Herman Ottónak
Herman Ottónak
22. Via dei Mille. Turin, 1890. szeptember 25.
Különösen tisztelt kedves Barátom!*
* Hermann Ottónak. K. F:
E perczben veszem szeptember 22-diki levelét. Rögtön s rögtönözve felelek »d’une maničre décousue«, úgy, a mint a szó tollam alá jő. Ne is akadjon fel, kérem, – sem az irály pongyoláján, sem az eszmék kapcsolatlanságán.
Nem igen ismerem biz’ én azt, a mit Ön Ugron Gábor »vállalatának« a nevez. Mire vállalkozott? A mennyit olvastam felőle (s az bizony nagyon kevés), azt a benyomást tette rám, hogy pártbontásra vállalkozott. Herostratusi vállalat. A nemzet jellemének minden megromlása, a viszonyok minden nyomása mellett az Önök száma a képviselőházban tizennégyről kilenczvenre szaporodott. Ugyan hogy vehette lelkére Ugron, hogy üszköt vessen a boglyába?
De hát menjünk a dolog practicumára. Irányi, a mint Ön irja, határozati javaslatot terjeszt október 1-jén a párt értekezlete elé, melyben kimondatnék, hogy a párt? az 1884-es programm alapján áll s minden párttag a personal-uniót kötelező programmalkatrésznek tekinti.
Hadd constatáljam erre nézve, hogy minő helyzetben van a párt minőben vannak Önök? és minőben vagyok én, a kitagadott, a ki mint ilyen már csak államtani szempontból szólhatok a dologhoz, mert avatkozni már hozzám nem illenék.
a) A párt hat év óta a »48-as és függetlenségi« czím alatt él. Egy véghetetlen absurdum volt e czím elfogadása; mert a 48 is vagy függetlenséget jelent (a minthogy arra is volt szánva, hogy az 1790–91, évi X. törvénynek – nem szükség tartalmát idéznem – irott malasztját intézvényes biztosítékokkal valósággá tegye, vagy nem jelenti azt; ha azt jelenti, minő absurdum volt a 48-at a függetlenségitől contradistingválni, ha nem jelenti azt, minő ostoba hitehagyottság volt a függetlenségi alapon állott párt részéről magát a 48-czal egy párttá összeolvasztani. Ön megmagyarázza nekem, hogy ez a képtelenség miként keletkezett. Mindegy, megvan. Hat év óta a párt ezen alapon áll s még pártelnökének is 48-ast választott. Ez tény, s e ténynyel annyival inkább számolni kell, mert Ön bevallja (szomoru vallomás), hogy új, radicalisabb párt alakításairól szó sem lehet.
Aztán nemcsak 84 óta, hanem előbb is, úgy akkor, midőn czíme tisztán csak függetlenségi volt, mint mikor 72-ben a függetlenség alapjául a personalunio állapíttatott meg, sőt azon első lépéstől kezdve, midőn 68-ban tizennégy képviselő az 1848-as párt programmját megállapította: a párt úgy válaszfelirati indítványaiban, mint a választókhoz intézett felhívásaiban s politikai hitvallásának, czéljának, törekvésének constatálásaiban s általában minden nyilatkozatában mindig a 48-at követelte. Semmi mást, mindig csak ezt. Mit jelent e szó 48? jelenti azt (már csak ne restelje, kérem, a lippis et tonsoribus notum-nak idézését), hogy ámbár királya ugyanaz, a ki egyszersmind osztrák császár, de azért Magyarország szabad, egész kormányzati rendszerében, független, semmi más országnak vagy népnek le nem kötött, hanem saját állami consistentiával biró ország. És ez mit jelent? Jelenti azt, hogy Magyarország az uralkodó személyének ugyanazonosságán s erre alapított közös birtokláson kívül (bolond beszéd az a »birtoklás«, nemzetek nem marhacsordák, hogy birtokoltathassanak) az osztrák birodalommal sem államegységet, a mit 67 behozott, sem (a mint 61-ben Deák s vele az egész nemzet kijelentették) semmi szorosabb kapcsolatot el nem ismernek. És e szorosabb kapcsolat el nem ismerése mit mond? Mond personal-uniót.
Ez mind tény. Ez az Önök pártjának jellege, helyzete. Én mindig ilyennek tudtam s tudom az Önök pártját; minden részint haszontalan, részint ostoba czímvitáin keresztül 1868-iki megalakulása óta mindig.
b) Már most hadd constatálom az Önök helyzetét. Önök mindannyian szabadkoznak attól, hogy 49-esek. Mindannyian. Ön is szabadkozott. Ne mondja Ön nekem, hogy a körülményekkel számotvető állásfoglalás a közéletben a cselekvés mezején egy dolog; a vesék redői egy másik dolog; én nem fogadom el ezt a subtilisálást. A vesék redőit kutatni (a mint mondani szokás) isten dolga. Én az embereket olyanoknak nézem, a minőnek magukat az életben vallják, mutatják. Ön is szabadkozott a 49-ességi imputatio ellen. Nem rosszalólag említem. Tényt constatálok. Eötvös Nagy-Kőrösön definiálta az Önök 49-ességét, definitiójában benne volt, hogy Önök a 49-czel nem csinálnak politikát (ne akadjon fel szavakban, kérem, emlékezetből irok: s ha a szó nem is az, a lényeg az). És Ön minő állást foglalt el szemben e definitióval? Köszönetet szavazott érte. Hát szabadkozott attól, hogy a politika, hogy az actio terén Ön 49-es. Mások még markirozottabban szabadkoztak.
Polonyi annyira ment, hogy felkért, adjak neki bizonyítványt arról, hogy ő nem ajánlotta fel nekem egy 49-es párt alakítását, s nem tett hozzám oly kérdést, hogy elérkezettnek látom-e az időt arra, hogy a párt állást foglaljon az uralkodó-ház ellen.
Egyszóval, mind szabadkoznak; nincs senki, a ki azt mondta volna: »igenis, engem 48 nem elégit ki, én 49-et akarok«.
Jó. De hát ennek a szabadkozásnak megvan a maga kérlelhetlen logikája. A negatio nem pártállás. »Die Geister, die nur verneinen« positio nem pártpositio s valamit akarni kell. Ha Önök mint cselekvő párttagok nem vallják 49-et programmjuknak, hát mit vallanak annak? Mit akarnak? Én azt hiszem, mást nem vallhatnak, nem akarhatnak, mint az 1790–91: X. törvénynek az 1848-ki intézvényes biztosítékok helyreállításával megvalósítását. És mi ez, ha nem a personal-unio?
Gonosz egy cserepcsik a logika kérlelhetlensége, édes Barátom!
c) Még constatálnom kell a magam helyzetét is.
A pragmatica sanctiónak nevezett 1723-ki törvény kétoldalu szerződés. Első részében a nemzet kötelezettséget vállalt a Habsburg-ház leányági trónöröklését elfogadni. A második részében a Habsburg-ház kötelezettséget vállalt Magyarország jogait és szabadságát tiszteletben tartani s hogy mit ért e jogok és szabadság alatt? arról az 1790–91: X. törvényben ünnepélyes vallomást tett.
No, engem keserves tapasztalásaim azon meggyőződésre juttattak, hogy a Habsburgok, minthogy nemcsak magyar királyok, hanem osztrák császárok is, e kötelezettségnek soha sem fognak becsületesen eleget tenni, még ha szükségből azt az 1790-ki törvényt s annak 1848-ki biztosítékait névleg helyreállítják is, nem fogják becsületesen megtartani. Lélektani lehetetlenség, hogy tegyék. Az osztrák császár mindig háttérbe szorítja a magyar királyt. Én az osztrák császári ház magyar királyságát Magyarországnak az 1790–91: X. törvényczikkben elismert függetlenségével és saját consistentiájával összeférhetlennek tartom.
Ezen incompatibilitási álláspontomnak legelőször azon levelemben adtam kifejezést, melyet 1867. aug. 20-án, tehát nyomban az 1867-ki parlamentáris államcsiny után írtam válaszul arra, hogy a váczi kerület engem országgyűlési képviselőjéül megválasztott.
És mit tettem incompatibilitási álláspontom kijelentésének utána? Engedje idéznem. Szószerint idézek: »De hát czáfoljon meg engem a bécsi udvar, övé az ország és a hatalom. Győzze meg nemzetemet, hogy nincs igazam, állítsa helyre az 1848-ki alkotmányt csonkítlanul és tartsa meg hűségesen. Ekkor a magyar nemzet elégedettnek érzendi magát, bármi legyen is az én véleményem.«
Így nyilatkoztam már 67-ben. Ilyennek hiszem, tudom a nemzetet, a mely engem kilökött polgárai közül, mint egy kutyát. E nyilatkozatot azóta mindig szemem előtt tartottam.
Engedje meg, hogy e szem előtt tartás legújabb manifestatióját felemlítsem.
Irataim IV. kötetének megirásával lévén elfoglalva, egy 1861-ik levelem alkalmat adott felemlíteni, hogy Anglia egykori híres cancellárja, Lord Brougham az angol alkotmányról irt munkájában határozottan pernitiosusnak nyilatkoztatja azt az állapotot, a mikor különféle nemzetek egy uralkodás alá kerülnek, mert ez az állapot, melyet ő »imperfect federal union«-nak nevez, a nemzetek jogaival és szabadságával ellenkezik.
Megemlítvén, hogy nekem elégedésemre szolgál tudni, hogy egy oly nagytekintélyü tudós államférfiu, mint Brougham, tisztán államtani és történelmi tudományos alapon ugyanazon következtetésre jutott, a melyre engem keserves tapasztalások juttattak; átmentem annak a kérdésnek taglalására, hogy, miután Magyarországon 1867-ben annak a tökéletlen uniónak oly formája eszeltetett ki, a mely ekkorig példátlan a történelemben, vajjon ez a forma nem olyan-e, hogy kivételnek tekinthetik azon kárhoztató itélet alul, hogy az ily viszony pernitiosus?
Indokolt feleletem az, hogy nemcsak nem tekinthető kivételnek, de sőt határozottan confirmálja azt a kárhoztató itéletet.
Ez aztán azon második kérdésre vezetett, hogy nem marad-e hát fenn a nemzetre más ut, mint az, hogy »coute que coute« szétszakítsa ezen pernitiosus viszony minden kötelékeit?
E kérdésre tagadólag felelek.
Én jó lélekkel mondhatom, hogy elvrokonaim segítségével s a nemzet által támogatva, minden hátsó gondolat nélkül; őszinte loyalitással megkisérlettem a kiegyenlítést. Nem vettünk el hajszálnyit sem abból, a mi királyi, csak biztosítékokkal vettük körül, a mi jogtörténelem, szerződés és uralkodó-ház által tett elismerés és királyi eskük szerint a nemzeté. Tettem pedig e kisérletet azon reményben, hogy a nemzet megnyugtattatván az 1848-ki biztosítékok által szabadsága, függetlensége és saját állami consistentiája felől, e megnyugvás folytán Magyarország és Austria közt olyforma viszony fog kifejlődhetni, mint a minő Norvégia és Svédország közt fennáll s a magyar királyi és osztrák császári koronák békében fognak ugyanazon egy fejen megférni egymás mellett. Fegyveres erőszakkal hiusították meg becsületes, loyalis igyekezetemet. S ez és a vele kapcsolatos irtózatosságok engem az incompatibilitási pontra vezettek. Hazátlanná lettem általa, de állok mellette meghajthatlanul mind halálomig.
De a nemzet amott a hazában más helyzetben van. Az nem mondhatja, hogy elfogadja a hontalanságot, hogy tanuságot tegyen az incompatibilitás mellett; a nemzet számára a nagy világon nincsen más hely, ott élnie, halnia kell. Én hirdethetem meggyőződésem igéjét isten és világ előtt, habár megvalósítására nincsen is tehetségem. A nemzet amott a hazában ezt nem teheti. Nála az incompatibilitás zászlója forradalom zászlója; a forradalom pedig olyan dolog, a mely (nem is szólva a siker esélyeinek megfontolásáról) egy nemzetre nézve a vele járó szenvedéseknél fogva csak akkor szabad, de akkor aztán nem is szabad, hanem kötelesség is, ha a jog- és létérdek biztosítására minden békés eszközök kimerítettek sikertelenül.
A magyar nemzet, a mióta az osztrák ház iránti hűség terére visszatért s a parlamentarismus mezején szabadon mozoghat, még nincs ezen helyzetben. Reá nézve az, hogy vajjon combinálható-e a haza iránti tartozó kötelesség az uralkodó-ház iránti hűséggel, még nyilt kérdés, mert az e combinatióra számított 1848-ki alapot, minthogy mindjárt keletkezésekor megtámadtatott, nem lehetett kifejteni. Hát a magyar nemzet helyesen cselekednék, ha minden erejét megfeszítené, hogy az 1790–91: X. törvény irott malasztjának gyakorlatias megvalósítására számított 1848-ki intézvényes biztosítékok helyreállíttassanak, s az 1867-ki államcsiny által a magyar közjogba becsempészett real-unio a personal-unióra visszavitessék, a mint az úgynevezett pragmatica sanctio is kivánja, melyet az 1867-ki országgyűlés nemcsak mandatum nélkül, hanem positiv mandatuma ellenére megsértett, kiforgatott.
Ily értelemben nyilatkoztam én – szemem előtt tartva 1867-ki idézett nyilatkozatomat – csak épen most is, Irataim IV. kötetének azon részében, melyet Luganóból küldtem meg szedés és nyomtatás végett a nélkül hogy arról, a mit Ön Ugron vállalatának nevez, csak sejtelmem is volt volna. Ez előterjesztésemet olyforma kijelentéssel végeztem, hogy lehetetlen a magyar nemzet szívéből azt az aspiratiót kiirtani, hogy hazája oly független, oly saját consistentiával biró állam legyen, a minővé azt a honszerző ősök alkották s első szent királya az államrendszerbe beiktatott. Ha a Habsburg-ház magának jövendőt óhajt biztosítani, meg kell a magyar nemzetet nyugtatni a felől, hogy e joga az osztrák császári és magyar királyi minőség cumulatiója miatt csorbát nem szenved, ha e megnyugtatás lehetséges, csak az 1848-ki alkotmány csonkítatlan helyreállítása és hűséges megtartása által lehetséges; ha ezt a bécsi udvar megteszi, az én álláspontom soha sem lesz a nemzet álláspontjává; de ha meg nem teszi, ott fog lüktetni az ősök szent hagyományaként a magyar nemzet oly kiirthatlan aspiratiójában, mely csak alkalomra vár, hogy megvalósuljon.
Ilyen az én helyzetem a mai nemzedékkel szemben. És ennek megvan a maga logikája; mint megvan a párt s az Önök azon helyzetének, melyet fentebb constatáltam.
Sokat firkáltam, szinte restellem, de hát »What is writ is writ«, mint a Child Harold szerzője irá. Benne vagyok, hát még meg kell mondanom, miként járnék én el, ha az Ön helyzetében volnék, Irányi szándéklott indítványával szemben.
Én nem tudom magamat az Önök miseriájába beleképzelni. Én azzal nem gondolok, hogy az az indítvány ki hiuságának hizeleg vagy nem hizeleg.
Nekem az mindegy. Én személyekre való tekintet nélkül tárgyilagosan nézek az indítvány szemébe. – Lehet, hogy Ön, a kinek nemcsak az ügygyel, de személyekkel is van dolga, nem fogja helyeselni felfogásomat. Tessék, de mert felszólított Ön, hát elmondom:
Én az Ön helyzetében ilyforma állást foglalnék el. Mondanom sem kell, hogy csak irányt jelzek, nem dictiótiót suggerálok. »Dieu m’en garde!« Önöknek, mint parlamentáris pártnak, a circumlocutiók mesterségükhöz tartoznak. Nekem ez már negyvenegy év óta nem mesterségem. Irányt jelzek s irányom nem az Irányi iránya, s bizony nem is a Baross nyaktekerítési hatalmától féltében tipegő Ugroné.
Én az Ön helyzetében Irányi personal-unióskodó indítványával szemben az értekezleten ily irányban szólalnék fel:
Én ezt az indítványt nemcsak azért nem fogadom el, mert szükségtelen, minthogy a párt, mióta csak fennáll, mindig ezen alapon állott, hanem indignatióval is utasítom vissza, mint olyasmit, a mi aláássa a párt tekintélyét, mert azt insinuálja, hogy a párt ekkorig nem állt az uralkodó-ház iránti loyalitás alapján, hanem arra csak most helyezkedik; ezen insinuatiónak pedig a párt egész multja, a párt minden tagjának, kivétel nélkül minden tagjának egész közélete ellene mond. Je defie Messieurs Ugrons et qui que ce soit a párt akármely tagjának nyilvános életéből csak egyetlen egy szót is idézhetni, mely azon mutathatna, hogy az úgynevezett loyalitást megtagadta. A párt keletkezése óta és annak minden tagja az úgynevezett pragmatica sanctio alapján állott. A különbség köztünk és a 67-es párt közt nem az, hogy mi megtagadnók az uralkodó-ház iránt azt a kötelezettséget, melyet a pragmatica sanctio első rész elénkbe szab, hanem a különbség az, hogy a 67-es párt feladata azt a kötelezettséget, melyet a pragmatica sanctio második része az uralkodó-ház elébe szab, mi pedig ennek is insistálunk. Mi megadjuk a királynak, a mi a királyé, de követeljük, hogy a király is megadja a nemzetnek, a mi a nemzeté. Ez volt mindig a párt álláspontja. Ki meri mondani, hogy ez nem loyalis álláspont? Álljon elő, hadd lássak olyan magyar embert, ha van ilyen (én ilyet eddig nem láttam), a kinek politikai hitvallása az, hogy a magyar nemzet csak a végett van teremtve, hogy akárki uralkodásának tárgya legyen s nem a végett, hogy tagjai önczélu saját consistentiával biró szabad hazának legyenek szabad fiai. Mi az úgynevezett pragmatica sanctio egészének alapján állunk, ezt, csakis ezt valljuk becsületes loyalitásnak; én ellene mondok minden oly törekvésnek, mely azt akarja insinuálni, hogy a párt, melyhez tartozunk, csak most lép a loyalitás terére, ekkorig tehát nem volt loyalis, s Irányi indítványát, melyben ez az insinuatio lappang, a párt politikai tekintélye érdekében visszautasítom.
De hát miként is került elő ez a pártegységre-bontásra irányzott hajsza, mely azzal akár kedveskedni a »döntő körök«-nek, hogy ostracismust akar a párt által gyakoroltatni némely tagjai ellen, kikről a hajsza indítványozója azt hiszi, hogy megzavartatnak archimedesi circulusai, ha velök egy tálból cseresnyét eszik.
Előkerült úgy, hogy Ugron Gábor úr eszélyes dolognak tartotta a párt némely tagjait azzal vádolni, hogy 49-esek, s mert ennek gondolatától a nemzet irtózik, hát ő miattuk idegenkedik a párttól az intelligentia; miattuk nem bir többségre jutni a választásoknál. Mielőtt e felől nyilatkoznám, a mi a hajsza tengelyét képezi, három észrevételt akarok előre bocsátani.
Az első az, hogy nem igaz, hogy az intelligentia idegenkedik, a mennyiben pedig idegenkedik, nem igaz, hogy e miatt idegenkedik. 1874-ben vette fel a párt a függetlenségi czímet, melyben Ugron úr most circulusainak megzavarását látja; e czím alatt a párt folyvást gyarapodott. 1881-ben már kilenczvenegy képviselője volt az országgyűlésen. Meri-e Ugron úr, azon kilenczvenegy kerület választóit, a magyarság fészkét, büszkeségét, reményét és azon elvbarátinkat, kik más kerületben tekintélyes kevesebbségben voltak, azzal gyalázni, hogy az mind csak amolyan nem intelligens, nyers tömeg? Ne insultálja a magyar nemzetet. Hogy mennyire nem idegenkedik a »függetlenségi« programm miatt a párttól az intelligencia, annak Ugron úr maga is bizonysága, mert ő fényes tehetségeivel kimagasló állást vivott ki magának az intelligentia soraiban, de azért őt az eminenter intelligens embert, a most nagy későn hátat borsoztató függetlenségi zászló annyira vonzotta, hogy volt balközépi táborából e zászló alá sorakozott.
Az ország azon intelligentiájának, mely a 67-es zászló alatt áll, soraiból gyakran hallottuk azt, hogy nemzeti szerencsétlenségnek tartanák, ha a függetlenségi párt nem volna az országban, s ha ekkorig többségre nem jutottunk, ennek ürügye, ha úgy tetszik oka nem az, hogy az országnak zászlónk alá nem sorakozott intelligentiája azoktól fél, a kiket Ugron úr 49-eseknek qualifikál, hanem az, hogy annak kivitelét, a mit Ugron úr »personal-uniónak« nevez, ez idő szerint nem tartják kivihetőnek, tehát az annak kivivására irányzott törekvést mint egy pium desiderium hajhászatát, inopportunusnak tekintik. Ez az ő idegenkedésük kutfeje, nem az, a mit Ugron nyakunkba varr. (Nem ártana egy pár ily kormánypárti nyilatkozatot idézni, még Wekerle pénzügyminiszter tavaly, junius 4-én mondott beszédében is találna Ön olyasvalamit, a mi azt a viszonyt, melyet az Önök pártjának képzelme állít elébe, »mindnyájunk által óhajtott viszonynak« nyilatkoztatja.)
Van egy kör, finnyásnak nevezhető kicsi kör, a mely a pártunkhoz csatlakozástól vonakodásukat azzal mentegetik, hogy ők amolyan glaçés keztyükhöz szokott emberek, a kik nem szeretnek oly társaságba vegyülni, melyben olyanok is vannak, a kik keztyütlen durva kézzel támadják ellenüket. Ez nem elvi differentia. Ez gusztus dolga. Nem vitatkozom felette. Modor dolgában nem lehet az embereket egy kaptára ütni. Hanem kettőt tudok. Egyik az, hogy Tiszát a kiméletlen támadás buktatta meg, a másik az, a mit Ön Ugronnak az obstructióra bíztatása felől jelentésében mond.
Tehát Ugronnak az intelligentia idegenkedéséről koczkáztatott állitása ellenkezik a tényekkel.
Második észrevételem, hogy Ugron irtózása a 49-es szagtól, a saját maga szempontjából nagyon rossz calculus, mert ha neki szívén fekszik annak, a mit »personal-uniónak« nevez, Bécsben megkedveltetése, neki rimánkodni kellene, hogy legyenek a pártban olyanok, a kik 49-eskednek, mert lehetetlen be nem látnia, hogy, ha lehetséges a birodalmi egység közbajában sinlődő köröket a personal-unio utjára téríteni, azt csak a 49 eventualis lehetségének félelme által lehet.
Harmadik észrevételem az, hogy azt a szót »personal-uniót« rövidség okáért használhatjuk magánbeszélgetésben, annak jelzésére, a mit Deák 1861-ki hires feliratában akként fejezett ki, hogy a pragmatica sanctio szerint Magyarország és Austria közt az uralkodó személyének ugyanazonosságán és azon alapított elválhatlan birtoklásán kívül más kapcsolat nincs, de a magyar közjogban, a magyar törvényekben ez a szó »personal-unio« ismeretlen, tehát egy parlamentáris párt politikai programmjában helye nem lehet. Én tiltakozom az újítás ellen, tiltakozom azért, mert a párt ekkorig az 1790–91: X. t.-cz, alapján áll, mely így szól: hogy ámbár a trónöröklés stb. mindazonáltal Magyarország stb. stb. Most Irányi javaslata csak az ámbárt veszi ki az 1790–91. törvényből, s azt akarja a párt programmjává tenni, a mindazonáltalról egy szót sem szól, mi s eddig az egész párt az ámbár mellett is, a mindazonáltalt vallotta programmjának, mi ettől nem hagyjuk magunkat eltéríttetni, mi azt valljuk, hogy az ámbárt kötelező ténynek ismerjük el, de elvünknek a mindazonáltalt valljuk, s tagadjuk, hogy azt az ámbárnak subordinálni magyar embernek szabad legyen. Elismerjük, hogy az ámbár megsértése királyi felségsértés lenne, de azt is valljuk, hogy a mindazonáltal elejtése nemzeti felségsértés lenne.
Ezzel áttérek a pártbontó hű-hó velejére. Ugron úr azt mondja, hogy vannak a pártban 49-esek s ő azokkal nem akar egy tálból cseresnyét enni. Az állítólagos 49-esek kijelentették, hogy Ugron állítása nem igaz, egész nyilvános életükben egy mozzanat, egy szó sem fordult elő, mely azon állítást nem mondom igazolhatná, de reá csak ürügyet is szolgáltathatna. Ugron, a helyett hogy ezt megczáfolni csak meg is kisérené, azt mondja: ti mégis 49-esek vagytok, mert ilyen meg ilyen lépést kísérlettetek meg Turinban. Erre az illetők azt felelik, hogy ez sem igaz. – No kérem, az én fogalmam szerint a gentlemanség felől ennek gentlemannek közt, s én Ugron urat ilyennek tartom, elégnek kellene lenni. Ugron úr azonban arra vállalkozott, hogy a vesék redőiben is kotorászszon.
Azt mondja, hiában beszéltek ti, mégis 49-esek vagytok, mert a függetlenséget valljátok programmtoknak, az pedig olyan tág köpönyeg, melybe még az a bizonyos vau–vau is belefér, a ki az incompatibilitást vallja álláspontjának.
No, én nem térek ki Ugron úr vesék redőit megvizsgáló kutatásai előtt; feltárom magam egész nyíltsággal azokat a redőket.
Én elfogadtam a függetlenséget politikai programmnak és ragaszkodom hozzá. Először azért, mert az a törvényes czím. Benne van az 1790–91. évi X. törvényben, melyet én az »ámbár« mellett Magyarország alaptörvényének tekintek; s mert a függetlenséget Magyarország jogi helyzetének abban a törvényben maga az uralkodó-ház is ünnepélyesen elismerte.
Másodszor azért, mert a függetlenség megvalósítása volt az 1848-ki törvények czélja, én azt vallom czélomnak, a mire a 48-ki törvényhozók az általuk alkotott törvényeket eszköznek tekintették, s én azt tartom kötelességnek és helyesnek is, hogy a pártnak, melyhez tartozom, zászlajára nem az eszköz, hanem a czél legyen irva.
De tovább megyek és azt mondom, ragaszkodom a függetlenségi czímhez, mert elvem az, hogy mindent el kell ugyan követnünk, hogy a 48-at, mint eszközt a függetlenségre, visszaszerezzük, de én emlékszem, hogy mit csinált a bécsi udvar azzal az eszközzel, emlékszem, hogy 1861-ben, daczára a nemzet egyhangu követelésének, annak visszaállítását megtagadta, emlékszem azon nyilatkozatára, hogy a birodalom egységének tekintete előtt minden más tekintetnek háttérbe kell állani, és előttem áll huszonhárom év óta a 67-es állapot, mely 1848-nak megtagadása, és előttem áll az a tény, hogy azért nem bírtunk eddig többségre jutni, mert a hatalom pártja a 48 által czélul vett függetlenséget utópiának, hiu ábrándnak tartja; hát én becsületes őszinteséggel kész vagyok ugyan minden törvényes eszközt kimeríteni, hogy az uralkodó hatalmat a 48-nak csonkítlan helyreállítása és hűséges megtartására reábirjuk, de nem látom annak lehetségét, sőt valószinüségét kizárva, hogy a becsületes loyalis igyekezetünknek nem lesz sikere, én pedig akként vagyok meggyőződve, hogy hazánk függetlenségéről ezen esetben sem szabad lemondanunk, és szükségesnek tartom, hogy legyen párt, mely a függetlenséget mint világító fáklyát lobogtassa minden eventualitás esetére a nemzet előtt.
Én felhivom e pártot, hogy szavazzon a felett, vajjon engem azért, mert ezt vallom programmomnak, olyannak itéli-e, a kinek nincs helye e párt soraiban, hanem ostracismust érdemel, mert a haza függetlenségét vallja hitének, politikájának, programmjának, az ámbárral, ha lehet, de nélküle is, ha kell. Loyalis vagyok s óhajtok maradni az uralkodó iránt, de isten és világ előtt bevallom, hogy ennek az úgynevezett loyalitásnak van határa: a határ – a haza.
Ugron hátat fordít a függetlenségi czímnek, mert az oly határozatlan valami, hogy még Kossuth is belefér. Tudja-e Ugron, ki az a Kossuth? Kossuth a vácziakhoz irt levelében – mint már említve volt – ezeket mondja: »De hát czáfoljon meg engem a bécsi udvar, övé az ország és hatalom. Győzze meg nemzetemet, hogy nincs igazam, állítsa helyre az 1848-ki alkotmányt csonkítlanul és tartsa meg hűségesen. Ekkor a magyar nemzet elégedettnek érzendi magát, bármi legyen is az én véleményem.« No kérem, Kossuth maga szólítja fel a bécsi udvart, hogy állítsa helyre azt, a mit Ugron personal-uniónak nevez, mert az a nemzetet kielégítené, felszólítja mind a mellett, hogy felszólításának teljesítése reá a hajthatatlanra örökös számkivetést involvál. Megvallom, váratlan előttem, hogy Ugron – épen Ugron – fél attól a pártczímtől, melybe ez a Kossuth is belefér.
Én tiszta bort öntöttem Ugron poharába, de most megkívánom, hogy ő is hasonlót tegyen énnekem. Erkölcsi kényszerüséget gyakorolt reám, hogy megmondjam, minő álláspontot vallok magaménak, azon esetre, ha az uralkodó hatalom megtagadná eleget tenni a pragmatica sanctióból reá háruló kötelezettségnek, úgy, a mint az 1790–91: X. törvényben megirva vagyon. Felszólítom Ugront, sőt megkivánom, jogot adott reá, hogy megkivánhassam, mi az ő programmja azon esetre, ha »personal-unióját« nem lesz képes keresztülvinni. Feleljen; a heccz után, melyet megindított, kötelessége felelni. Az-e az ő programmja, hogy, ha nem képes a personal-uniót megvalósítani, ő szépen beadja a derekát s megelégszik azzal, hogy misét szolgáltat az eltemetett personal-unio emlékezetére; vagy pedig az actióba lép az ámbár nélkül is megvalósítani azt a mindazonáltalt, melyet a personal-unio eszméje magában foglal.
Tavaly, junius 3-án, a két ellenzéki párt közös lakomáján a közösügyes alapon álló úgynevezett mérsékelt ellenzék legkitünőbb tagjainak egyike előre bocsátva, hogy pártja azért állott s áll az 1867-ki kiegyezés közjogi alapján, mert hitte s hiszi, hogy az nem szolgailag, hanem hazafias szellemben a nemzeti önállóság büszke érzetével interpretálva elegendő arra, hogy a magyar állam függetlensége megalapittassék; ennek előrebocsátásával határozottan kijelentette, hogy, ha ez irányban a legjobb igyekezet is meddőnek bizonyulna, nem lesz Magyarországon nevet érdemlő férfiu, a ki nem azt mondja, hogy mi akár convulsio által is független magyar hazát akarunk.
Magának vallja-e Ugron e nyilatkozatot azon esetre, ha a personal-unio megvalósítására irányzott legjobb igyekezet meddőnek bizonyulna?
Ha igen, úgy szent a béke közöttünk – én becsületes őszinteséggel nyujtom felé jobbomat mint zálogot arra, hogy vállat vállhoz vetve kövessünk el mindent annak megvalósítására, a mit ő personal-uniónak nevez, én pedig az 1848-ki intézvényes biztosítékokkal körülvett 1790–91: X. törvénynek tartok; de ha Ugron azon esetre, ha ez irányban minden igyekezetünk meddőnek bizonyulna, nem vallana annyit programmjának, a mennyit ama mérsékelt ellenzéki férfiu minden nevet érdemlő emberről felteszen, úgy én mondom azt Ugronnak, a mit kolozsvári közlönye nekünk mondott: »menjen, csináljon a maga, de nem e párt rovására politikát«.
– – – – – – – – – – – –
Kossuth Lajos.
