Ugron Gábornak
Ugron Gábornak
22. Via dei Mille. Turin, 1885. január 22.
Tisztelt Barátom, Képviselő úr!*
* Ugron Gábornak.
Ön az én tapasztalásaimra hivatkozik. Tapasztalásaim egyike az, hogy az, a mit diplomatiának neveznek, kilencztizedrészben felfujt üres hólyag – humbug. Volt alkalmam többször, különösen 1866-ban otthonosan-forgolódni annak a nagy pretensióju kaczér hölgynek legrejtettebb boudoirjaiban, s nagyon kis véleményre jutottam bájai felől. A mit azokból látni érdemes volna, azt nem mutatják meg, abból maga az úgynevezett diplomatia sem tud semmit; a mit megmutatnak, azt nem méltó látni. Én nem gondolom, hogy Ön czélt fog érni szándoklott francziaországi utjával, azt hiszem, még akkor sem érne czélt, ha Ferrynek régi, meghitt kebelbarátja volna, de hát én nem mondom, hogy ne kisértse meg; – a kiábrándulás is nyereség, hanem én igen sok év óta annyira visszahuzódva fogyasztom a levegő oxigénjét, hogy senkivel sem vagyok viszonyban a köztársaságnak nevezett császárnélküli mai franczia császárság államférfiai közül, ha ugyan vannak ott államférfiak, a mire nem mernék megesküdni, miután veszéreszméjüket, a Colonialis politikát oly nevetséges aberratiónak tartom, a minek egyedüli practikus resultatuma az, hogy Bismarck azt mondja: »Szamarak« s markába nevet. – Az a franczia nemzedék, melylyel én az ötvenes évek elején viszonyban voltam, kihalt, a másik III. Napoleon sakkjátékának bábjai, a kikkel az ötvenes évek végén fraternizáltam – megbukott; az a néhány téveteg franczia, a ki a mai emberek közül itt-ott hozzám téved, nem nyom senkinél s nem nyom semmit, hát meg kell vallanom, hogy még csak névről sem tudok oly »előkelő államférfiut« Francziaországban, a kihez én egy bemutató levelet intézhetnék… Monsieur Kossuth? connais pas! – ez volna a felelet.
Hanem ha csak bemutatásról van szó, keresse Ön fel Párisban Kiss Miklós ezredest, ő házassága révén otthonos a franczia »société«-ben; mostoha fia, gondolom, gróf vagy mi Le Roy, tagja a franczia kamarának, ha nem csalatkozom, egyszer candidatus is volt a hadügyminiszteri államtitkárságra, – minden esetre a kormánypárthoz, a balközéphez tartozik. Nagyon alkalmas ember arra, hogy, ha mostoha atyja felszólítja reá (a mit az bizonyosan megteszen) Önt kellő bevezetéssel Ferrynek bemutassa.
Aztán ott van Magyarország enthusiastikus barátnéja, Madame Adam, kissé humbug ő is, azt hiszem s nem is kormánypárti, a Girondistára játsza magát, de hát amolyan Madame Reclamier-féle celebritás számot teszen; ő maga vagy tán inkább salonja, az mintegy. Szalonja, divatban van, ott Ön pártkülönbség nélkül notabilitásokkal jöhet érintkezésbe, mely érintkezés további érintkezésre vezethet. Mint magyart s különösen mint a függetlenségi párt kitünő tagját Madame Adam Önt minden bemutatás nélkül is igen szivesen fogja fogadni, a felől bizonyos lehet, minden eshetőségre ide zárom három névjegyemet bemutató mediumul. Egynek Adam asszonynál (kivel jó lábon állok), a másiknak Kiss Miklósnál (ha nem ismerné őt) hasznát veheti, a harmadik tartalékul szolgálhat előfordulható alkalomra.
Sajnálom, hogy mással nem lehetek szolgálatára. Én a mult romja vagyok, melynek emlékét, lehet, számba veszi a jövendő, de a jelenben nem számítok.
Ön már nem barátja a német szövetségnek.
Ezt értem, csak hogy nem német, hanem Bismarck-szövetséget kellene mondania, mert noha Bismarck most – német, de Bismarck csak halandó ember, nem institutio, a német egység, rectius prussificatio, – a minő s a mi, az ő műve – szerintem nem számíthat tartós jövendőre. Sőt nem is szövetséget kellene mondania – Bismarck fütyül… tánczol a füty szerint. Ez már Andrássy korában is így volt. Kálnoky korában is így van. »Ces gens ne comptent pas« nem is értek egyet Önnek azon mondásában, hogy az »Önök diplomatája tesz, cselekszik«; nem tesz, nem cselekszik biz’ az, hanem engedelmeskedik Bismarcknak, neki meg aztán sub-engedelmeskedik Tisza – ez latus per se.
E napokban váratlan látogatóm volt – Napoleon herczeg. Beszélgetés közben kérdeztem tőle, mit tud Skirnievicze felől? »Bismarck oda nyomta az öreg Vilmos, meg Ferencz József arczát a czár arczához és azt mondta nekik: No! csókoljátok meg egymást, hát csókolództak.« – Ennyi az egész? – kérdezém. – »Körülbelül pour le moment« – felelé. – Et pour le lendemain? Nem beszélték meg a Kelet felosztását? – Beszélgettek, de csak úgy »vaguement«, nem irtak semmit, Bismarck nem hagyta annyira menni a confidentiákat.
Hanem én úgy sejtem, hogy egy kis keleti kérdés forrásban van, hanem erről Ön semmit sem tud meg Párisban, mert ott sem tudnak, – tán még többet tudnak Zágrábban.
Lehet, engem pessimistává tett korom és elzárkózott magányom. Lehet, túlbecsülöm azt az elvet, hogy a világ sorsa nagy vágásokban mozog, – hát én kételkedem, hogy az Ön párisi utja kifizeti az utiköltséget, de a világért sem dissuadeálom – ám próbálja meg. Becsülöm Önöknek fáradhatatlan kitartásukat, melylyel annak a megszaporított megyegyűlésnek ott a Sándor-utczában niveauját parlamenti magasságra törekszenek emelni. Vannak dolgok, melyekről elmondhatni, hogy »selbst das Streben ist schon Zweck«. De ezen az appretiatión túl nem birok emelkedni.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
