Szemere Miklósnak
Szemere Miklósnak
Tisztelt Barátom!*
* Szemere Miklós 1874-dik év október havában meglátogatta Turinban Kossuth Lajost. Ottani időzése alatt szóba hozta a követutasítási és követvisszahivási jogot is. A fejtegetéseket olyan becseseknek tartotta magára és az országra nézve, hogy kérte Kossuthot, foglalná azt számára irásba. K. F.
Mondják, az 1848-diki törvények elvették a megyétől az országgyűlési képviseltetés jogát.
Ez nem igaz.
Mi a megye? Az alkotmány sánczaiba bevett megyei lakosság közönsége. Ez a közönség a rendi alkotmány idejében, az »Universitas praelatorum magnatum nobilium« volt s ez választotta az országgyűlési követeket.
Országgyűlési követeket mondok, mert így nevezi őket az 1848-diki V. törvényczikk.
Tehát nem igaz, hogy az országgyűlési képviseltetés joga a megyétől elvétetett.
Annyira nem vétetett el e jog a megyéktől, hogy az 1848: V. t.-cz. világos szavai szerint most is a megyék, egyenesen a megyék küldenek az országgyűlésre követeket; »Mosonymegye küld 2 követet, Győrmegye küld 3 követet, Zemplénmegye küld 8 követet« stb. – Tehát például a S.-A.-Újhely kerület képviselője Zemplénmegyének azon követe, a ki a megye S.-A.-Újhely kerületének választóit képviseli, azaz Zemplénmegyének újhelyi követe. Így is kellene törvény szerint szólíttatnia. – Ép úgy mint például: Pest városának azon követét, kit a belváros választ. Pest belvárosi képviselőnek (helyesebben: követnek) s nem pusztán »belvárosi«-nak szólítják.
Aztán: a választási ügynek minden ágazatában kezelése és vezérlete a 48-diki törvény világos rendelete szerint megyékben most is a megyének, azaz »a megyei polgár közönségnek« hatóságához tartozik. Az osztja fel a megyét választó kerületekre, az jelöli ki a főhelyeket (a hol a törvény által nincsenek különösen kijelölve), az választja a középponti választmányt; szóval a választók összeirásától a választás berekesztéseig minden intézkedés, minden eljárás a megyei hatóság kifolyása.
Mi tehát a különbség, melyet az 1848-diki törvények e dologban az előbbi állapothoz képest létrehoztak, miután a fennebbiek szerint nem lehet kétségbe vonni, hogy az országgyűlési követküldés joga a megyéknél világosan meghagyatott.
A különbség ennyiből áll:
1. 1848 óta nemcsak a nemesség választja a megye követeit, hanem választja a választói qualificatióval felruházott megyei polgár közönség; épen mert 48 óta ez a megye s nemcsak maga a nemesség.
2. A most jelzett különbség következtében nem lehetvén a megyei nép ezernyi ezereit a régi mód szerint egy helyre közgyűlésre összeseregeltetni, hogy a megye minden követeit együttesen megválaszsza, tehát a törvény ezen tekintetből akként szabályozta a választási eljárást, hogy a választók kerületenkint gyüljenek össze, még pedig annyi kerületenként, a hány követet küld a megye, s mindenik kerület válaszszon egy követet.
Ez az egész különbség. – Az ekként választott követek a megye követei. – A törvény félremagyarázhatlanul világos: »Zemplénmegye küld 8 követet.« Így szól a törvény.
* * *
Általában az 1848-diki törvényhozásnak esze ágában sem volt a megyék hatóságát egy hajszálnyira is csonkitani.
Világos ez abból, hogy épen azon t.-czikkben (1848: III.), melylyel a »független magyar felelős miniszterium« megalkottatott, a 26. §. szóról szóra ekként szól: »az ország minden törvényhatóságainak eddig is törvényes hatósága ezentúl is teljes épségben fentartandó«.
Ez annyira világos, hogy a félremagyarázásnak még csak lehetsége sem forog fenn. »Ezentúl is«, tehát a felelős miniszteri kormányzat behozatala után is, a törvényhatóságok eddigi hatósága teljes éhségében fentartandó.
Nincs olyan rabulistika a világon, mely ennek értelmét elcsavarhassa.
A törvénynek ezen félremagyarázhatlan szavaiban tisztán ki van mondva, hogy, az 1848-diki törvényhozás a megyei intézmény egész hatóságának teljes épségben fentartását sem a miniszteri felelőséggel összeférhetetlennek, sem e mellett feleslegesnek nem tartotta.
Hogy feleslegesnek nem tartotta, ez még nagyobb emphasissal ki van mondva az 1848: XVI. törvényczikkben, hol ugyanazon törvényhozás, mely a felelős miniszteriumot felállította, a megyei szerkezetet »az ország alkotmányossága védbástyáinak« nevezi.
Hogy pedig a miniszteri felelősséggel összeférhetlennek nem tartotta, de nem is tarthatta, ez világos először a dolog természeténél fogva, mert a miniszteri felelősség nem azt teszi. hogy mindent a miniszter csináljon, s mindenért, a mi az országban történik vagy elmulasztatik, a miniszter legyen felelős, hanem teszi azt, hogy azért legyen felelős, a mit rendel, teszen vagy hatósága körében rendelni tenni elmulaszt. – Hogy miként lehessen a megyei hatóságot ezen felelősséggel összeférhetlennek tartani? azt a józan ész meg nem foghatja. A miniszter felelős azért, a mit teszen vagy tenni elmulaszt, nem pedig azért, a mit a megye teszen vagy elmulaszt; ezért a megyét illeti a felelősség, nem a minisztert. De világos ez másodszor a törvény határozott rendeleténél fogva is. Ugyanis az 1848: III. t.-cz. 32. §-sa tisztán megmondja, hogy miért és mikor felelős a miniszter, mondja pedig így:
»A miniszterek feleletre vonhatók:
a) minden oly tettért vagy rendeletért, mely az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait, a fennálló törvények rendeletét, az egyéni szabadságot vagy a tulajdon szentségét sérti;
b) a kezeikre bizott pénz s egyéb értékek elsikkasztásáért vagy törvényellenes alkalmazásáért;
c) a törvények végrehajtásában vagy a közcsend és bátorság fentartásában elkövetett mulasztásért, a mennyiben ezek a törvény által rendelkezésökre bizott végrehajtási eszközökkel elháríthatók valának.
Ekként van körülirva a miniszteri felelősség. Hol van itt csak árnyéka is annak, hogy az így körülirt miniszteri felelősségnek a megyei hatóság épségben tartása útjában áll?
A miniszteri omnipotentiának igenis útjában áll, s hogy ennek útjában álljon, azt akarta is a 48-diki törvényhozás – mert »önkormányzatot« akart a nemzetnek adni s nem álczázott absolutismust, – ép azért rendelte a megyei hatóságot teljes épségben fentartandónak, de hogy a miniszteri felelősségnek útjában állana, az haszontalan mesebeszéd.
Tehát valamint a követküldési jogra nézve a 48-diki törvények nem a hatóságot vették el a megyéktől, hanem csak az eljárást szabályozták, a democratiai átalakuláshoz alkalmazkodva, úgy általában az, a mi a megyeszerkezetre vonatkozólag rendeltetik e törvényekben, nem a hatóságra, hanem csak az eljárásra vonatkozik.
A 48-diki törvények az alkotmányos jogokat kiterjesztették a népre. Ennélfogva a nép ezernyi ezreit, valamint a követválasztásra, úgy a megyei hatóság egyéb ágazatainak gyakorlatára sem lehetvén összeseregeltetni, szükség volt intézkedni nem a megye hatóságáról, mert az teljes épségben fentartandónak rendeltetett, hanem szükség volt intézkedni a teljes épségben feltartott megyei hatóság gyakorlásának olyan eljárási modalitásáról, miszerint az alkotmány sánczaiba bevett, tehát a megyét képező nép a megyei hatóságot valósággal gyakorolhassa; vagyis szükség volt oly eljárásról gondoskodni, miszerint »a megyei szerkezet a közszabadsággal összhangzásba legyen hozva«, miként magát az 1848: XVI. t.-czikk kifejezi.
E czélból a 48-diki törvényhozás két intézkedést tett.
Először: elrendelte, hogy a miniszterium a megyei szerkezetnek népképviselet alapján (és csakis ezen alapon) rendezéséről a legközelebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot terjesszen elő.
Másodszor: hogy addig is. míg a jövő törvényhozás ezen rendezést véghez vinné, tartassék minden megyében rögtön közgyülés, melyen a törvény által jogosítottakon kivül azok is szavazattal birandnak, kiket a megyei lakosok azon közgyűlésre képviselőkül utasítanak; – az ekként alakított közgyűlés pedig válaszszon minden születésrei különbségre való tekintet nélkül egy nagyobb számu állandó bizottmányt, mely a »megye közönsége nevében« mindazon hatóságot fogja ideiglenesen gyakorolni, mely törvény s alkotmány szerint a megyei közgyüléseket minden tekintetben megilleti.
Így szól a törvény. A megyei hatóságot újolag minden tekintetben fentartja, s csak az eljárást szabályozza az alkotmány sánczaiba bevett nép gyakorlati részesítésének szempontjából.
Határozottan is mondhatni tehát, hogy, ha az utóbbi országgyűlések a 48-diki törvényhozás nyomdokaiban akartak volna járni, a megyei hatóságot sértetlenül kellett volna fentartaniok, s csak arról kellett volna intézkedniök, hogy a nép mi alapon, mi irányban, mi számban s mi módon válaszsza meg képviselőit, kik által népképviseleti alapon a megyei hatóságot gyakorolandja.
Igen, de azt mondják, a megyei hatóságot még sem hagyta épségben a 48-diki törvényhozás, mert a követutasítási és követvisszahivási jogot nem adta meg a választóknak.
Én ezt kereken tagadom.
A követutasítási és visszahivási jogot nem kellett megadni a választóknak, mert az olyan jog, melylyel a választók már birtak a hazánkban törvény erejével biró jus consvetudinarium szerint.
Már pedig tagadhatlan jogtudományi axioma, hogy, a mi törvény vagy törvény erejével biró szabály az törvény és szabály marad, ha csak törvénynyel el nem töröltetik.
Tehát, ha a 48-diki törvényhozás azt akarta volna, hogy a választók követutasítási és visszahivási joggal ne bírjanak, ezt a kétségtelenül fennálló jogot el kellett volna törölnie.
Nem törölte el, nincs erről egy betü sem a 48-diki törvényekben. Tehát mert nincs eltörölve, a jog ma is érvényben van.
Hanem azt mondják: »nincs érvényben, el lett az által törölve, hogy a 48-diki törvények oly választási módot alapítottak, mely mellett az utasítási és visszahivási jog nem gyakorolható, minthogy a választó testületek nem tanácskozó testületek. Ha a 48-diki törvényhozás ezen jogokat fenn akarta volna tartani, nem mulasztotta volna el az eljárásnak oly módja iránt intézkedni, mely a megváltozott választási eljárással összhangzásban legyen, épúgy mint a megyei hatóság gyakorlásának módjáról intézkedett«.
De én tagadom, hogy a követutasítás és visszahivás körül intézkedni akár szükséges volt, akár a törvényhozás hivatásához tartozott.
Különbséget kell tenni a törvény és az intézvény közt. A törvény parancs, az institutió organismus. – A törvény nem fejlődhetik magában, nem alkalmazkodhatik a változott viszonyokhoz – ezt törvénynyé csak új törvény által lehet eszközölni. De az intézvény, mert organismus, új törvény nélkül is alkalmazkodhatik a változott viszonyokhoz.
A megyei hatáság gyakorlásának modalitásáról törvénynyel kellett intézkedni – mert törvény volt, hogy csak a nemesség gyakorolhat alkotmányos jogokat; ezeket tehát a népre nem lehetett új törvény nélkül kiterjeszteni.
De a követutasitási és visszahivási jogot nem törvény hozta be; – hanem behozta az, hogy a dolog természetében feküdvén, gyakorlatba vétetett, – ez természetes, tehát institutionalis jog, melynek gyakorlati módját nem volt szükség törvény által szabályozni – nem is lett soha törvény által szabályozva. – Szabályozta az élet. – És szabályozhatja most is. Sőt részben már szabályozta is, minden törvény nélkül alkalmazkodva a változott viszonyokhoz.
Mondám, hogy: részben már szabályozta, is ezt a követutasításra értem.
A képviselés természetében fekszik, hogy a képviselő a képviseltek politikai nézeteit repraesentálja. Mert ha nem repraesentálná, nem volna képviselő. A dolog e természetéből fejlődött ki önkényt, intézvényileg a követutasítás gyakorlata. Nem törvény szabályozta annak módját; szabályozta az intézvényes élet, mely a helyzet viszonyaihoz alkalmazkodik. – 1848-ig a választó területek egyszersmind tanácskozó testületek is voltak. Ebből természetesen az a gyakorlat fejlődött ki, hogy a választók mondták meg nézeteiket (útasítást adtak), a választott pedig vagy elfogadta azokat s képviselésükre vállalkozott, vagy ha nem vélte elfogadhatni, lemondott (így tett például Kölcsey s Eötvös Mihály, midőn Szathmármegye az örökváltság ellen adott nekik utasítást 1835-ben). 1848-ban a helyzet megváltozott. A választó testületek megszüntek tanácskozó testületek lenni, tehát nem adhattak utasítást választottjuknak. De a dolog természete ugyanaz maradt, a mi előbb volt. A képviselet eszméje magában foglalja, hogy a megválasztottnak a választók nézeteit kell képviselnie, különben nem lenne képviselő. Azonban ezt a változott helyzetnél fogva nem lehetvén többé a régi módon valósítani, az intézvényes élet rögtön alkalmazkodott a viszonyokhoz s rögtön talált módot a választók nézeteinek képviseltetését valósítani. Előbb a választók adtak utasítást, s a választott vagy elfogadta vagy lemondott. Most a képviselőjelölt adja elé programmját a választóknak, s ha e programm a választók nézeteivel megegyezik, megválasztják a jelöltet, ha meg nem egyezik, meg nem választják. – A dolog tökéletesen egyre megyen ki. – Az utasítás meg van. Sőt az új mód tökéletesebb a réginél, mert a képviselők s képviseltek közti nézetazonosságnak csak nagy vágásokban kell mozogni, a régi utasitási mód ezen túlhajtott, a mennyiben minden apró részletekre, sőt még a stylistikára is kiterjeszkedve a követet valóságos géppé alacsonyította.
A követutasításra nézve tehát az intézvényes élet ruganyossága a dolgot tökéletesen rendbe hozta. A követ visszahivásra nézve is rendbe hozhatja, csak akarni kell.
És szükséges is, hogy rendbe hozza, mert ez amannak szükségszerü garantiája. E nélkül amaz nem ér semmit.
A képviselő visszahivhatása a képviseleti rendszernek természetében fekszik. Mert ha valamely képviselő igéretet teszen a választóknak, hogy őket egy bizonyos irányban fogja képviselni s a választók őt ezen igéret alapján megválasztják, ő pedig igéretét megszegi, ezzel önmaga rántja ki lába alól képviselői állásának alapját. Nem képviseli többé választóit. Az pedig képtelen eszme, a képiselői rendszer alapfogalmaival merőben ellenkező eszme, hogy a képviselő megszeghesse adott igéretét, megcsalhassa választóit, eljátszhassa bizalmukat s a választók őt mégis kénytelenek legyenek képviselőjüknek megtartani.
Absurdum ez. Annyira absurdum, hogy az egész világon, Magyarországot sem véve ki, el van ismerve, hogy, ha a képviselő közéleti állásában oly változás jő elő, miszerint kétség foroghat fenn az iránt, csak kétség, nem is bizonyosság, vajjon a választók a közbejött változás mellett viseltetnek-e még iránta bizalommal, a képviselőnek kötelessége alkalmat adni a választóknak, hogy nyilatkozhassanak, akarják-e őt képviselőjüknek továbbra is megtartani vagy nem?
Ezen elv el van ismerve Magyarországon is s folyvást gyakorlatban is van. Ha valamely képviselő kormányhivatalt vállal, megköveteltetik tőle, hogy mondjon le képviselői állásáról, s ha képviselő akar maradni, vesse magát új választásnak alá. Min alapszik ez? törvényen nem; mert a törvény ezt nem rendeli. Alapszik a dolog természetén. Alapszik azon kétségbevonhatlan elven, hogy a képviselői állásnak alapja a választók bizalma, következőleg, ha a képviselő politikai állása nem az többé, a mi volt, midőn megválasztatott, kétséges ha vajjon viseltetnek-e még iránta választói bizalommal; s mert kétséges, ámbár csak kétséges, nem bizonyos: le kell mondania.
Ez a gyakorlat, melyet az országgyűlések folyvást kivétel nélkül fentartanak; döntő erejü bizonyság arra, miképen teljességgel nem áll az, hogy, a ki egyszer megválasztatott, annak három évig okvetlenül képviselőnek kell maradnia, akár van iránta bizalom, akár nincs. Maga a kétség elég arra, hogy a képviselői állás megszünjék.
Tehát hogy ne szünjék meg akkor, midőn nem kétség forog fenn, hanem bizonyosság. hogy a képviselő nem birja többé választói bizalmát.
Tény, hogy a visszahivási jog a képviseleti rendszer természetében fekszik.
Tény, hogy ezen jog 48 előtt fennállott, s azt sem a 48-diki, sem a későbbi törvények el nem törölték.
Tény, hogy a folyvásti gyakorlat bizonyítja, miként a képviselői állásnak meg kell szünni, mihelyt a képviselő politikai állásában oly változás jött közbe, minél fogva kétséges lehet, vajjon birja-e még választóinak bizalmát.
Tehát tény az is, hogy a képviselőt vissza lehet hívni, ha a választók bizalma megszünt.
A kérdés csak az, miként lehet bebizonyítani, hogy a választók nem viseltetnek többé bizalommal képviselőjük iránt?
Ez puszta ténykérdés, melynek constatirozása, sohasem volt törvény által kiczirkalmozva – most sincs arra szükség – a módot eltalálni az intézvényes élet feladata.
Nézetem szerint a mód ez:
Ha valamely kerületben alapos gyanu forog fenn, hogy a képviselők iránt a választók többsége többé bizalommal nem viseltetik, tegyen fel egy motivált petitiót az országgyűléshez, melyben okadotolva ki legyen mondva, hogy a választók többségének bizalmát a képviselő eljátszotta, őt tehát többé képviselőjüknek el nem ismervén, új választás elrendelését kérik.
Aztán írassa alá ezen kérvényt annyi választó által, hogy az aláirók a kerületi választók többségét képezzék, és küldje be valamely képviselő által a ház elnökének, s gondoskodjék, hogy nehány képviselő informálva legyen a tényállásról, s a kérvény támogatására felszólaljon.
Kettő azonban elkerülhetlenül szükséges: 1. hozzá rekeszteni a kérvényhez a kerület választói összeirásának hiteles másolatát, miszerint kitünjék, hogy a kérelmezők többséget képeznek; 2. hitelesíttetni kell minden aláirást, mind arra nézve, hogy az aláiró a választási lajstromban benne van, mind arra nézve is, hogy az aláirás genuinus.
Én nem képzelhetem, hogy ily kérvénynyel akadjon képviselő, a ki elég szemtelen lenne le nem mondani; vagy ha le nem mondana, nem képzelhetem, hogy a képviselőház a lemondásra ép úgy ne kényszerítené, mint a kormányhivatal vállalás esetében mindig kényszeríti.
Minden esetre pedig tisztába lenne hozva a visszahivási jog kérdése – a mi most csak vélemény tárgya, minthogy 48 óta nem volt kerület, mely elég civismussal birt volna a hiteszegett képviselőt egy ily kérvénynyel megbélyegezni.
Hanem tanácsos elsőnek oly esetet választani, a hol a választóknak adott igéret megszegése nagyon szembetünő, miszerint a bizalom megvonása ne puszta szeszély, hanem okadatolt rationalis cselekvény szinében álljon az országgyűlés előtt.
Kossuth Lajos.
(Folytatása a IX. kötetben.)
