Salacz Gyulának
Salacz Gyulának
Turin, 1890. október 3.
Mélyen tisztelt Uram!
Polgármester úr!*
* Salacz Gyulának, Arad város polgármesterének. K. F.
Vettem s lelkem mélyében megilletődve, könybe lábadt szemekkel olvastam, s újra meg újra olvastam szívreható levelét, melylyel Arad szabad kir. város közönsége nevében engem felszólítani méltóztatott, hogy legyek jelen az emlékszobor ünnepélyes leleplezésénél, melyet Arad városa a nép véres verejtékkel keresett filléreivel a szabadságharci vér tanuinak emelt.
Szent emlékek intenek felém azon emlékszoborról, hogy térdeimre borulva a magyar Golgotha porába emeljem fel áldólag kezeimet a halhatatlan halottak szelleméhez, midőn emlékszobrukról a lepel lehull.
Nincs ember az élők között, a kit a hálás kegyelet ez adójának szent áhítattal benyujtása inkább megilletne, mint engem, a ki isten és világ előtt zászlótartója valék az ügynek, melyért ők, a megdicsőült bajnokok, martyr-halált haltanak.
Ámde Arad városának közönsége tudja és tisztelt Polgármester úr e tudomásnak meghivó levelében kifejezést is adott, hogy ez reám nézve erkölcsi lehetetlenség. Nekem minden mást háttérbe szorító kötelessége az, hogy semmi áron, semmi alkalom sugallata miatt csak egy pillanatra se térjek le az ösvényről, melyet megrendithetlen meggyőződésem szerint épen a hűség jelölt ki számomra azon ügyhöz, melynek az aradi vértanuk életben-halálban hívei voltak s melynek a magyar nemzet kiirthatatlan aspiratiói közé tartozása felől bajnoki tetteikkel, hősies küzdelmeikkel, martyr-halálukkal isten és világ előtt tanuságot tettenek. Az ő hűségüknek tartozom azzal, hogy a magam hűségét még az irántuk való kegyelet miatt se szegjem meg.
De tisztelt Polgármester úr maga jelölte ki nekem, s én köszönöm, hogy kijelölte a módot: megküldeni, a mit személyesen megvinnem nem szabad: kegyeletemnek adóját a halhatatlan halottaknak.
Ön, tisztelt Polgármester úr, városa közönségének nevében, megvárja tőlem, hogy én kegyeletük ünnepén szellemben közöttük leszek, hogy október 6-ának reggelén remetelakom ablakában feléjök terjesztem áldó kezeimet s el fogom mondani áldásomat.
Úgy leszen, tisztelt uram, bizony mondom, úgy leszen.
A magyar haza gyászos emlékü nagypéntekének, október 6-ának reggele engem, a 88 éves aggastyánt, tehetetlen roncsát ama nagy időknek, melyekre a martyrok emlékszobra velőkig ható ékesszólással emlékeztet, engem az a reggel térdeimre borulva fog találni remetelakom azon ablakánál, mely a magyar haza tája felé néz, a mint én, a térdre borult öreg, megindulástól remegő jobbommal ég felé emelve szent ereklyéimet, a pár szemernyi földét, melyet derék polgártársuk Barabás Péter úr megbecsülhetetlen ajándékából a magyar Golgothának a vértanuk földi maradványaival megszentelt talajából birok, kinyujtom karjaimat a távol haza felé, a hála áldását rebegve a martyrok szellemeihez, köszönetet mondva Önöknek, hogy hazafiui kegyelettel emeltek tiszteletükre maradandó emléket, mely nemzedékről nemzedékre fogja hirdetni az ige religióját a magyarnak, hogy hazájának legyen híve rendületlenül és buzgó áhitattal imádkozva istenhez, hogy áldja meg az engem kitagadott magyar hazát; atyai kegyelmének legjobb áldásával az idők végeiglen, ne tagadja meg szent oltalmát az ügytől, melyért vértanui meghaltanak, s a mint a keresztény vallás nagypénteke elhozza a feltámadás husvétját, úgy a martyr nemzet nagypéntekére is hozzon husvétot, mely bizonyosság leszen, hogy az a leányzó nem halt meg, csak aludott.
A mély érzések kifejezésére szó nem adatott. Hallgatok s imádkozom.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
