Kovács Jánosnak
Kovács Jánosnak
22. Via dei Mille. Turin, 1884. márczius 18.
Tisztelt Igazgató-Tanár úr!*
* Kovács János, a kolozsvári unitárius gymnázium igazgatótanára azzal bizatott meg, hogy 1882-ben Sarratogában, (Amerika) az unitárius nagy összejövetelen, a magyar unitáriusokat képviselje. Ez alkalommal tett körutjában, Medfordban, özv. Stearns Mária úrnővel ismerkedett meg a kiváló képességü tanár, kinél a Kossuth-ereklyék egész gyüjteményét találta, és ebben Kossuth Lajos édes anyjának azt a daguerreotyp arczképét, melyet az illető úrnőnek Kossuth Emilia (Zsulavszkyné) ajándékozott. K. F.
Hálás érzéssel fogadom márczius 2-án kelt becses levelével tett ajánlatát: hogy édes anyámnak Stearns asszonyságtól Medfordban, Massachusettben kapott arczképét nekem átengedni méltóztatik.
Elfogadom, megilletődött szivvel fogadom el a kedves családi emléket. Nekem az ereklye lesz, melyet a fiui szeretet kegyeletével fogok elvesztett kedveseim többi arczképeihez csatolni; melyek előtt, mint házi oltár előtt, áhitattal borulok le minden este, mielőtt nyugalomra hajtanám bánatos öreg fejemet.
Ha talán levelezésben áll, tisztelt Tanár úr, Stearns asszonysággal, kit nekem nincs ugyan szerencsém személyesen ismerni, de kiről Lujza (Rutkayné) hugomtol tudom, hogy Emilia (Zsulavszkyné) hugommal igen benső barátságban állott s iránta mind haláláig mindenkor nagy jóakaratot tanusított; kérem, méltóztassék neki köszönetemet jelenteni a kegyeletért, melylyel anyám arczképét megőrizte, s a szivességért, melylyel boldogult nővéremet hontalanságában gyámolította.
Jól esett olvasnom, hogy tisztelt Tanár úr is úgy tapasztalta, miként az Egyesült-Államokban s különösen Massachusettben (melyet én mintaállamnak szoktam nevezni) még mindég jóindulattal emlékeznek reám. Ezt én azon varázsnak köszönhetem, melyet magyar hazánk ügyeinek igazsága, névtelen félisteneink hősiessége, melylyel a haza megtámadott jogait és szabadságát védették, s a jobb sorsra méltó magyar nemzet óriási erőfeszítésének a népjog lábbal tapodásával eszközlött meghiusítása, az emberiség jobb részének érzelmeire világszerte gyakorolt.
Nekem életem csodálatos viszontagságai alkalmat nyujtottak a magyar ügy valódi természetének hű megismertetésével a tengerentúli nagy, szabad köztársaság szabad polgárainak rokonszenvét az érzelmek röpke lobbanásának köréből az okadatolt meggyőződés szilárdabb polczára emelni, s mert az emberi természetben van, hogy a nagy történelmi mozzanatokat jelképezni – hogy úgy mondjam, személyesíteni szokja, így történt, hogy a magyar nevet övedzett dicsőség közfényéből egy viszsugaracska az én szerény nevemhez is hozzátapadt, minthogy én is magyar vagyok s a magyar történelem folyamának egy kis habja valék. – Megszokták az amerikaiak bennem személyesítve gondolni a magyar nevet, melyet a hagyomány náluk »házias szóvá« (houscholdword) avatott, s a hagyomány nem könnyen hal ki. Ez annak magyarázata, hogy ámbár én több mint harmincz év előtt oly rohamosan futottam végig az Egyesült-Államokat, hogy sehol sem időzhettem eléggé, miszerint szorosabb viszonyba léphessek az emberekkel, mégis jóindulattal emlékeznek vissza mai napig is a szegény számüzött magyarra, kit egy emberöltő előtt, nemzetük, egy mulékony perczre, vendégül fogadott, mint egy vándormadarat, melynek a föld hátán otthona nincs.
Elszigetelten tengek a világtól hosszu évek óta, nem iparkodtam e megemlékezést ébren tartani vagy felfrissíteni, de azért folyton számos levelet kapok Amerikából, melyek Tanár úr tapasztalataival összevágnak (csak annyi sok »Autograf«-ot ne kérnének!), s ha amerikai ember ide vetődik, nem igen mulasztja el bekopogtatni remete-lakom ajtaján; jogot tartanak hozzám, mert – úgy mondjak – közéjük tartozom, az övéik egyike vagyok. – És van is közöttünk az összetartozásnak egy erős köteléke, a jogot és szabadságot semmi földi hatalomnak alkura nem bocsátó hajthatatlanság.
Említi tisztelt Tanár úr, hogy megszerezte az Egyesült-Államokban tartott beszédeimet. Kissé bajos lehetett mind megszerezni, mert a négy- vagy ötszáz beszédnek, melyet az ott töltött hat hónap alatt tartani kényszerülve voltam, legalább is kétharmada rögtönzött válasz volt; s a többi egyharmadnak nem hiszem, hogy egy ötöd része megérdemelné a megszerzés fáradtságát. Nekem egy »Reporter«-nek, a ki egész utamban kisért, hagyatékából néhány év előtt megküldték Amerikából annak kézirat-gyüjeményét, tán megvan valamely láda fenekén a padláson, ha ugyan az egerek meg nem ettek, ha megették nem baj, váljék egészségükre a sovány eledel. Különben a kevésbbé haszontalan beszédek kevésbbé haszontalan részei megvannak F. W. Newman londoni tanár könyvében (Select Speeches of Kossuth), a massachusetti fogadtatás és beszédváltások egész históriája pedig ott van Bostonban Jewettnél, a fogadóbizottság felügyelete alatt megjelent kötetben, melynek czíme: »Kossuth in New-England«. Ha ez birtokában van tanár úrnak s ha – a mint irja – csakugyan szándékában van e dolgokra történet-tanári előadásaiban reflectálni, bátorkodom különösen figyelmébe ajánlani a massachusetti senatus bizottságának (Special Joint Comittee) jelentését az »Interventio« kérdése felől s a senatusnak arra hozott határozatait. Ez hasonlíthatlanul többet ér minden »dictio«-knál. Oly népjogi alapelveket helyez ezen okmány világosságba, melyek egyrészt a nemzetközi jogok és kötelességek egészséges fejlődésének, másrést a népszabadság biztonságának követelményeihez tartoznak, az itélet pedig, melyet hazánk 1848–49-ki törekvései felől nyilatkoztat, olyan dolog, a mit minden magyar embernek emlékezetébe kellene vésnie.
A mi magukat a beszédeket illeti: ha tisztelt Tanár úr elolvassa azokat, melyek hozzám intéztettek, bizonyosan csodálkozni fog a vakmerőségen, hogy ily ékesszóló szónokokkal szemben én beszédre mertem nyitni ajkaimat, még pedig ideget nyelven. Mondhatom is, hogy szégyellettem magamat, de hát a »muszáj« nagy úr! »Fata nolentem trahunt.« – El kell ismerni, hogy az Egyesült-Államokban az ékesszólás mestersége nagyon kifejlett; ez az ottani institutiók természetes következménye, melyek a társadalmi szerkezet minden rétegén keresztül az önkormányzat elvére vannak fektetve. Hatalmas nevelők az ily intézvények, az értelmi cultura minden ágában hatalmasak. Igaz, hogy a túl sok a jóból is sok. Az ékesszólás oly búján tenyészik az Egyesült-Államokban, mint a falevél Valombrosában. Vannak, a kik már-már sokalják is a sok szép szót. Emerson említi valahol egy hires ottani államférfin azon mondatát, hogy »the curse of our country are eliquent men« (országunk átka az ékesszóló emberek). De hát ott dolgoznak is az emberek, nemcsak szónokolnak; minden ember dolgozik: hát én azt gondolom, hogy, ha más átka nincs az amerikai nagy köztársaságnak, mint az ékesszólás, azt csak megbirja.
Hanem én megvallom, hogy az Egyesült-Államokban időzésem alatt minden szives fogadtatás daczára sem birtam soha menekedni egy kínos gondolattól, mely csaknem a nyilt zugolódásig üldözött. Értem azt a különböző mértéket, melylyel a sors, a végzet, vagy akárminek nevezzük, nekik és nekünk magyaroknak mért. Mindig szemem előtt czikázott Washington azon levele, melylyel a valley-forgei téli táborból értesítette a kormányt, hogy ő a harczot nem folytathatja, mert a mint kitavaszodik, az ő elcsigázott serege szét fog bomlani a szélrózsa minden irányában, mint a polyva. És im, e reménytelen helyzetben meghozta nekik a sors áldása a hatalmas franczia interventio segítségét, melynek anyagi nyomatéka s lelkesítő hatása győzelmet biztosított. Mi más mértékkel mért a sors minekünk! Mi győztünk saját erőnkkel, mi nem kértünk a sorstól idegen segítséget, csak annyit kértünk a sorstól, hogy ne álljon idegen erőszak közénk s ellenségünk közé, kinek jogtalan, erkölcstelen, bűnös támadását saját erőnkkel győzelmesen visszavertük s nekünk ez igazságos szerény kivánság teljesedése helyett az igazságtalan végzet nyakunkra zudította az ellenséges orosz interventiót, s vele a belső visszavonás átkát és ennek rettenetes következését, hős nemzetünk megfogyatkozását az önbizalomban. – Minő irtózatos ironiája a sorsnak ez a mértékkülönbség a két esetben!
Hanem azt meg kell vallani, hogy az amerikai nép bölcsen tudta hasznát venni a sors kedvezésének. Milton »az angol nép második védelmében« az angol forradalomról szólva panaszosan említi, hogy »az alap le volt rakva s az idő alkalmat is hozott a felülépítésre, de a dicsőséges erények s erőlködések mellől hiányzott a »kitartás« és »those were wanting who might have completed the structure« (és hiányzottak azok, a kik befejezhették volna az épületet). Nemde úgy hangzik, mintha Milton nem is az angolokról, hanem jóslélekkel mi rólunk magyarokról irna, mert »az alap minálunk is le volt rakva s az idő alkalmat is hozott a felülépítésre«, és mit építettek azok, »who might have completed the structure?« feladását az ezeréves magyar államjognak s a jelennek mindazon keserves anomaliáját, a jövendőnek mindazon bizonytalanságát, mely a jogfeladásnak kényszerü következménye. Bánatteljes gondolat! De Amerikára nem illik Milton panasza. Ők tudtak építeni a nyert alapra. Minden úgynevezett »temperatumtól« ment, tiszta, democratikus alapon emeltek egy bámulatos épületet, minőt a történelem még nem látott soha, egy épületet, mely világító tornya az emberiség jövendőjének »Hail Columbia!«
Van szerencsém megnyugtathatni Tanár urat, hogy vettem annak idején azon előbbi levelét is, melyet 1882. október 28-án Cambridgéből hozzám intézett. Válaszom azon tudósításán mult, hogy Cambridgéből körutra megyen s hogy a »Lowell Institute«-ban különösen a keleti kérdésről szerettek volna hallani. Puszta kiváncsiság kielégítése végett sem időm, sem hajlamom nem volt, ily bonyodalmas ügy fejtegetésébe bocsátkozni.
Örvendetes tudomásomra szolgált azon leveléből érteni: hogy az amerikaiak a kolozsvári unitárius főiskolában két tanári állomást akarnak alapítani s hogy az egyikre már 12,000 forintot gyüjtött. Örömömre válnék megérhetni, hogy reménye mind a két állomás alapítására nézve teljesedésbe ment.
Tökéletesen igazat adok Tanár úr azon megjegyzésének, hogy »az unitáriusok Amerikában a legműveltebb emberek«, s hozzá tehetem, hogy erkölcsiségben is kitünők; hanem van egy tünemény, mely engem meglep s melynek okáról magamnak számot adni nem tudok.
Én, a mint tudja, tisztelt Tanár úr, nem tartozom az unitáriusok felekezetéhez. Evangelikus szülőktől születtem, evangelikus vallásban neveltettem, s lelkemben jól érzem magamat Luthernek azon tana mellett, mely a lelkiismeretet emancipálta, midőn a keresztény vallás kutfejének a szentirást, az edénynek pedig, melylyel azon kutfőből meríteni kell, nem a bármi néven nevezett tekintély dictatorságát, hanem az észt, az egyéni szabad itéletet jelölte ki, melynek nincs megtiltva semmi syllabusok által, hogy azon másik, azon nem irott könyv revelatióiból is merítsen, melynek neve: természet, s melynek úgy a porszemben, mint a virágok myriadjaiban nyilatkozó örök törvényei, örök törvényhozóra vallanak.
Aztán, ha a végtelen jövőbe, a végtelen mult tanuságainak üvegén tekintek, mely azt mutatja, hogy a természet örök istenének, a mindenséget fentartó örök törvényein kívül nincs semmi állandó a nap alatt, nem tagadhatom, hogy igaza lehetett Byronnak, midőn azt irá, hogy: »religions take their turns, and other creeds will rise with other years« (a vallások váltakoznak és más idővel más hitformák keletkeznek).
De hát nem habozom bevallani, hogy a míg Byron ezen jóslata beteljesednék, az unitárius hitvallásnak volnék hajlandó legterjedtebb s legtovább tartó jövendőt igérni, és pedig azért, mert a fősúlyt nem transcendentalis speculatiókra, melyeknek eredete az indus védákra vezethető vissza (Trimurti), nem mystikus dogmákra, melyeknek egynémelyikéről irva van: »credo, quia absurdum«, hanem Krisztus elkölcstanára, az emberszeretetre fekteti, mely a társaslénynyé alkotott emberiség tökéletesedésének törvénye, melynek uralma nélkül soha sem lesz megadva az emberiségnek az a nagy áldás, melyet Krisztus e szavakkal kivánt követőinek: »béke legyen veletek!«
Hát mert ekként gondolkozom, nagyon meglepett engem az, hogy az Egyesült-Államokban az unitárius vallás az utóbbi időkben, a mennyire tudom, tért nemcsak nem nyert, de sőt veszített. Még több vezérpapjuk is (többek közt a nagyhirü Osgood) az episcopalis egyházba tért át. Nagyon sajátságos tünemény ez, különösen Amerikában, hol az unitáriusok előtt William Ellery Chamvig nemes, tisztafényü fáklyája lobog. Nem birom a dolgot magamnak megmagyarázni, annyira nem, hogy csaknem hallandóvá teszen azt kérdezni, vajjon ez is nem-e azon számos társadalmi kórjelekkel van kapcsolatban, melyek korunkban mindenütt s minden, de minden irányban oly sűrün tünedeznek fel, mintha most is, mint már nem egyszer a multakban meg akarnák mutatni, hogy az emberiség haladása nem egyenes vonalban, hanem csavaros görbékben mozog, a mi lehajlásokat (visszaesés) feltételez.
De sokkal inkább kívül állok az életen, mintsem hogy itélhetnék.
Megújítom legőszintébb meleg köszönetemet szives ajánlatáért, s van szerencsém stb.
Kossuth Lajos.
