Kovács Etelkának
Kovács Etelkának
22. Via dei Mille. Turin, 1893. szeptember 25.
Hálás érzettel tisztelt Nagysád!*
* Kovács Etelka úrnő mozgalmat indított meg a magyar nők között, oly czélból, hogy a budai honvédszobor leleplezése alkalmával küldjék el annak egy kis mintázatát Kossuth Lajosnak. Az ajándék megérkezett. Erre vonatkozik e levél. K. F.
Három hónapja, hogy Nagyságod engem a magyar nők nevében a budavári honvédemlék mintájának gyönyörü művével megajándékozni kegyeskedett, s én Nagyságodnak s általa a magyar nőknek köszönetem sajátkezü kijelentésével még mindig adósuk vagyok.
Megnehezedett felettem az évek súlya, agg kezem ugyan még nem mindig reszket, de szemeim, világa elhomályosodott, a tárgyaknak csak körvonalait vagyok képes kivenni, részleteit már régóta nem, olvasni nemcsak kéziratot nem, de nyomtatványt sem birok; ha irok saját kézírásomat is inkább sejtem, mintsem látnám; és ez állapotban könyvet kellett irnom, kellett, mert nemcsak szerződési, hanem becsületi kötelesség is parancsolta; munkámnak levelezésekkel meg-megszakítását annyira hátrányosnak tapasztaltam, miként kénytelen valék szabályul venni, hogy sajátkezüleg nem irok levelet, míg elhományosodott látásommal munkámat be nem fejezem; csak néhány napja, hogy befejezhettem.
Ez magyarázza – nem menti, csak magyarázza, – hogy egy kis rövid pihenést engedve megerőltetett szemeimnek, csak most tehetek eleget azon kötelességnek, hogy sajátkezüleg adjak kifejezést a meghatottságnak, melylyel a magyar nőknek Nagyságod által oly szivrehatólag tolmácsolt jóakarata, s a hálaérzetnek, melylyel megbecsülhetlen adományuk lelkemet eltölti – köszönöm, szivebb, leghőbb érzelmeivel köszönöm.
Az Önök drága ajándoka, mélyen tisztelt Nagysád, nekem több mint ereklye – oltár! mely előtt áhítattal hajtom imára ősz fejemet.
A hazafias indulatu művész, a ki azt az oltárt megalkotá, ihletek tolmácsára talált Nagyságodban az eszmének, a mely őt alkotásánál lelkesítette. Abban a sebzett homloku hősben én a magyar nemzetet látom, s jól esett lelkemnek Nagyságod kedves soraiból megérteni, hogy »az a genius, mely a sebzett hős felé hajol, a magyar nőt jelképezi«. Áldásom reá. Legyen istentől is megáldva a szent hivatás érzeteért, melyre ezen szavak reá vallanak. Korunk túlanyagias iránya dúlást viszen véghez az eszményiesség cultusának mezején, de a nőnek hatalom adatott ébren tartani a férfivilágban a multak lelkesítő emlékeit, hogy a jövendő csiráivá éledjenek, s a míg a magyar nő lelkesülten lelkesítve hajol a sebzett magyar haza felé, a hazaszeretet eszményiességének csillaga nem hanyatlik le.
De bizony szükség is van reá, tisztelt Nagysád! hogy a sebzett hősben ábrázolt sebzett magyar haza fölé hajló genius által jelképezett magyar nő lelkesülten éreztesse lelkesítő hatalmát a férfivilággal, mert a romlatlan magyar nép egészséges ösztöne mellett csakis az óvhatja meg a lehanyatlástól azt a csillagot.
Sok bizonyítékára hivatkozhatnám e szükségnek Magyarország jelenlegi állapotából, mert különösnél különösebb dolgok merülnek ott fel csaknem naponta, dolgok, melyek elkezdve az ország területi épségének megcsonkítására és az ezeréves magyar nemzet faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli egységének megbontására irányzott mozgalmán, egészen a bámulatosan különös kőszegi nyilatkozatig, mind annyira különösek, hogy csakis a magyar nemzeti érzület s a hazafias polgári bátorság megfogyatkozásából merített elbizakodásban lelhetik a magyarázatát. Hanem ezek taglalása nem e helyre tartozván, én állításom igazolásául csupán a budai honvédemlék történelmének két mozzanatára kivánom Nagyságodat emlékeztetni.
A budai honvédemlék felállításának czélja volt megadni névtelen »félisteneink« emlékének a nemzeti kegyelet adóját a Buda várának bevételével kitüntetett bámulatos vitézségükért, megadni a multnak az elismerést, hogy buzditásul szolgáljon nemzedékről-nemzedékre a jövendőnek.
Nem tartozik köszönetem tárgyának keretébe annak taglalása, hogy miként történt s hadászati tekintetben helyesen történt-e? hogy Komárom várának felszabadítása után győzelmes hadseregünk a megvert, a bomladozva futamló ellenségnek teljes erővel üldözése helyett Buda várához nyomult, hanem az tagadhatlan, a mint az első honvédhuszár feltünt a Gellért-hegyen a Hentzi által megbombázott Pest város újjongó lakosságának szemei előtt, Hentzinek Buda várának bevételével megbüntetése nemcsak a katonai hirnévnek, hanem a magyar nemzeti becsületnek is kérdésévé lőn. E kérdést névtelen félisteneink dicsőségesen oldották meg, bevették Budavárát s nem is hosszadalmas ostromzárlati működéssel, hanem rohammal vették be. Le kell borulni azon rettenthetlen hősök emléke előtt, a kik ezt megcselekedték; szabadságharczunkban hős tettekben gazdag történelmében Budavárának rohammal bevétele vitézség tekintetében dicsőségesen kimagaslik. Az ily tettek emlékezetének hálás kegyelettel megörökítését a szegénynyel-gazdaggal közös nemzeti becsületérzete parancsolja, de a haza jövendőjének érdeke is követeli, mert semmi sem alkalmasabb buzdítólag hatni az önfeláldozó hazaszeretetre, mint az ily dicsőséges tettek emlékezetének megörökítése.
Ezen hazafiui kötelesség érzete indította a budai és ó-budai honvédegyletet 1871. május havában tartott közgyűlésén egyhangulag elhatározni, hogy Budavára dicsőséges bevételének emlékére szobor állíttassák, s annak költsége nemzeti adakozásokból szereztessék be.
Mostoha viszonyok gátolták és különféle incidensek zavarták az adakozások gyüjtésével megbizott derék szoborbizottságnak buzgóan kitartó fáradozását, még olyasmi is jött közbe, a mi (és nagyon méltán) annyira sértette az agg honvédek önérzetét s annyira felháborította lelkiismeretüket, hogy tiltakozólag léptek közbe, nehogy a balgatag hyperloyalitás fitogtatása, a honvédelem dicsőségének emlékét, a haza bűnös megtámadásainak emlékeivel s a hazaszeretet szent érzelme által sugallott honvédvitézséget Pest bombáztatásának s a monumentális budapesti lánczhid légberöpítési barbár merényletének »bátorságával« egy szinvonalra sülyesztve prostituálja.
Hanem a honvédemlékszobor minden nehézség daczára mégis csak létrejött, de miként jött létre? – úgy hogy huszonkét évébe került a szoborbizottság kitartó fáradozásának, míg 30,000 forintot összegyüjthetett! Huszonkét év! és nyomorult 30,000 forint! ilyen nemzeti szent ügyben! Megdöbbentő! hogyan történhetett ez?
Megadta a magyarázatot a szobor-bizottság nagyérdemü elnöke, dr. Szénássy Sándor honvédszázados főorvos a leleplezéskor tartott beszámoló beszédének im ezen szavaival:
»A nemzet szegényebb sorsu tagjai, áthatva a hazafias érzülettől, mintegy vetélkedve adták filléreiket, de nagy uraink, főpapjaink elmaradtak. Mágnásaink négy kivételével vagy nem vettek tudomást a megindított mozgalomról, vagy szándékosan távol maradtak adományaikkal, s alig négy-öt kivételével főpapjaink sem áldoztak a nemzet vitézségének emlékére.«
Tehát a szegénysorsu nép a maga véres verejtékkel szerzett filléreivel hozta létre az emlékszobrot, melylyel hősei emlékének a magyar nemzeti becsület tartozott, főpapok és mágnások, tehát a magyar nemzet azon két társadalmi osztálya, a mely legtöbbet tartozik a hazának, mert legtöbb javadalmát élvezi, s még azonfelül kiváltságokat is élvez, az a két társadalmi osztály elenyészőleg csekély kivétellel, s így mint testület elzárkozott a magyar nemzet zömét áthatott hazafiui érzület előtt, s tüntető módon elkülönítette magát a magyar néptől.
Nagyon komoly dolog ez, mert nagyon, jellemző. Nem akarok keserü lenni, csak annyit jegyzek meg, miként én nem hiszem, hogy ilyesmire példát találhatnánk a világ történelmében. Szolgáljon ez igazolásául azon állításomnak, hogy nagy szükség van Magyarországon a budai emlékszobron ábrázolt genius által jelképezett magyar nő lelkesítő befolyására, mert a magyar nemzet multjának nagy emlékei iránti kegyelet s vele a hazafiui érzület egyes társadalmi osztályoknál hanyatlásban van.
Rendkívül különös változatosságokon ment keresztül Budavár bevétele emlékezetének megörökítése Magyarországon; két szobor áll Budavárában ennek emlékére: az egyiket Austria császárja állíttatta akkor, a mikor még nem volt Magyarország királyává megkoronázva; és állíttatta annak a Hentzinek tiszteletére, a ki (ilyen az emberi sors szeszélye!) egykoron nyilt ajtók mellett, sokaknak szemeláttára, osztrák tábornoki egyenruhája teljes díszében térdre borult lábaim előtt, esdekelve, hogy vegyem oltalmam alá családját, s hüségesnek vallva magát a magyar haza iránt, kért, nyujtsak neki alkalmat hasznos szolgálatot tenni a hazának; siettem őt felemelni az arczomát pirító helyzetből, a kért oltalmat megadtam, a kivánt alkalmat kiszolgáltattam; s ő ezt azzal viszonozta, hogy (nem tagadom: vitéz) védőjévé szegődött Budavárának, a még nem magyar király, osztrák császár szolgálatában a magyar nemzet ellen megbombáztatta Magyarország nyilt fővárosát, légbe akarta röpíttetni a Duna hidját; megtagadta Budavár átadását törvényes urának, a magyar nemzetnek. Küzdött ellene, vitézül védte a rossz ügyet és sok vitéz magyarnak vérét ontotta, a mi magának is életébe került. Az ő emlékének szól a Budavár bevételi első emlék, a Hentzi-szobor. Akkor állíttatott, mikor Austria császárja orosz fegyverek segítségével kitörölte az államok sorából az ezeréves állami életü Magyarországot s tartományává sülyesztette az austriai császárságnak, a mely még nem is oly idős, mint én vagyok.
Huszonhat éve már, hogy Austria azon császárjában, a ki ezt a Hentzi-szobrot ily körülmények közt, ily emlékezetek érdekében feállíttatá, hű loyalitással alkotmányos királyát tiszteli a magyar nemzet; úgy látszik nekem, hogy ennek, a mint a tisztelőnél megvan, úgy a tiszteltnél is meg kellene lenni a maga logikájának, és úgy gondolom, hogy ehhez a logikához a loyális magyar nemzet jámbor nemzeti érzelmének kimélete is hozzá tartozik. – – – – – A Hentzi-szobor Budavárában még most is áll.
Budavár bevételének emlékére a másik szobrot a Henzit legyőzött magyar honvéd vitézség tiszteletére állította a magyar népnek hazafias érzelmü kegyelete.
Minő ellentétes érzelem-iránynak ad kifejezést annak a két szobornak együtt létezése Budavárában! mennyire jelzi a visszásságot Magyarország jelenlegi állapotában!
Az első szobor felállítása arczulcsapása volt a magyar nemzetnek, az pedig, hogy a másodiknak felállításához a királyi ház hozzá nem járult, azt jelenti, hogy az »udvar« nem rokonszenvezik annak a magyar népnek érzelmeivel, a mely a haza hős védői emlékének megadta a maga szegénységéből a hálás elismerésnek s a kegyelet kötelességének adóját, hanem azon főpapok és mágnások érzülete rokonszenvezik, a kik a maguk gazdaságából a nemzeti kegyelet adójához hozzájárulásukat megtagadták. Ez is egy jele a közállapotok visszásságának, nincs meg az összhangzás, ne mondjam irányegység az udvar és a nép között. Nem egészséges állapot ez, s bizony mondom, ennek is megvan, mint minden társadalmi visszásságnak, a maga történelmi syllogismusa.
És amondó vagyok, mélyen tisztelt Úrhölgy, hogy magának az uralkodóháznak, épen annak érdekében nagyon bölcs tanács volt volna, ha valaki megérttette volna a királyi házzal, hogy saját jövendőjének érdekében nagyon okosan cselekednék, ha jelét adná, hogy azonosítja magát trónusa erős támaszának a magyar népnek kegyeletes érzelmeivel. Mennyi szívhódítás volt volna ennek jutalma! hódítás, mely egy uralkodó-háznak mindennél többet ér, a mi fegyverrel megszerezhető, mert nem én mondom, hanem a történelem bizonyítja, s épen korunkban sűrübben bizonyítja, mint máskor akármikor, hogy trónus dől trónus után, ha nem azonosítja magát a nép érzületével, s elbizakodottan csak fegyvereire támaszkodik.
És amondó is vagyok, hogy azok a főpapok és mágnások, a kik a nemzeti kegyelethez a hozzájárulást tüntetőleg megtagadták, saját osztályuk érdekében nagy oktalanságot követtek el. Nagyon szivós a nép emlékezete, hallgat, de nem felejt, s nemfeledés hagyományilag nemzedékről nemzedékre száll; s tessék vagy ne tessék akárkinek is a világon, az emberi dolgok sorja hozza magával, hogy a válságok órája mint a hajnal az éj után el nem marad, pedig azt is ezer évek krónikája bizonyítja, hogy mikor a válság órája üt, a nép csinálja a történelmet.
Hanem annak a második budavári emlékszobornak, melynek gyönyörü mintájával engem a sebzett honvéd homloka felé hajló genius által jelképezett magyar nők megajándékozni kegyeskedtek, a melyre én homályosodó szemeimmel mint oltárra tekintek, annak történelmében van még a felhozottakon kívül egy mozzanat, melyre emlékeztetni akarom Nagyságodat és a magyar nőket, kiknek nevében engem Nagyságod szivemre ható soraival és a nagyszerü adománynyal megtisztelt.
Midőn a hazafias ihlettségü magyar művész a budai honvédszobrot a szegényebb sorsu magyar nép filléreiből mesteri kézzel megalkotá, a magyar országgyűlés képviselőházának többsége nem akarta ugyan a ház minden tagját a szoborleleplezésnél testületileg megjelenésre kötelezni, de azt nemcsak többségi szavazattal, hanem pártkülönbség nélkül, egyhangulag elhatározá, hogy a képviselőház, tehát általa az egész magyar nemzet a leleplezésnél hivatalosan képviseltessék, annak jeléül, hogy a magyar nemzet képviselőháza a nemzet nevében magáénak vallja a nép azon hazafias érzelmü kegyeletét, mely azt az emlékszobrot létrehozta, s ennek ország-világ előtt kitüntetése végett elrendeli, hogy elnöke a magyar nemzet képviselőinek s általuk az összes magyar nemzetnek nevében a leleplezésnél koszorut tegyen le a hazafias magyar vitézség emlékét megörökítő honvédszobor talapzatára.
Megtörtént, ünnepélyes díszszel történt meg: de egy ember hiányzott az ünnepélynél; épen az hiányzott, a kinek elengedhetlen kötelessége volt volna jelenléte által nyiltan vallomást tenni a világ előtt, a felől, hogy Magyarország kormánya solidárisnak érzi és vallja magát, a magyar szabadságharcz dicső emlékei iránt táplált nemzeti kegyelettel.
Magyarország miniszterelnöke ez elengedhetlen kötelességének elmulasztásával igen rossz szolgálatot tett az uralkodó-háznak, mert arra adott okot és alkalmat, hogy az európai közvélemény dissonantiát sejtsen az »udvar« és a magyar nemzet érzelmei között, a mi bizony nem szolgál a monarchia tekintélyének akár öregbítésére, akár előnyére; – megsértette mulasztásával a nemzet hazafias kegyeletének indulatát, s még alkotmánysértést is követett el, mert a parlamentáris kormányrendszer sarkalatos alapelve megkivánja, hogy a kormány elnöke vagy solidaritásba helyezze magát a képviselőház határozatának szellemével, vagy ha ezt nem gondolja megtehetni, adja be lemondását; sem az egyiket, sem a másikat megtenni olyan dolog, a mit én a parlamentáris kormányrendszer természetével összeegyeztetni nem tudok.
Miután nem szorítkozva hálás köszönetem kifejezésére, annyira visszaélek Nagyságod türelmével, hogy a budai, honvédemlék-szobor történelmének viszontagságait is emlékezetbe hozni magamnak szabadságot venni bátorkodtam, nem gondoltam e viszontagságok utolsó fasisát hallgatással mellőzhetni, minthogy azt egy nevezetes jelenségnek tekintem a közállapotok azon visszásságában, mely a hazaszeretet felelevenítését a nemzet élet-halálkérdésévé teszi Magyarországon.
Hazaszeretet! nem a röppenő percz előnyeivel számolgató hideg okoskodást, a miről meg vagyon irva az »Ember tragédiájában«, hogy a »cselekvésnek halála«, hanem meleg érzelmet kiván a hazaszeretet. Az érzelem világában a nő az uralkodó. Szép hivatása a nőnek megteremteni a családi boldogságot, de a magyar nőnek más hivatása is van, az, hogy őrangyala legyen a polgári bátorságban megfogyatkozó magyar hazában, a hazafiui tettekre buzdító hazaszeretet meleg érzelmének. Hát hajoljon is a budai honvédszobor geniusában jelképezett magyar nő a sebzett homloku hősben ábrázolt magyar haza felé; hajoljon nemcsak könyörületes érzéssel, hanem ápoló karokkal is.
Az érdemetlenül, rám tehetlen öreg emberre pazarolt kegyességeért köszönetül mást, mint atyai indulatu áldásomat nem adhatok. Fogadják azt tőlem kegyesen. Isten velök!
Nagyságodnak hálára kötelezett alázatos szolgája
Kossuth Lajos.
