I.
I.
Midőn nyolcz hónap előtt egy nemes megyében a háziadó terheinek egyrészben a nemesség által is elvállalása országgyűlésen indítványoztatni kivántatott, emelkedtek szózatok, melyeket lapjaink 21-ik számában alkotmányunkkal merőben ellenkező szellemből eredetteknek mondánk, s most újra mondunk; az igazságnak eme postulatumáról az állíttatott, hogy nem egyéb, mint vagyontalanok harcza vagyonosok ellen; és a sarkalatos törvények tanácskozás alá vételének tilalma emlegettetett, és emlegettetett, hogy ily alkotmányunk életerébe vágó újítást sem a haladás, sem a nemzeti jólét eszméje okvetlenül nem kíván!! Nem tagadhatjuk, hogy ámbár sokkal inkább igényeljük a véleményszabadságot, mintsem azt másokban is ne tisztelnők: mindazáltal érzékenyen fájt 1841-ben ily ügynek ellenében ily ellenvetéseket hallani; azonban éltetett a biztos remény, hogy a magyar nemesség kebléhez e kérdésben is utat talál; mint sok egyébben is talált a századoknak intő szózata, mely arra tanít, hogy a ki szabad lenni akar, mindenekelőtt igazságosnak kell lennie. Időközben nagy nyomadéku szózatok emelkedtek a közvéleménynek irányt adók. Gr. Széchenyi István az adónak elvállalása mellett nyilatkozott; gróf Sztáray Albert a nemességnek beligazgatási adómentességét abnormis állapotnak, sőt az örök igazsággal ellenkezőnek nyilvánítván, a beligazgatási költségeket egészen és kirekesztőleg a nemesség által viseltetni kivánja (mely véleményt mi a nagyérdemü gróf saját szempontjához mérve, igen okszerűnek és következetesnek elismerünk, azonban politikai hitvallásunk szempontjából indulva, hasonló következetességgel magunkévá nem fogadhatunk); lapjainkban pedig tisztelt barátunk Hegedüs Pál e kérdésre nézve mély tárgyismerettel határozottan nyilatkozott. Nekünk hát úgy tetszik, hogy a mint a tárgy maga már régen korszerü volt, így ily előzmények után a fejtegetés is korszerűvé vált.
Midőn valamely fennálló positiv szabálynak törvényhozás útjáni megváltoztatásáról van szó, mindenek előtt az iránt kellene tisztába jőni, valjon a kívánt változtatás megegyezik-e azzal, mit gr. Sztáray örök igazságnak nevez? Mert tagadja bár a históriai positivitáson kívül tekintélyt ismerni nem akaró önzés, gúnyolja bár üres speculátiónak vagy álomképzelgésnek az észjogot: mi pedig szent igazságnak fogjuk vallani, hogy kell valaminek lenni, a mi mérlegül szolgáljon a gyakran történetes eset, gyakran hatalom és erőszak szülte positiv szabályok jogszerűségének fölbecslésénél. Már a jelen kérdésre nézve az örök igazság kivánata az, a mi az 1723:90. törvényczikkelyben a magyar törvényhozás által is el van ismerve, t. i. hogy ki a közállomány jótékonyságaiban részes, részesnek kell lennie a közterhek viselésében is; következik tehát, hogy ha a jelen helyzet e postulatumnak meg nem felel, annak megváltoztatását az örök igazság s általa a szabadság, melyet mi magyarok oly hő indulattal istenítünk, követeli. Ez minekünk oly tisztán, világosnak látszik, hogy annak merő, egyenes, határozott tagadásával még nem is találkozánk; de vannak, kik azt mondják, hogy ez örök igazságnak gyakorlatbani alkalmazása különféle módon történhetvén, honunkban oly módon történt, hogy a magyar nemes átadta fekvő vagyonának egy részét tűrhető föltételek mellett a parasztságnak,* oly föltétel alatt, hogy ebből minden közterhet viseljen. A magyar nemes tehát azért nem tartozik a közterhekben évenkint részesülni, mivel az adónak tőkéjét minden időkre egyszerre földben lefizette. E véleményt igen sokan »bona fide« igaznak hiszik, mivelhogy kényelmesb dolog hinni, mint vizsgálódni. Már pedig ha e vélemény valóságon épülne, el kellene ismernünk, hogy a nemesség adóviselésbeni részesítése igazságtalan kívánság volna; minélfogva e vélemény alaposságának taglalatát mellőzni annyit tenne, mint örök időkre változhatlannak ismerni el azon állapotot, melyet gr. Sztáray az örök igazsággal ellenkezőnek méltán nevezett. A ki e fejtegetésnek nem barátja, gondolja meg, hogy alkotmányunk históriai alapokon nyugodván, a históriai tények mezején forgást minden politikai szinezetek között a magát conservativnak nevező felekezetnek lehet elvhűsége, következetességgel legkevesebbé neheztelni.
Irodalmunk habozik, miként nevezze a misera plebs contribuenst. Egyik »pór«, másik »paraszt«, harmadik »jobbágy«, negyedik »úrbéres« stb. kifejezéssel él. Nevezzük parasztnak, tiszteletes nevezet az, ép úgy, mint a farmer, paysan, Landbauer. Svédországnak parasztrendje is van. Lafayette pedig élte utolsó éveiben egykor a törvényszék előtt tanukép jelenvén meg, midőn rangja kérdeztetnék, így felelt: »Paraszt és követ vagyok.« Szerk.
Az említett véleményre törvényhozási philosophia szempontjából csak annyit bocsátunk előre, hogy a jövendőnek minden terhét, a határozatlant, a napról napra növekedhetőt, sőt tapasztalás szerint egy század óta előre alig képzelt arányban növekedettel, egy határozott földdarabbal, mely terjedelemben soha, jövedelemben pedig csak ipar által – mely nem a földesúr ajándoka – de ez által sem hasonló arányban növekedhetik; a végetlen számot egy bizonyossal in secula seculorum leróni akarni képtelenség. Ennek előre bocsátásával egyenesen a históriai mezőre lépünk, s azt állítjuk, hogy az idézett véleményt törvény és história egy aránt megczáfolja, és a föltett tény egyrészében sem áll. E kérdés összefügg a parasztság jogállapotának s adórendszerünknek történetével általában, s azért bocsánatot, hogy ennek fejtegetését szélesebben véve nem mellőzhetjük, mint a háziadó kérdése – ha különzárva tekintethetnék – kívánni látszanék. 1715-ben hozatott be az állandó adó: ha tehát alapos azon állítás, hogy akkor a nemesség földben fizette le a státus közterheinek tőkéjét, annak is igaznak kell lenni, hogy olyasmit adott által, vagy olyasmit áldozott fel, a mivel a parasztság annak előtte nem birt. Lássuk, volt-e áldozat a parasztságnak eredetileges megtelepítése?
A hódítás hatalmával elfoglalt országot maga a nemes nem művelheté, mert így hamar éhen halt volna. Még Ulászló boldogtalan emlékezetü korában (1514: 14.) is megvallják őseink, hogy a nemesség parasztok nélkül nem sokat ér. De rabszolgák által sem művelheté mind, mert ha mindig győztek volna is harczos eleink, mégis nehéz volt volna minden nemesnek elegendő számban rabszolgákká teendő foglyokra szert tennie; később szelidültek az erkölcsök, a béke gyakoribb lőn, rabszolgát venni pedig drága dolog volt, mert még ma is az, hol az emberiség gyalázatára még van rabszolga, s annál drágább, minél igazabb, hogy a rabszolgakezek munkája felét sem éri föl a szabadkezek munkájának; de még fődolog volt a bátorlét, személy, lak, birtok biztossága, kivált azon századokban, hol ököl szabott törvény, szomszédok gyakran összekoczódtak, s a koczódást ütközettel végezték. Van egy bizonyos valami az ember keblében, mely még a legdurvább századokban is világosan érezteté, vagy legalább ösztönileg sejdítteté vele, hogy a rabszolgától, kit az emberiség fokáról barmok sorára sülyesztett, a semmivel nem birhatótól hű ragaszkodást nemcsak nem remélhetni, de nem is kivánhatni; innen van, hogy a legvégső veszélynek utolsó fokra hágása esetén kívül fegyver a rabszolga kezébe sola sem adatott egy nemzetnél is; honvédelemre soha sem fordíttaték sehol, a magyarnál sem; ha tehát élni, ha javakkal bírni kivánt a magyar nemes, legfőbb jó gyanánt kellett oly embereket tekintenie, önéletének fentartása végett kellett oly néposztályról gondoskodnia, kik bizonyos feltételek mellett s bizonyos szabadsággal fölruházva s bizonyos tulajdoni jogokba lépve, átvegyék művelni a földet, vagy el ne vándoroljanak a meghódított földről, ha már ott laktak; kik valamint idegen nyomás, rablás ellen a nemestől ótalmat reméltek saját hasznáért, úgy őt szükség esetében ótalmazni is készek legyenek saját hasznukért. Ez, nézetünk szerint, a magyar parasztság eredete; ezeknek állapotja úri kénykedvtől függő rabszolgaszerü soha sem volt, hanem mindig szelidebb s törvényhatározattól függött. És ily »colonus«-ok a nemesnek legnagyobb kincsei voltak mindenkoron; még alig van egy százada, hogy a gazdagság s hatalom »colonus« számra becsültetett. Azt tehát, a mi legfőbb kincs, a mi nyereség vala eredetileg, áldozatnak nem nevezhetni. Sőt egyenesen innen következik, hogy a magyar paraszt állapotja már eredetileg bizonyos státus-polgárszerűség alakjában jelenik meg, mely még az Ulászló korábani parasztlázadásra következett időkben is fenmaradott, elannyira, hogy bár a szabad költözködést elveszitené, adózása mégis, vagy telkérőli elkergettetése földesura kényére bizva soha sem volt, hanem mindig törvény által lőn határozva, s bár fölhagyatott a földesúrnak, hogy ha régi szokás szerint valahol a paraszt többet adózott, azt az úr tovább is a szerint szedhesse; de hogy az eredeti régi szokáson felül terhelhesse jobbagyait, arra a magyar törvény engedelmet soha sem adott; s ha mégis megtörtént, s ha igen gyakran történt meg, törvényellenes cselekvés volt, melynek még lehetségében is eltörlése az utóbbi országgyűlések dicsőségei közé tartozik.
Ne nézzétek, Uraim! hiú fejtegetésnek eme visszapillantást nemetlen polgártársaink jogállapotjának eredetébe. A magyar státusélet épülete nem három meleg nap rögtönzött műve, nemzetünk történeteivel fejlett az együtt, egyszerre. Ily nemzetnél a békés reform útján nem lehet felejteni, nem lehet megvető szemhunyorítással mellőzni a históriát. Nektek, a XIX-ik század gyermekeinek, jutott osztályrészetekül e nemzetnek multját és jövendőjét követiteni; nektek nem az élvezet, nektek nem a fáradalom dicsősége jutott, – a fáradalomé, melynek hivatása a világnak példát mutatni, minőt az évkönyvek még nem mutatnak, hogy egy nemzetnek aristocratiája nem három napok tűzmelege előtt meghajolva, hanem az igazságszeretet szent ösztönétől buzdíttatva igazságos lenni tudott, akart, mert. E mása nélküli példának dicsősége békés fejleményhez van kötve; a békés fejlemény pedig – ismételve mondjuk – nem ignorálhatja a históriát; nem tekintheti egy nemzet életét oly tabula rasa gyanánt, melyre milliók lehelik az első betűt. Ne nézzétek hát – még egyszer kérünk – hiu fejtegetésnek eme visszapillantást. Adóügyről van szó; tisztába kell jőni a kérdésnek fekvésével; tisztába pedig nem jöhetünk, a nélkül, hogy a viszonyos jogállapotnak eredetét szemügyre vennők.
