatos sovárgásnak tekintenének vissza az átkos emlékü Bach-korszakra.
Én ilyen hanyatlásnak vettem észre nyomait. Hanem akármint legyen is ez, ha csakugyan akként vagyon, a mint mondják Önök, hogy az ország túlnyomó részét tartják elfogulva az alkotmányos formák, nem titkolhatom el határtalan meglepetésemet, hogy van nép a világon, s hogy e nép a mi hazánk népe, melylyel így lehet játszani, mely annyira kedvét lelje a formákban, hogy a valósággal ne gondoljon.
Nézzük egy kissé, minő az alkotmányos élet, melynek formái az ország túlnyomó nagy részét ily bámulatos elfogultságban tartják.
A mely nemzet függetlenségét feladja, az nemcsak állami életét adta fel, hanem még azon szűkebb tartományi körben is, melyet, mint Ezsau a tál lencsét örökségeért cserébe elfogadott, feladta tehetségét, hogy saját házi dolgai körül saját belátása, saját érdekeinek sugallata szerint intézkedhessék.
Akármit csináljon a vontató gőzöshez kötött bárka legénysége, az a bárka nem megyen, hanem vitetik. Ilyen legénység a közösügyes országgyűlés. A bárka Magyarország. S a vontató gőzös a birodalmi egység monstruosus eszméje, melynek katlanját a közösügyes alku szenével fütik, míg szét nem pattan.
Én már akkor, midőn e tárgyban legelőször felszólaltam, megmondottam, hogy nevetséges gyermeki ábránd – ne mondjam őrültség, – állami függetlenség nélkül alkotmányos életet lehetségesnek képzelni. Lehetetlen az. Megmondottam, hogy a szerencsétlen közösügyes alku korántsem fog a mellett megállapodni, a mit felőle a törvénybe irtak. Pedig bizony a borzalomig sokat irtak bele. – Hosszu annak a farka, mint egy cometáé. Nyomasztó befolyása minden kérdésnél, minden közérdek körül érezhető lesz.
A hét évi tapasztalás szavamat – fájdalom még várakozásomon is túl igazolta.
Hazánkban minden kérdés, legyen az politikai, legyen administrationalis, legyen pénzügyi, legyen más közgazdászati vagy akárminő, mindig az Austriávali viszony követelményeivel van complicálva.
Nálunk a közösügyes párt uralma alatt a kérdések nem belső érdemük felfogása szerint döntetnek el. A látszat kedveért hallunk néha egyet-mást ez irányban a kormánypárt soraiból, de ez csak szónoki gyakorlat. Ok nem dönt. A »szavazó-gép« annyira szójárássá vált, hogy már még csak nem is nehezteltetik. Tény, hogy okokkal hiában küzdött ekkorig akárki is 67 óta a magyar országgyűléseken. A döntő tekintet mindig az, hogy: mit és mennyit enged a közösügyes viszony? mi s minő befolyással lehet egy vagy más intézkedés a közösügyes közjog biztosítására, következőleg azon párt uralmára, mely a közös ügyben »él, mozog és létezik?« vagy mennyiben hangzik össze a közösügyes alku által nemzetünk nyakába rótt idegen érdekek követelményeivel?
Ez a döntő tekintet. Ott van ennek keze-szennye mindenen: a mit az országgyűlés (majd azt irtam, hogy: »osztrák gyűlés«) hét év óta tett vagy tenni elmulasztott.
Irtózatos áldozatok hozattak e molochnak a politika, a közigazgatás, a szabadság, a közjólét, sőt még a moralitás terén is.
A dolog sokszor annyira megyen, hogy nevetséges lenne, ha oly igen botrányos nem volna.
Az ország tartományi dolgainak tág körében természetesen oly kérdés is kerül elé, melyről az ember azt hinné, hogy ahhoz már csak nincs semmi köze a közösügyes alku érdekeinek, abba már csak nem fog avatkozni a bécsi távirda.
Dehogy nincs köze! dehogy nem avatkozik! Ilyen volt, hogy példát idézzek, a polgári házasság kérdése. A kormány maga tesz indítványt. Beleegyezésével tüzetik ki a tárgyalás napja, midőn im a tárgyalás napján csak felemelkedik székéből a miniszterelnök, s állását köti hozzá, hogy az ügy a napirendről levétessék, mert, úgy mond: – oh, szégyenletes szegénysége a lólábat takargató ponyvának! – nem ért reá a kormány egy oly tárgyat tanulmányozni, mely iránt maga tett javaslatot.
»Auch eine schöne Gegend«, ha istentől van. – Fejlesütve pirul el az ember a szépségnek meztelensége miatt.
Mondják, egy biboros egyházi főúr azzal fenyegetődzött Bécsben, hogy vagy el kell hallgatni a polgári házassággal, vagy a papság szava, pénze, befolyása az ellenzék mérlegtálczájába ömlik a jövő választásoknál, és akkor – jaj neked, közösügy! Így volt-e? nem tudom; de hogy egy bécsi parancstávsürgöny játszatta el a magyar miniszterelnökkel s az őt támogató többséggel azt a miserabilis szerepet, a vak is látja.
S ezt alkotmányos életnek nevezik! s ennek formái tartják elfogulva az ország »túlnyomó nagy részét!« Csodálatos!
Még egy példát. A közösügyes állapot némely kenetes leventéi becsusztatták a választási törvényjavaslatba, hogy, a ki vizsgálati fogságban van az a választók lajstromából kizáratik.
Igaz, a legszebb polgári jogtól megfosztás egyike a legsulyosabb büntetéseknek, melyek alkotmányos polgárt érhetnek.
Igaz, világszerte elismert alapelve az igazságszolgáltatásnak, hogy senki sem büntettethetik, mielőtt törvényes birája által annak rendje szerint bűnösnek itéltetnék.
Igaz, a józan ész eme dictatuma bele lett irva a magyar jogtanba is már Verbőczy idejében, bár csak a nemesre nézve, minthogy akkoron még csak a nemes ment ember számba.
De mit jog, törvény, igazság, józan ész! ezek mind csekélységek az osztrák-magyar alkotmányos életben, melyeknek háttérbe kell osonniok a közösügyes érdek magasabb tekintete előtt, mint nemzetünk természetes történelmi és szerződéses alapjogainak, sőt állami életének is, a »birodalmi egység« legeslegmagasabb tekintete előtt.
A dolog igen világos volt. Egy-egy befolyásos ellenzéki ember döntő befolyást gyakorolhatna a választásoknál egy-egy kerületben. Vizsgálati fogságba vele. Ártatlan dolog. Majd kieresztik. Hanem a választók lajstromából ki leszen zárva. Nem árthat.
Azonban vannak dolgok, melyek felett mégis csak sok ember elpirul vagy melyek miatt otthon marad. Szavazáskor a számok egyenlők voltak. Az elnöknek kellett dönteni – némely más helyeken ily esetekben sokkal helyesebben a »nem«-ek győznek, az indítvány elvetettnek tekintetik.
Ha a magyar képviselőház elnöke nem áll vala a közösügyes pártérdek nyomása alatt, bizonyosan bir annyi tudománynyal az alkotmányosság legelemiebb fogalmai felől s bir annyi érzékkel az elnöki tiszt legegyszerübb kötelességei iránt, hogy körülbelől ily értelemben nyilatkozzék: »akárminő legyen személyes véleményem. én. ki nem egyes pártnak, hanem az egész képviselőháznak elnöke vagyok, kötelességemnek ismerem tekintetbe venni azt, hogy a nemzet igen nagy része ez indítványban megnyugvást nem talál, mert a képviselőház fele ellene szavazott. – Nekem mint elnöknek nem szabad egy ily indítványt szavazatommal a nemzetre felerőltetnem. Nemmel szavazok«.
Hja! de a magyar képviselőház elnökének, mint a közösügyes párt tagjának s választottjának, vállain láthatólag ott gubaszkodik untalan a közösügyes érdek manója – post equitem sedet atra cura, – s ő ennek nyomása alatt igennel szavazott; és – – készüljenek Önök, Uraim! a vizsgálati fogság mulatságára. Ez is egy »szép vidék«, melyre Önöknek a gyönyörüséges »alkotmányos formák« kilátást nyitnak.
Vastag könyvet lehetne compilálni ily mindig szomoru, sokszor botrányos dolgok lajstromozásával. Végig vizsgálva a közös ügyek, országgyűlések hét év ótai működését, mind arra nézve, hogy mit s miért nem tettek, egy pár accidentalis fehér holló igen-igen ritka tüneményét kivéve, mathematikai bizonyossággal ki lehet esetről esetre mutatni, hogy hazánkban a kérdések nem belső érdemök, nem az alkotmányos szellem sugallata, nem a nemzeti érdekek tanácsa szerint, hanem a közösügyes viszony fatalis exigentiái szerint kezeltetnek s döntetnek el.
Ez a mérvadó minden kérdésnél. Ez a Procrustes-ágy, melyhez a vérző nemzettest kinyujtóztatik vagy lekurtíttatik. S e folytonos torturával a nemzet rövid hét év alatt oda jutott, hogy a magyar államiság mythossá lett, magyar politikának hire sincs, az alkotmányos formák az idegen érdekeknek kohójává váltak; az intézményes önkormányzat ki lett irtva, a szabadság hajója a reactio sodrába került, az ipar pang, a kereskedés szenved, sőt itt-ott határozottan elnyomatik; a közlekedés-könnyítés idegen érdekek malmához lett terelve, a vámrendszer valóságos gyarmati állapot harapófogójában tartja az országot, adósság van tömérdek; de pénz nincs, és nincs bátorság a nyomasztó szükségen segíteni, az ország hitele egy bukott kártyás sorsára jutott, a haza egy fejős tehén, melyet idegen érdekek s azoknak corrumpált magyar satellesei vérig fejtek; – minden pang, csak a corruptio méregfája virágzik hatalmasan, s ennek dögleletes árnyékában hét évi béke idején az ország a tönk szélére jutott, honnan biz’ azt új adókkal, új áldozatok követelésével Ghyczy Kálmán vissza nem rántja, mert rég tisztában van az arithmetika, hogy van a terheknek egy határa, melyen túl az adószaporítás nem növeli, hanem csökkenti a bevételt.
És az ország nagy részét mégis elfogulva tartják azon »formák«, melyek alatt ily valóság sanyargat; így mondják Önök. – Csodálatos!
Tényeket mondtam, nem véleményt. Dobálhat akármennyi sárral, a kinek kedve is tartja, agyon is dobálhat, ha birja. Ez a dolgon mind nem változtat. A tény tény marad, és megmarad a tény logikája is.
Rettenetes a helyzet, Uraim! S a segítségnek csak egyetlen egy módja van. A bajok kútforrásáig kell hatolni. S minden erőt meg kell feszíteni, hogy az bedugassék. A bajok kútforrása a közösügyes alku. Ennek megszüntetésére kellene minden erőt egyesíteni, mely a nemzet életrevalósága felől akár vérmérséklete folytán, akár indolentiából, akár gyávaságból kétségbe nem esett vagy önérdekből kétségbeesést nem negélyez.
Az egyesülés legtermészetesebb zászlója azon zászló, melyre e szóval függetlenség: az vagyon irva, hogy a nemzet minden idegen avatkozástól, minden idegen érdekek pressiójától menten intézkedhessék minden ügyei felett.
Adná isten, hogy e zászló körül egyesülve látnám a hazafias ellenzék minden árnyalatát. – Teheti azt mindenik teljes önérzettel. Mert e zászló mindannyióké. Ez alatt születtek eredetileg mindannyian. A 48-as párt s a balközép is. És a vér nem válik vizzé. A balközép jeles tehetségü vezére tettel mutatta meg, hogy a hatalom nem bir csábbal szemében, ha csak e zászló megtagadásának árán kapható. Becsülöm érte. Keveset kivánt, de a mit kivánt, e zászló elve volt: ő ezt nem tagadta meg a hatalomért, de a hatalom tőle azt a keveset is megtagadta, a mit feltételül szabott. Hogy ezt megtagadta, az természetes is, de egyszersmind tanulságos is, mely tanulság, ha elfogulatlanul megfontoltatik, sok túlbuzgó ábrándozót kigyógyíthatna aberratióiból, melyekbe az égető bajok perzselő hatása folyton tévedett. Szeretném hinni, hogy ma már nincs az ellenzék soraiban senki, a ki a közösügyes párttali coalitiókról álmodjék. Látjuk, miként lehetséges az Ghyczy példájában. Mennyire szabadkozott, hogy azért, mert tárczát vállalt, tárczáján kivül a miniszteriummal magát nem identifikálja. Dehogy nem identifikálta. Hiába! »mit den Wölfen muss man heulen«, és Ghyczy »heult«, mint akármely tősgyökeres régi »Wolf«.
Sok van a legújabb tapasztalásokban, a mi kiindulási pontul szolgálhatna az erő-egyesítésre, csak kölcsönös jóakarattal legyenek felejtve a kölcsönös személybántalmak a hazáért! s a »Rechthaberei« indulatos ingere adjon helyt a higgadt számításnak a házáért.
Az ellenzék vegye fontolóra azon tagadhatlan igazságot, hogy oly helyzetben, minő hazánk helyzete, midőn t. i. minden, de minden kérdés egy mérvadó kérdéssel van komplikálva, a pártoknak nem tanácsos, nem szabad más, kisebb-nagyobb fontosságu kérdés körüli nézetkülönbségekből elkülönítő falakat építeni, hanem azon egy mérvadó kérdés felőli nézettalálkozás alapján kell együtt állani megoszlatlanul.
Lám, a közösügyes párt – meg kell neki adni – ezt tökéletesen felfogja s tökéletesen érti pártérdekét. Alig lehet pártot képzelni, mely heterogenebb elemekből legyen összezsufolva mint ez. Van ott mindenből, az ultramontantól az atheistáig, az ó-conservativtól a liberalisig, a tiszta kezütől az enyvesig. – Van mindenből. Sőt van annak soraiban kölcsönös személyes antipathia is annyi, mint több sohasem volt Guelf, és Ghibellin, Capulet és Montagu közt, vagy – közelebbről varrva himet – Cs. és Cs. s ismét egy harmadik Cs. és T. között. De azért e zagyvalék sereg úgy megfér együtt, mint akármely »happy family« a közös ketreczben, sohasem bántja egymást, s áll egymás mellett mint a borosta fogai. Ez együtt-tartásnak köszöni hét éves uralmát.
Miként lehet, hogy e tanulságos példa ekkorig nem hatott az ellenzékre?
Az ellenzék nem gyenge. Tekintélyes erő áll háta megett. – Megmutatta a mult választás is, daczára annak, hogy nincs a csábnak, ármánynak, bűnnek oly neme, melyet ellene a hatalom mozgásba nem tett. Ha tehetetlennek mutatta magát, onnan van, mert nemcsak töredékekre van szakadozva, hanem gyakran a szenvedélyességig fokozott kölcsönös kitörések után itélve azt lehet róla mondani, hogy úgy teszen, mint a keresztény világ cselekedett, melynek egyes felekezetei még a közveszély legnagyobb perczében is kevésbbé szerették egymást, mint gyülölték a közös ellenséget.
Nagyon szomoru látvány ez.
Képzelem, minő kárörömmel nevet markába a kormánypárt; hogy is ne nevetne, hiszen bizonyos, hogy e meghasonlás, ez önkebel-marczangolás valóságos biztosító-intézet az ő számára.
S van a dolognak még egy más szomoru következése is, az, hogy a közszellemre az indifferentismus köde kezd nehezedni, mert az ellenzéki töredék közlönyeiben otthonossá vált egymást-leszólás füstjében a becsületes, egyszerü magyar nép elveszti iránytűjét. Ez is tény, bizonyságaim vannak reá.
Ha szeretjük a hazát, mind ennek nem szabad ekként maradni. Annyival inkább nem szabad, mert vannak intő körülmények, melyek az ellenzékre a nagy erőfeszítés kötelességét, hogy úgy mondjam, reáparancsolják.
E szempontnál igen magas politikai tekintetek fordulnak elé, melyekre ekkorig nem láttam figyelmet fordíttatni. Szólani fogok felőle Önöknek, Uraim! a mint tanyámra visszakerülök, ha megengedik s nem unják egyszerü beszédemet.
Most ezzel végzem:
Önök zászlaja szerencsésen lett választva, mert az alatt született az ellenzék mindenik árnyalata. Tömörüljön e zászló körül az ellenzék. In hoc signo vinces!
Fogadják Önök, Uraim! szives rokonszenvem kijelentése mellett barátságos üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
