Ifj. Bölöny Sándornak
Ifj. Bölöny Sándornak
Turin, 1883. márczius 15.
Tisztelt Uraim!*
* Abból az alkalomból, hogy az »Iratok« III. kötete megjelent, Nagyvárad város polgárai díszes arany tollat küldtek, a mit ifj. Bölöny Sándornak a fenti levéllel köszönt meg. K. F.
Szivből eredő hálával vettem megtisztelő iratukat s a művészi becsü arany tollat, melyet gyöngéd figyelmük ajándokul hozzá csatolt.
Önök – a mint irják – felderíteni óhajtották szenvedéseim néhány perczét. Hálás érzéssel biztosítom Önöket, hogy czélt értek.
Életem láthatáráról a napfény rég elszállt. Éj van körültem, az emberi társaságon kívül helyezett hontalan magánynak komor éjjele. Önök egy derült napsugárt küldtek a távol hazából az éj sötétségébe.
Köszönöm.
De Önök többet is tettek, növelték hitemet, hogy még rezeg a hazában azon elvek hurja, melyeket az emlékezet nevemhez fűz.
Iratuk végszava az, hogy Önök az én eszméimben élnek, s úgy adja isten, hogy abba haljanak meg.
Mióta a hitfogyatkozás egy perczében nemzetem oly alapra állt, melyen nem lehet számomra hely, eszméim vándor madarai többé nem a tettek kisérleteinek, hanem csak az irott betüknek szárnyain szállonghattak haza felé; hát azon remek arany tollnak, melylyel megajándékozni kegyeskedtek, reám nézve hizelgő symbolikus értelme van, melyet azonban gyöngéd szándékok iránti hála mellett csak annyiban alkalmazhatok magamra, a mennyiben sikerülhetett azt elérnem, hogy minél több honfitársam éljen ismét eszmékben, melyeknek életemet szenteltem s melyekért hontalanságban halok meg.
Önök, midőn a fent idézett szavakat leirták, bizonyosan számot adtak maguknak arról, hogy mily eszmékhez lett szerény nevem félszázados események hosszu lánczolata által csatolva.
Azon eszmék hazánk állami függetlenségének, szabadságának, önkormányzatának, történelmi typusának s hivatásának, erkölcsi súlyának s anyagi felvirágzásának kellékeit foglalják magukban, azon elhatározáshoz csatolva, hogy ezen kellékek alku tárgyát nem képezhetik s hogy minden áron visszaszerzendők békés uton, ha lehetséges, de visszaszerzendők úgy, a hogy lehet.
Csak ezen feltételek alatt lehetek én eszmeazonosságban másokkal.
Érzem én azt, hogy hazánkban minden párt magát a törvényes alapra állónak vallja, s a közélet minden lüktetését a helyzet ez irányban tereli.
De ha ezt értem is, kettőt nem tudok belátni.
Nem tudom belátni azt, hogy a törvényes alap jogfeladásokat igényelhetett. Az 1861-ki országgyűlés annyira kizárólag a törvényes alapra helyezkedett, hogy a tűrés, szenvedés kilátására resignatióval hivatkozott, de azért a nemzet nevében isten és világ előtt ünnepélyes fogadást tett, hogy hazánk ősi államjogát, az utódok szent örökségét fel nem adja.
Én nem tudom belátni azt, hogy a jogalkuvás elvét visszautasítók törvényes álláspontjának szükséges corolláriuma lenne előre kijelenteni, hogy hazánk függetlensége visszaszerzésében az úgynevezett törvényes tér semmi körülmények közt túl nem lépetik.
A kik az ország államjogát feladják, azok nem állnak törvényes alapon. Alkotmányos mezbe burkolt államcsínyt követnek el, melyre a szavazati urnáknál rá lehet ütni az alaki törvényesítés bélyegét – mint Francziaországban a deczember 2-ki államcsinyre ráütötték; – de a jogszerüség pecsétjét soha!
A kik pedig ragaszkodnak a joghoz, de ragaszkodásukhoz azon biztosítást csatolják, hogy a törvényes alapról, melyen idő szerint igen természetesen állást foglaltak, semmi körülmények közt le nem térnek, azok fehér lapot adnak a hatalom kezébe, a melyre azt irhat, a mit akar. Miért ne tenné? hiszen nincs mitől tartania. Ir is. Még Boszniát is reá irta, pedig az egy Boa constrictor, melynek átkozott farka nagyon hosszu.
A kik nemzetjogot adnak fel, kezdetben azon szándékkal teszik, hogy tovább nem mennek; hogy többet fel nem adnak. De rég meg vagyon irva, hogy a pokol csupa jó szándokkal van kikövezve. Az ily szándokokat az élet kineveti. Minden lépésnek megvan a maga logikája. A jogfeladás nem lábító, melyen emelkedni, hanem csak sikló, melyen csak lesiklani lehet. Siklottak is, siklanak is, és fognak is siklani.
A ki pedig visszakivánja a jogot, de előre kimondja, hogy számon kérővé soha sem lép, hanem mindig csak »supplicans« marad, az ily jogkövetelőt az élet Darwinismusa félre tolja.
De hát több dolog van az ég és föld között, mint a miről a »bölcsek« álmodtak. Egy oly évezred, mint a minő a magyarnak van, nem oly szó mint a kiáltó szava a pusztában. Megvan annak a maga történelmi kényszerüsége. Bölcső az, melyben a magzatnak jövendője ring. A magyar életrevalóságnak harminczöt év előtti hatalmas revolutiója nem egy felhevülési lob, melyet egy mákonyos álom lehűt, egy szivlüktetés volt az, melyben a történelem logikájának törvénye nyilatkozott. Az a törvény érvényre jut. Az testet fog adni az igének, melynek eszméiben Önök osztoznak.
Köszönöm, hogy osztoznak. Meleg kézszorítással köszönöm. Reményeljenek. Én reménylek. Nem azt remélem, hogy én megélem az igének testté válását. Nyolczvan év terhe nyomja vállamat, s bár igaz, hogy a percz néha meghozza, a mit az év nem remélt, az én korom már még a véletlen számára sem hagy tért; – de azt hiszem, remélem, hogy az ige testté leszen. E hitben, reményben fogok meghalni, s még haldokló ajkaim is azt fogják rebegni intésül hazám felé, a mit a Scottok a hazája függetlenségeért martyr halált halt »Wallace« emlékszobrára véstek:
»Nunquam servili
Sub nexu vivitofili!«
Sub nexu vivitofili!«
Megújítom köszönetemet. – Fogadják szivesen szives baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
