Ujfalussy Sándornak
Ujfalussy Sándornak
Turin, 1883. márczius 15.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Ujfalussy Sándor, Szatmármegye alispánjához. K. F.
Hálás érzéssel vettem tudomást a kegyes megemlékezésről, melylyel Szatmármegye közönsége viszontagságos életem multjának hazánk szolgálatában kifejtett igyekezetét születésem 80-ik évfordulója alkalmából megtisztelni méltóztatott.
Boldogok, kiknek öregségét a hazafiui kötelesség ösvényén elért siker emléke derítheti fel. Én akarni mertem, a mit a kötelesség parancsolt, de nekem a siker emlékének öröme helyett az a fájdalom futott, hogy még az a szabadság, melynek a nép számára kivivásához hozzájárulhatni szerencsés leheték, sem hozta meg hazánk számára úgy az ősöktől öröklött államjog, mint az anyagi jólét mezején azt az eredményt, melynek reményére a történelmi fejlődés észszerü logikája feljogosított.
Ha e sikertelenség következései csak személyemet sujtanák, nem zugolódnám. Igaz, a mint hanyatló erővel vonczolgatom életfáradt tagjaimat; idegenek között idegen, a honvágy égető szomjával ajkaimon, melynek engedni az esküvel fogadott elvhűség s politikai hitvallásom szent religiója tilt, mintha egy üres sirbolt padlóján lépdelnek, oly szomoruan kong magányos lépteim alatt az idegen föld, mely ma-holnap sirom leszen. De hát férfiunak tűrni kell tudni, a mit a sors személyére mért. Tűrném is. De hogy azt is meg kellett érnem, hogy a szabaddá tett nép üsse fel akaratának bélyegét a haza, azon ősi jogának, az utódok azon szent örökségének elalkuvására, melyet a szabadalmazott nemesség minden számerőtlensége mellett is alkura soha nem bocsátott, soha fel nem adott, hogy a nemzet önkényt vegye nyakába, még a közgazdászat terén is az idegen érdekek nyomásának jármát, mely jóllétének természetszerü szabad fejlődést nem enged, ez oly csapás, a mely – nem tagadhatom – zugolódást von ajkaimra; bár nemzetem önálló boldog jövendője iránt kétségbe nem ejt. Nem ejt kétségbe, mert a történelmi bölcselet tanuságai megtanítottak, hogy a történelemnek törvénye van, mely a ballépések zürjén keresztül is érvényre jut. Lehet, hogy e megpróbáltatásra is szükség volt, miszerint utat törjön magának azon igazság felismerése, hogy nemzet számára kívül az önálláson nincs és nem lehet üdvösség s hogy a szükség érzete a nemzet határozottságát a jog és rendeltetés magaslatára emelje.
Fel is fogja emelni, csak a felismerés későn ne jőjjön. – E hitben halok meg.
Esedezem Alispán úrnak, méltóztassék hálaérzetemnek szivem mélyéből fakadó kijelentését átadni Szatmármegye közönségének a kegyes megemlékezésért, melyet hontalon magányomban valóságos jótéteményül fogadok; s emlékét becses kincsnek fogom tekinteni mind halálomig.
A ki egyébiránt maradok stb.
Kossuth Lajos.
