Dolinay Gyulának
Dolinay Gyulának
Turin, 1890. január 4.
Tisztelt Uram!*
* Dolinai Gyula, az utazás tervezője és vezetője emlékkönyvet irt a turini kirándulásról. Ezt tudatta Kossuthtal, mire Kossuth ezt a levelet intézte hozzá, mely az emlékkönyv előszavaként szerepel. K. F.
Örömömre vált értesülni, hogy Ön a mult juliusi turin-párisi tömeges kirándulásnak, melynek rendezője, és ha nem csalatkozom, kezdeményezője is volt, tárgyilagos hű történetét megírni és közrebocsátani vállalkozott.
Méltó befejezése leszen ez a buzgalomnak, melyet Ön magánérdekének háttérbe szorításával annak a biztosítására kifejtett, hogy a berendezés dísze a történelemben páratlan tüntetés jellegének s a magyar név becsületének megfeleljen.
A magyar kirándulók turini látogatása maradandó nyomot hagyott hátra maga után. Örömömre szolgál Önt értesíthetni, miként irásban birom Turin városa első tisztviselőjének Voli commandátor úrnak nyilatkozatát, hogy a magyarok turini látogatása magas helyen áll hivataloskodása időszakának legkedvesebb, legfelejthetetlenebb emlékei közt. Hogy e nyilatkozat nem csupán egyéni érzelem kifolyása, hanem a közérzület tolmácsa, e felől a leirhatatlan lelkesedés, melylyel a magyar kirándulók fogadtattak, s a rokonszenv és szíves előzékenység, melyet itt mulatásuk alatt a lakosság minden rétege irántuk tanusított, nem hagynak kételkedni, énnekem folyton-folyvást van alkalmam a felől meggyőződni, hogy ez a rokonszenv nem mulékony lobbanat, hanem állandó érzelem, mely a viszonyok esélyeiben még fontos történelmi tényezővé lehet, mert a kölcsönös érdektalálkozásnak vérrel is megpecsételt emlékeiben, a jövendő eshetőségeinek számbavételében s a magyar nemzet jelleme iránt táplált nagyrabecsülésében gyökerez. Meleg szavakban adott e rokonszenv-nemző viszonyok felfogásának kifejezést Turin ékesszóló első tisztviselője, midőn a kirándulók fényesen berendezett társas lakomáját a városi tanács helyhatósági bizottsága két kitünő tagjának kiséretében hivatalos jellegü látogatásával megtisztelve, Turin városának az olasz nemzeti újjászületés bölcsőjének nevében a magyarokat üdvözölte.
De a nyolczszáznegyvenöt magyar jelentőségteljes látogatásának hatása nem maradt a legendárius tüntetés szemtanuira szorítva; felvillanyozta az a rokonszenves nagyrabecsülést nemzetünk iránt egész Olaszországban; a nyilvánosság közlönyeinek pártkülönbség nélküli nyilatkozatait nem is említve, megható bizonyságát birom én, ennek az Olaszország minden részéből, még a távol Szicziliából is hozzám érkezett s még folyvást érkező levelekben, melyekben előttem egészen ismeretlen emberek a társadalom minden rétegeiből meleg érzéssel adnak kifejezést a rokonszenvnek és nagyrabecsülésnek, melylyel nemzetünk iránt viseltetnek. Gondolkozó nép ez az olasz nép, számot adott az magának a kegyelet valódi értelme felől, mely (a mint az olaszok magukat kifejezik) »Magyarország virágát« a turini tüntetésre indította, s a tüntetés lefolyásában még a gyulékony véralkatu olaszokat is meglepő lelkesedésre buzdította; tökéletesen értik itt azt, hogy az a tüntetés a multak emlékei iránt a magyar nemzet szívében áhitattal ápolt cultusnak volt nyilatkozata, s hogy a lelkesülten kitüntetett kegyelet nem névnek, nem személynek, hanem elveknek szólt, elveknek, melyek – bármit negélyezzenek is a röppenő percz pártosai – a magyar nemzet kiolthatatlan aspiratióját képezik. Az olaszok saját tapasztalásukból tudják, hogy az ily aspiratiókban erő van, melyet sem erőszak nem törhet meg, sem ámítások el nem mállaszthatnak, és ennek tudata az olaszokat azon meggyőződésre vezette, hogy a mely nemzet, daczára az actuális viszonyok zsibbasztó nyomásának, így tud lelkesedni az emlékek iránt, melyeknek kegyeletes cultusa történelmének hagyományaiban s logikájában gyökerezik, az a nemzet, a mint számított – nagyot számított – a világtörténelem multjában, úgy hivatva van a jövendőjében is számítani. Fog is, ha jellemét, melyben erő van, megőrzi és történelmi emlékeihez hű marad. Ez nem koczkáztatott jóslat, ez egyszerü politikai arythmetika.
Ez a felfogás ad kulcsot a magyar kivándorlók turini látogatása által gyakorolt hatáshoz Olaszországban. S ha ehhez hozzáveszszük azt, hogy a párisi kiállítás meglátogatásával sikerült eloszlatniok a méltó neheztelést, melyet Magyarország miniszterelnökének minősíthetlen eljárása a franczia nemzetnél előidézett, s ha tekintetbe veszszük, hogy a rendkívüli kitüntetések, melyekkel a magyar kirándulók Párisban hatóságilag is megtiszteltettek: nemcsak kiváló rokonszervnek, hanem annak is bizonyságául tekinthetők, hogy az a nagy nemzet a mi nemzetük barátságos érzelmeire becset helyez, lehetetlen el nem ismerni, hogy az a kirándulás, mely ily nyomokat hagyott hátra maga után, korunk emlékezetre méltó mozzanatai közé tartozik.
Pedig annak a kirándulásnak még más tekintetben is volt fontossága. A kik az idők folyását a röppenő perczek rövid araszával méregetik, kedvöket lelhetik abban, hogy a turini látogatás jelentőségét egy pusztán személyi tisztelgés szinvonalára szállítsák le. De én, ki megtanultam a történelemből, hogy az események a népek érzelmeinek önkénytes nyilatkozataiban vetik előre árnyékukat: én azt mondom, hogy az a látogatás az időnek azon jelei közé tartozik, melyek arra mutatnak, hogy a sors kereke fordulóban van. A közélet hivatalos opportunismusa egy dolog, kiirthatatlan nemzeti aspiratiók önkéntes lüktetése egy másik dolog; amaz szalag a jelenen, emez a jövendőnek csuhája, melynek csak egy kis kedvező időjárás kell, hogy történelemmé fejlődjék. Hiában, a nagy történelmi problémák el nem altathatók, azoknak meg kell oldatni. Én megirtam egykor, (s bizony mondom, igazat irtam), hogy azt a történelmi problémát, mely több mint negyed fél század óta vitattatik a bécsi udvar családi politikája, s a magyar nemzet joga, önérzete s életösztöne közt ily sem hus, sem hal táplálkozással, a midőn a mostani állapotot nem lehet megoldani, ez csak phasis, nem megoldás. Abban a turini látogatásban a magyar nemzet jogának s ezeréves történelme logikájának megfelelő megoldás aspiratiója lüktetett. Nem vagyok oly kába, hogy fontosságának érzetét túlfeszítsem. Tudom, hogy nem csinált időt, hanem meg vagyok győződve, hogy jelzett. A mi abban a turini látogatásban a multak emlékeinél fogva személynek szólt, az (érdemelten vagy érdemetlenül, az mindegy) megvolt a nép szívében negyven éven át, de ily tüntetőleg nem nyilatkozott. Mi annak az értelme, hogy most nyilatkozott? Értelme az, hogy a »leányzó, a ki nem halt meg, »csak aludott«, ébredésben van. Én azt a turini tüntetést ez ébredezés egyik jelének tekintem. Igazam van-e, hogy annak tekintem? a felett a jövendő fog dönteni; de az tagadhatatlan, hogy az a magyar kirándulás minden esetre oly mozzanata volt korunknak, mely megérdemli, hogy lefolyásának ismeretét, a változatos napi események hullámverései el ne mossák. Az okok és okozatok lánczolatának összefüzésében ez ismeret fentartásának a történészet majd hasznát veszi. Ön, tisztelt Uram! ez ismertetésre vállalkozott. Hivatva volt reá. Ön jobban mint akárki más. Elismerés illeti meg Önt, hogy vállalkozott. Fogadja, Ön más értékesebbek mellett szivesen tőlem is ez elismerés adóját.
Én reám nézve az Ön vállalata még különleges értékkel is bir. Megfásultak érzékeim a kifáradásig, hosszura nyult élet viszontagságainak nyomása alatt, nem könnyen veszen rajtam erőt a felindulás, de mily meghatottság tölti el keblemet, valahányszor visszagondolok (igen gyakran gondolok) annak a napnak szívreható jeleneteire, midőn rideg hontalanságomban oly régóta nem látott hazám egy kedves darabjának szemeim elé varázslásában gyönyörködnöm megengedtetett, s a mint elmerengek (igen gyakran teszem) a kimondhatatlanul becses ereklyék szemléletében, melyekkel hazám leányainak s fiainak kegyeletes jóindulata azon alkalommal felgazdagított, mindig úgy érzem magam, mintha oltár előtt állanék, s azon veszem észre magamat, hogy egy-egy köny pereg alá ajkaimra, melyek imát rebegnek a könyörület istenéhez, hogy juttassa áldását annak a népnek hazájára, a melyről meg vagyon irva, hogy »megbűnhődte már a multat s jövendőt«.
Hát énnekem az Ön emlékkönyve véghetetlenül becses visszaemlékezéseknek leszen tárháza. Ne érjen engem a miatt szemrehányás, hogy egy kicsike adag személyes érdek is belevegyül az érdeklődésbe, melylyel az Ön munkája megjelenésének elébe nézek. Ha önzés, nagyon ártatlan önzés. Aztán nem is soká tarthat már. Platótól kezdve az ismeretlen bölcselmének szerzőjéig sok bölcsész meghuzva a mérleget az örömök és szenvedések összegei közt, azon eredményre jutott, hogy az élet nem adomány a sorstól, hanem csapás. Nekem belőle már közel nyolczvannyolcz év jutott. Majd csak vége lesz már. Legyen is, s vele vége lesz annak a kis ártatlan önzésnek is. Hanem a mig tart, nálam az Ön emlékkönyve mondhatatlanul kedves emlékezéseket fog fel-feleleveníteni, melyek vigasztalást nyujtanak a kihazátlanított páriának.
Köszönöm.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
