II.*
II.*
1841-iki »Pesti Hirlap« 76-ik számából. K. F.
A részletes fejtegetés egy komor mező, hol az érzékcsiklandós éldeletnek virág nem virul. De itt edződik meg az akarat, melynek gyümölcse cselekvés leend, s a cselekvésben van az éldelet, férfihoz illőbb, mint akármi más. Legyünk férfiak nemcsak egyénleg, de mint nemzet is. Az ifju remél, férfi cselekszik, az ősz pihen. Ifjúé a jövő, öregé a mult, férfié a jelennek röppenő pillanata. Ragadjuk meg, hogy el ne múljék nyomtalanul. Szabadelműségünk ekkorig a jövendőnek alaktalan képletein kóválygott legtöbbnyire, s míg igy van, szabadelműnek lenni olcsó dicsőség. De vágyainkhoz a kornak lelke csatlakozott, és a reménynek valósulni kell. Ki riadna vissza saját óhajtásaitól, midőn az istenek már-már hajlanak meghallgatni? Legyünk hát, mondom, legyünk férfiak. Cseréljük be a reményt cselekvésért. Bimbófüzért a bájremény korának; munkavihart a férfi vaskarjának; az őszült kornak mákkoszorút. Múlnak a napok, észre sem vesszük s eljő az országgyűlés ideje; s ha e szó: »házi adó« szőnyegre kerül, meglássuk, szabadelműségben férfiak vagyunk-e, vagy csak gyerkőczök, vagy tán pihenni megyünk, hangokban fáradtak, cselekvés előtt? Nekünk úgy tetszik, e szó: »adó« lesz a próbakő. És meg fogunk mindnyájan méretni; Isten adja, ne jegyezhesse joggal könyvébe föl a chronorgraph, hogy könnyűeknek találtattunk! Meglátjuk. Addig érleljük, miként erőink parányisága engedi, a cselekvés gyümölcsét; ez kötelesség, s azért bocsánatot, hogy a részletes fejtegetés száraz olvasmánya talán naponkint gyakoribb lesz.
Az ország nemesei eredetileg nem áldozatképen, hanem önhasznukért adtanak a parasztoknak földet, következőleg örök igazság szerint ezzel nem takarózhatunk, midőn a naponkint növekedő beligazgatási költségek részesülésünket követelik. Az, a mit ma már úrbéri földnek nevezünk, első telepítés óta soha sem volt oly szabad tulajdona a nemességnek, miszerint később szabad tulajdonának feláldozásáról szólhatna, s így a közadót tőkében örök időkre lefizetettnek históriai igazsággal állíthatná. Lássuk: mit változtat e dolog ábrazatán adórendszerünk históriája? –
Adórendszerünkben, s a mi ezzel csaknem hasonértelmü, országvédelmi állapotunkban négy korszakot kell megkülönböztetni. Az első Zsigmond király idejekori 1435-iki országgyűlésig terjed; a másik ettől a mohácsi vésznapig a harmadik 1527-től 1715-ig; a negyedik végre ettől mostanig. Vannak nyomai törvényeinkben, hogy a szabad emberek (liberi, Kálmán I 40.) már a legrégibb időben adót fizettek, melynek két harmadrészét a király kapta, egy harmadrészét pedig a főispán, egyenesen a végett, hogy az adóból zsoldosok tartassanak. 1342-ben pedig az ócska pénzek ujakkali beváltásának költsége fejében behozatott a kincstári nyereség név alatt ismeretes adó, melyet azonban az 1351: 12. t.-cz. útmutatása szerint egy időben a nemesek is fizettek. De a rendes országvédelem (mint azon időben csaknem egyedüli státusteher) kötelességét csakugyan nem a jobbágyok, hanem a király, főpapok és urak s ezeknek és főispánoknak zászlója alatt katonáskodó, eleinte különféle névvel nevezett, de később (a XIV. században) minden különbség eltörlésével a »nemes« névben összeolvadott szabad emberek teljesítették. Ezen időszakba esik az úrbéri kilenczed eredete. Első Lajos király előtt az adónak ezen neme ismeretlen volt. Ő hozta azt be, hogy a nemesség jövedelme szaporodván, könnyebben viselhesse a katonáskodás kötelességét. Nem azért adá tehát a nemes kilenczed mellett földjét a jobbágynak, hogy ez azon földnek egyéb jövedelméből a közterheket viselje; hanem azért szedett kilenczedet a jobbágytól, hogy maga könnyebben viselhesse. Ezáltal emelte I. Lajos 200 ezer főre seregét e honban, melynek erejét a várbiztosoknak elvesztegetése, s ezzel a várjobbágyoknak nevezett szabad néposztály meggyérítése a gyengeségig megfogyasztotta. A második időszak Zsigmond király 1435-ki regestrumával kezdődik. Itt is az foglaltatik, hogy az ország védelmét mindenek előtt a király által állandón tartott zsoldos sereg, ennek elégtelensége esetére a főpapok banderiumai, majdan az ország zászlósai, nagyjai, s végre a megyei zászlók alatt katonáskodó nemesség viselje; de már itt világosabban látjuk azt is, hogy azon jövedelem, melyet a földesúr törvény által határozott mennyiségben jobbágyaitól vőn, alapja volt a később »portalis insurrectio« név alatt ismeretes országvédelmi kötelességnek; minthogy minden 33 jobbágy után egy lovas íjászt tartozott állítani a birtokos nemesség, a mi későbben különböző kulcs szerint gyakrabban fordul elő. Ez időszakban, nevezetesen Mátyás alatt, mutatkozik első nyoma az állandó adó által fedeztetni kívánt katonáskodási kötelességnek; midőn az ország rendei 1478-ban, kivevén némely szomszéd hatalmasságoknak az országba beütését, magokat öt évre a katonáskodás terhétől menteknek határozták, s e helyett adót rendeltek, a jobbágyok által fizetendőt, melynek első nyomát 1474-ben látjuk, de még azon különösség kíséretében, hogy az adóért só adatott. Azonban Ulászló alatt visszaállíttatott a régi szokás, azon különbséggel, hogyha annak előtte a státus terheknek viselése mindenek előtt a királyi banderiumot s főtisztviselőket illeté, kik banderiumaik fentartására zsoldot kaptak a kir. kincstárból; ha pedig ez nem volt elegendő, az egyházi rend tartozott dézsmajövedelme s jobbágyszám szerint fegyvereseket állítani; majd ezek után az országnagyok, végre a nemesség következett: most a gazdagabb országnagyok a sorból kimaradtak s a közfelkelésben olvadtak el. És a királyi kincstárt a vesztegetés kimerítette, hadi erény helyére pazarló fényüzés lépett, a kisebb nemesség elnyomatott, nyomását lefelé terjesztette; és a veszélynek végnapjaiban kapkodott az ország mindenfelé. Volt idő, hogy a föld népének személyenkénti fölkelése is elrendeltetnék; de megszakadoztak a státusélet minden kapcsai, s rövid 40 év alatt a Mátyás-kori hatalom s dicsőség fokáról nemzetünk le a sírig sülyedett. – A harmadik időszakot örökös harcz és küzdés élethalálra, s azért szokatlan rendkívüli segédeszközökhöz folyamodás jellemzik; minden megkisértetett a honnak ótalmára; királyi zsoldosok s mellettök a portalis katonaság, állandó lovasok s ezeken kívül particuláris és közönséges és személyes fölkelések; a zsoldosok s portalis katonaság már-már rendesen a jobbágyokra vetett adóból fizettetnek; a nemesség azonban maga erszényéből is gyakran hozzájárul. De mindenek fölött egy körülmény van ez időszakban, mely az 1715-iki gyökeres változás magvának tekinthető. Az t. i., miszerint a nemesség fölkeléséhez törvény szerint föltételül lévén kötve, hogy a király maga vezérelje a hadakat; mivel ez, mióta V. Károly császár európailag divatba hozá, hogy a fejedelmek fővezéreik által hadakozzanak, kivált a mohácsi gyászpélda után nem történt, nem történhetett, kormány s országgyűlés mintegy hallgatólagos megegyezéssel közelebb s közelebb járultak azon rendszer állandósításához, miszerint az országvédelem rendszerint adó által fedeztessék, s egyenesen megfordíttatván az eredeti állapot, melylyel a nemes minden adózástóli mentességének sarkalatos kiváltsága viszonyban áll: a nemesség csak rendkívüli esetben tartozzék személyesen katonáskodni. Igy símult nemzeti életünk az európai fejleményekhez, így lőn az állandó hadseregre nézve alkalmazásilag valósítva, mit már egyszer általában mondottunk, t. i. hogy minden kornak van saját eszméje, mely egy világrésznek életszükségeiből önkényt fejlődvén ki, oly világerővel hat, hogy nincs nemzet, mely magát attól elkülönözni képes legyen. Igy lőn minálunk is sok egyebekkel, így különösen a rendezett állandó katonaság s ennek tartására nélkülözhetlen folytonos adó behozásával; mely adórendszerünknek 1715-tel kezdődő negyedik korszakát teszi, melyről az 1827: 15. t.-cz. által kiküldött országos választmány így szól: »Az ország védelmének rendszere lényegesen megváltozott. 1715 előtt állandó rendezett katonaság, s ezzel egybekötve, az ország minden nemetlen lakosai által folytonosan fizetendő adó törvényeink előtt ismeretlen volt; a mely védelmet hajdan a királynak s királyi tiszteknek zsoldosai, az ország rendei által szükség esetében kiállított népekkel egyesülve viseltek, azt most az állandó hadsereg viseli; s a portalis katonaságnak, vagyis csupán rendkívüli veszély közelgésekor fölállíttatni szokott hadseregnek pénzalapja, állandó katonaság alapjává átváltozott.« Igy szól az országos választmány. Mi e históriai vázlat syllogismusának következményét rideg meztelenségben élre állítni nem akarjuk. Csak annyit vonunk ki, hogy az 1715: 8. czikkelynek nem szavai (mert a nemesi személyes fölkelés kötelessége ott is elől áll), hanem gyakorlati fejleménye után, az országvédelem folytonos rendes kötelessége oly vállakra menvén által, melyek azt előbb nem viselték, ha e változásnál áldozat forog fenn, itéljen kiki, melyik részen van az áldozat; de mielőtt itélne, emlékezzék meg, hogy az 1715-iki 8-ik törvény a földesúr s jobbágy közti viszonyokba legkisebb változást sem hozott, s a földesúr azon jövedelmeitől, melyeket jobbágyaitól soha kény, mindig törvény határozta mérték szerint vőn 1715-ben még csak egy csirkét sem veszített; és ha ezekre megemlékezék, a históriának s törvényeinknek el nem sophismázható nyilt szózata ellenében lehetlen lesz tagadnia, hogy csalódáson épül ama jóhitü vélemény, mely a közterhek tőkéjét 1715-ben a földbirtok egy része feláldozásával örök időkre lerovottnak hiszi.
