Simonyi Ernőnek
Simonyi Ernőnek
Collegno (al Baraccone), 1886, márczius 7.
Tisztelt Uram!*
* Simonyi Ernőnek. K. F.
Egészen más dolog, megadni valaki emlékének a méltó tiszteletet és kegyelet adóját; és más dolog törvénybe iktatni valaki érdemeit. – Törvényt nem szabad akként irni, mint Göthe Faustját, meg Dante Divina comoediáját, hogy exegeta vagy augur nélkül még azt se tudja az olvasó, hogy miről van szó. Törvényben meg kell mondani világosan, hogy minő az a tett, mely érdemül törvénybe iktattatik. Ilyesmi csak oly határozott positiv tényre vagy tényekre hivatkozással történhetik, melyeknek kiváló becse felől véleménykülönbség sem fenn nem forog, sem fenn nem foroghat a nemzetnél, minthogy pártszemponton felül vagy kívül áll, tehát contestatio alá nem jöhet. Ily tény itt nem forgott fenn s e hiányt határozatlan általánosságban maradással elütni annál kevésbbé lehet, minthogy Deák közéletéből két oly homlokegyenest ellenkező momentum magaslik ki, mely egymásnak kölcsönösen ellentmond, s mely közül, ha az egyik érdem, a másik annyira nem az, hogy Deáknál csak azért nem bűn, hanem csak tévedés, mert a bűn rossz szándékot tételez fel, Deáknak szándéka pedig mindig tiszta volt. A tény az, hogy az országgyűlési többség a 67-ki alkut tartotta törvénybeiktatásra méltó érdemnek; de ezt nem merte kimondani, mert egyrészt tudta, hogy ezt a nemzet egy igen nevezetes része nem érdemnek, hanem átoknak tartja, másrészt érezte, hogy a 67-ki alkuból kiáradott siralmas állapot még csak azt sem engedi meg, hogy, törvényöket sikerre hivatkozással indokolhassák. De hát miként lehetett azt csak gondolni is, hogy Önök fel ne szólaljanak azon férfiu érdemeinek törvénybe iktatása ellen, ki egy oly állapotot hozott létre; melyet Önök s Önökkel együtt a nemzetnek egy nevezetes része az ország legszentebb jogai feladásának minden jelen bajai kutfejének s jövendő átkának tekintenek? Hiszen ha Önök ezt a törvényt nem ellenzik, saját magukra mondanak kárhoztató ítéletet – abdikálnak, sárba tiporják zászlójukat s nem marad más tenni valójuk, mint »Sack und Pack« Tisza szárnyai alá átrukkolni. Ad vocem: Tisza. – Az a Foxra tett hivatkozás minden esetre oppositus is, opportunus is volt. Hanem Tisza Kálmán úrnak indulatos viszonzása felett, megvallom, szemem-szám elállt. Míg ez az úri ember az ellenzék élén állott, ügyes vitázónak mutatta magát. A mióta miniszterré lett, úgy látszik, azon meggyőződésre jött, hogy egy miniszter parlamentáris egész ügyessége s minden államférfiui tapintat ezen egy szóban található fel: »gorombáskodjunk«. Olyan, mint a pokrócz. Kölcsey »Vanitatum vanitas«-a az ily Cicerókat, Demostheneseket akként definiálja, hogy »szitkozódó halkufár«. Ha tudná, milyen jól illik ez egy miniszterhez! Hanem minő arczbőr broncirozó pomádénak jutott ez az úr birtokába, hogy bátorságot talált saját dúsan, bizony dúsan kiérdemlett decoratióját, a »cynismus koszoruját« Önnek decretálni? Ő, minden élők közt, épen ő! Aztán ugyan minő, még eddig fel nem fedezett bibliothékából sikerült neki azt felfedezni, hogy Foxnak idézett ellenzését, nem ennek ellenségi (a Tory fractio) rosszalták, hanem kortársai is, a történelem is elitélték? Nekem ily történelemről nincs tudomásom; azt ellenben tudom, hogy az a »kortársai által elitélt« Fox, Pitt halálával, Anglia miniszterévé lett; ott pedig nem szokták a közvélemény által elitélt embereket miniszterekké tenni s nekik alkalmat adni, hogy azon politikát realisálják, melyhez ragaszkodásukat egy nemzeti temetéssel megtisztelt politikai ellen koporsója felett is oly határozottan constatálták, mint Lord Holland nagyhirü fia tette. Hanem nem most tapasztalom először, hogy Tisza Kálmán úr, mióta miniszterré lett, sajátszerü extra exegist compilláltatott magának a történelemhez, ad usum Delphini. Hiszen még azt a soha eléggé nem gyászolható szörnyszülöttet, az új törvényhatósági taposó malom-fabrikát is az önkormányzati institutio történelmi kifejlesztésének decretálta. Én nem tehetek róla, de engem a világon semmi sem tud annyira bántani, boszantani, mint az álszenteskedő hypocrisis. Jobban bánt a nyilt erőszaknál. Olyformán hat reám, mintha a hóhér azzal állítana be valakihez, hogy ő csak egy ártatlan borbély, a ki a végett jött, hogy patiensét megborotválja, miszerint salonképesen jelenhessen meg az új divatu körökben, aztán – sub titulo borotválás – nyakát metszi át. Szegény megyei intézményünkkel még rosszabbul történt. Olyasmi történt vele, mintha egy Atheust, a helyett hogy egyszerre megölnének, először kiherélnének, miszerint magvaszakadjon, azután a megkappanozott istentagadót arra kárhoztatnák, hogy Horváth Mihály és Rónay Jáczint ő tisztelendőségének misemondásaiknál ministráljon. A magyar önkormányzati institutiót arra kárhoztatni, hogy egy centralisált miniszteri teljhatalom misemondó papjainak ministráns-gyereke legyen, rosszabb a »sans phrase« halálnál, mint Orleans Fülöp szavazott XVI. Lajosra. Boldog isten! mivé lettek a 48-ki törvényhozásnak szent hagyományai!? Hová »lyukadt ki« (ez az Ön szava) a parlamentáris rendszer Magyarországon? Ha én ezt csak lehetségesnek is képzeltem volna!… Tudja Ön, hogy én, ki a parlamentáris kormányzati rendszert az eddig megkisérlett rendszerek közt körülbelől az alkotmányos élet legjobb szervezetének hittem, jóformán azon meggyőződésre jutok, hogy az csak álczázott absolutismus és comoedia. – Bizony mást, jobbat kell feltalálni! Sőt többet mondok. Egyszer Angliában a franczia emigránsok politisáltak. Egyikük kormányról beszélt. Egy másik azt mondá: »Ember, te még kormányról beszélhetsz! Az áldóját! mennyire hátra vagy még te!« Én akkor nagyot kaczagtam a felett, most kezdem hinni, hogy az az ember még sem volt olyan bolond, mint a minőnek látszott. Aligha az emberi nemzet boldogabb nem volna a kormányok nélkül. Legalább annyi bizonyos, hogy azon nemzetek a legboldogabbak minden tekintetben, azoknál legbiztosabb a rend a szabadság ölén s azoknál a legnagyobb a jólét, melyeknél a kormány legkevesebbet kormányoz. És ez természetes, mert a nem sok kormányzás nagykoruvá teszen embert a nemzetet, míg a kormányzási telhetetlenség örök kiskoruságot terjeszt maga körül.
Szegény nemzetünket abba a bajba sodorta a 67-ki alku, melyből a mindenében kanáloskodó kormányzati viszketeg oly kényszerüleg kifejlett, mint piszokból a r… h! Aztán meg is kormányozták s kormányozzák a nemzetet, a ki lelkük van, az már igaz! – És hogy a mindenféle erkölcsi s anyagi bajok közül, melyekbe belekormányozták, valahogy szivóssága által ki ne vánszorogjon, hát még a romboló elemek is összeesküdtek romlására. Valóságos átok van rajtunk. Szegény, szegény hazánk! Azon nyomoruságokat, melyeket Ön leveleiben szegről-végre felemlít, fájdalom, ismerem, mind főbb vonásaikban, mind horderejükben, ha nem is a személyességi oldal apró részleteiben, de midőn Ön fatalistikus kiváncsisággal azt kérdi, hogy hova fog ez az állapot kilyukadni, csak azért nem mutatom ki Önnek számtani pontossággal: hogy ez máshová nem lyukadhat ki, mint oda, hogy »Finis Hungariae«, mert tudom, hogy remény nélkül küzdeni nagyon terhes feladat, s nem szeretném a becsülettel küzdők erélyét lankasztani, sőt inkább azt szeretném nekik kiáltani: »tu contra audatior ito«.
Kossuth Lajos.
