BEVEZETÉS*
BEVEZETÉS*
Az 1841-iki évi »Pesti Hirlap« első számából. – A »Pesti Hirlap«, melynek Kossuth Lajos szerkesztőjévé lett s a melyben hatalmas tollával készítette elő hazájának jövőjét, 1841. január 2-án indult meg.
Kossuth Lajos életéből ismeretesek azok a körülmények, melyek ezt az eseményt megelőzték.
Az országgyűlési tudósítások megindítása az 1832-iki dietán; és ezeknek óriási hatása. A hosszu dietának vége után 1836-ban a törvényhatósági tudósítások közzétételével serkentette Kossuth Lajos a közvélemény ébredését, s a kormány tilalma daczára a vármegyék saját közegeik által terjesztették a pirkadó szabadság e hatalmas eszközét.
Ismeretes Kossuth Lajos hosszu fogsága, mely a kormánynyal szemben kifejtett ellentállásnak volt a következménye s a mely 1837-től 1840-ig tartott; és a mely az 1840-iki országgyűlés erélyes fellépése folytán ért véget.
Rövid néhány hónappal Kossuth Lajos kiszabadulása után történt tehát az, hogy Kossuth lapszerkesztővé lett, a minek köszönhetjük azt, hogy e kötetben összegyüjtött remekiratokat, melyek a nemzet újraszületésére döntő hatást gyakoroltak, a magyar hazafiság emlékébe visszaidézhetjük.
A »Pesti Hirlap« keletkezésére vonatkozólag sok valótlan hir maradt fenn a mai napig is. Maga Széchenyi István a »Kelet népében« eléggé nem sajnálható éllel támadta meg Kossuth Lajost, ki a »Felelet«-ben válaszolt e meg nem érdemelt támadásra.
Válaszából közöljük a következőket:
»Nehéz idő vonult el vállaim fölött; és midőn elvégre viszontlátott barátaim megismertettek az időkkel s dolgok és személyességek változataival, volt köztük nem egy, a ki tanácsolá, igyekezném az időszaki sajtó körében magamnak munkatért nyitni; de feleletem mindig az vala: nem látom módját, a míg törvény mondja ki, hogy hirlapkiadásra engedelemkérés kell, én nekem engedelemért folyamodnom erkölcsi lehetetlenség. Különben is nem tudtam magammal elhitetni, hogy a könyvvizsgálat és az én tollam, mely ha nem írhat is mindent, mit gondolok s érzek, de mást, mit gondolok és érzek, irni sohasem fog – egybeférhetnének. Azonban látám, mikép egyik-másik hirlapban a megyegyűlések szóba jönnek, s a Társalkodóban gróf Zay levele nemzetiség, Tanárky »Utazása Erdélyben« alkotmányfejlési eszmék körül, több czikkek a Hirnökben s melléklapjában, különösen a sajtószabadságróli czikk, oly téren mozognak, miszerint írni talán mégis lehet; s magános körben valóban sokat beszélgeténk: mennyire kivánatos egy lapnak keletkezése, mely egy részről a törvényhozási nagy kérdések előkészítésével, más részről autonómikus beligazgatási javaslatokkal foglalatoskodván, tegyen jelenre, a mennyit tehet, hasson jövőre, a mennyit lehet; és egy tisztelt barátom, ki a nemzet bizodalmában kitünő helyen áll, magára vállalá egy ily hirlapnak létesítését kieszközölni, melynek munkatársai közt nekem is úgy, valamint hirlapja irányával megegyezendő minden becsületes igyekezetnek egy kis tért engedni szives volt volna: Megtette tehát a szükséges lépéseket, azonban – sikertelenül. Időközben Landerer Lajos úr a Munkácsy úr által kiadott Sürgöny kiadó-tulajdonosi jogának a volt tulajdonos hozzájárultával magára átruházását legfelsőbb helyen megnyerni szerencsés volt; és a szerkesztés is elrendeztetett; a hirlap kiadását megelőzve közrebocsátott programmja is elkészíttetett, midőn Landerer úr (jó vagy rossz számolással, az Isten tudja) azon ötletre jött, hogy hirlapjának szerkesztésével engem kináljon meg. A mult decz. 28. vagy 29-ik napja volt, midőn Landerer úr azon kérdéssel lépett szobámba, nem volnék-e hajlandó januárius kezdetével minden esetre megindítandó Pesti Hirlapjának szerkesztését magamra vállalni? Kérdésére viszont kérdéssel feleltem: ha meggondolta-e, hogy szerenesétlen nevem bizonyos helyeken nem a legjobb ajánló, s nem tart-e tőle, hogy ha lapjának szerkesztését én rám bizza, a Pesti Hirlap napvilágot sohasem lát? Természetesnek fogja ön találni – felelt erre Landerer – hogy mielőtt önt megszólítanám, erre nézve magamat biztosítani el nem mulasztottam. Én tegnap este érkeztem Bécsből, s ott megvallom, egyenesen a végett voltam, hogy biztos legyek, nem veszélyeztetném-e a legfelsőbb királyi engedményezést, ha szerkesztőnek önt kérném meg? És örömmel értesítem önt, hogy e járatban alkalmam volt tapasztalni, miképen a kormány jelenleg azon meggyőződésből indul, hogy Magyarország alkotmányos ország levén, azt máskép kell kormányozni, mint az ausztriai örökös tartományokat, s hogy a magyar nemzet hosszas alkotmányos élet után megérett annyira, miszerint minden véleménynek, a méltányosság, törvényesség és illendőség határai közt (mire hiszen felügyelni a czenzurára van bizva) szabad kifejezés engedtessék. Hirlapomra nézve a dolgok úgy állanak, hogy a kormánynak meg levén garancziája a czenzurában, egyébiránt én vagyok a tulajdonos, s mint ilyen köteles megtartani a hirlapkiadásra nézve fennálló szabályokat, miket megtartván, miként kezelem lapom belső ökonómiáját? abba senki sem avatkozik. Hogy pedig pusztán név ellen, a kormánynak kifogása nem lehet, azok után, mik a mult országgyűlés végével történtek a kormány következetességéről előre is föltehetni véltem, a mint hogy nem is csalatkozám.«
Kossuth Lajos e nyilatkozata minden kételyt eloszlat a »Pesti Hirlap« keletkezésére vonatkozólag. K. F.
Midőn a tulajdonos kiadó úr eme* nyilatkozása következtében szerkesztéshez fogunk, oly meggyőződésből tesszük azt: hogy a napnak tömérdek szükségei között alig van egy-egy sürgetőbb, mint oly időszaki lap, mely a nemzet élétének hű tükre legyen; közzé, nemzetivé tegye öröm s bánatnak, hűség s törvényességnek, bajnak s hiánynak minden érzetét, melyet a nemzet szívében egy hangrezgésre találni köz, magas és szent érdekek jogosítanak; és szabad tért nyisson az észnek, értelemnek, jóakaratnak, hogy szükkeblüséget, mint elbizakodást egyiránt kerülve, vak előszeretetet, vak előgyűlölség nélkül, higgadt kebellel s ama mérséklettel és illedelemmel, mely a jó szándék s igazság bélyege, megvitassék és előkészítsék a napnak nagy kérdéseit, mikben e honnak jövendője rejtezik. Mert nem az a kérdés közöttünk, haladjunk-e, avagy megálljunk? miként Józsue napjáról írva van; – e kérdést eldönté a Mindenható, midőn a világot megteremtette; és bizony nincs erő, mely a világkerék küllőibe vághasson – nem ez hát a kérdés közöttünk, hanem az: hogy mit és miként? És itt egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javítás, a mi egyes érdekeknek hizeleg, és tartós csak az, mely igazságon épült, valódi szükségen segített, s a nemzet életéből önként fejlett ki. Ismerni kell tehát a nemzetnek előbb önmagát, és ismernie kell szükségeit; aztán megvitatni czélt és eszközöket, dolgot és módokat, minden oldalról s ha ekkor elkövetkezik a törvényhozás ideje, áldásdús leend mindenik törvény, mert egy-egy socialis meggyőződést mondott ki. A törvény, mely ekként született, mindenek előtt jogszerű leend – mert hiu bölcsesség az, melyet a jog tekintete nem vezet, de a jogszerüség határai közt követni fogja a józan politika sugallásait; és bizonyosan nem felejtendi, hogy a századokon át emelkedett országépület roppant boltjainak árnyékában millió élet, millió érdek nyugszik, mely az igazság mellett gyöngéd figyelmet s kiméletet is követel. – Vezetni egy időszaki lapot, mely ily tükör, ily kalauz, ily raktár legyen, nehéz, fontos feladat; s ha mi, kik mélyen érezzük, hogy egyike vagyunk a leggyengébbeknek, a kiadó úr becses bizalmu felszólításának erőtlenségünket feledve, engedénk, oly hiedelemben tettük azt, hogy egy ily nemü szükség érzete sok kebelben él, s így számos polgártársaink s barátaink köréből nem egy kitünő észre és szivre számolhatunk, kik erősbek mint mi, gyámolítandják gyöngeségünket.
Az 1841. évi január hó 2-án megindult 1-ső számban ugyanis Landerer ezzel a nehány sorral mutatja be előfizetőinek a szerkesztőt: »Most, midőn e lapokat megnyitom, örömmel van szerencsém értesíthetni a tisztelt közönséget, hogy semmit el nem mulasztottam, miáltal a lap érdekességét emeljem és szives szándékomat, a közkivánatnak megfelelni, tettleg bizonyítsam: Úgy vélem, e szándékomnak fényesb tanuságát nem adhatám, mint azáltal, hogy a szerkesztés vezetésére Kossuth Lajos urat kértem meg, kit ezennel a t. közönségnél, mint e lapok szerkesztőjét, bemutatni hazafiui szives örömömre szolgál.« K. F.
És ha szükségről szólottunk, távol volt tőlünk, az időszaki sajtó körébeni pályatársaink érdemeit kellőleg nem méltánylani, csak azt akartuk mondani, hogy egy nemzet életében több színvegyület s több árnyéklat van, és egymás mellett mindenik megfér. Mi baráti kezet nyujtunk pályatársainknak, s végczélunk különböző nem lehetvén, ennek megközelítéséhez egy becsületes versenyre szólítjuk fel, s ha versenyzésünk egy másnak viszonosan jótékony ösztönül szolgálandott, minden dicsőséget örömest átengedünk – elégültek, ha szerényen szabad lesz éreznünk, hogy a közjó nagy építményéhez egy-két darabbal mi is járulhatánk. Helyén lenne most talán az igéretek és biztatások szokott szóseregét elősorozni; de mi úgy hiszszük, az értelmes közönség ilyesminek nem sok becset ád, s a hol foglalót csakugyan kiván, inkább hajlandó személyességet mint igéretet annak fogadni. Lapunk jövendője min kezünktől függ. Hogy ha nem vagyunk szükségtelenek, hogy ha sem későn, sem korán nem jövénk, egyszóval: hogy ha megérdemeljük, bizonynyal pártfogást is lelendünk e nemzetnél; – ha pedig mindez másképen vagyon: le a szinpadról ügyesbek elől! nem érdemlettük meg az életet. Azonban, ha gyöngeségünk érzetében nincsen is bár jogunk, egy derék művészünk példájára az érdemes közönséget atridesi reményekkel biztatni: annyit mondunk, miképen szennyes érdekek vezetni soha sem fognak, meggyőződésünk nem lesz eladó, s tanulni szeretve is, szükségét is érezve, észnek és oknak ugyan mindig hódolunk, de más semmi s nevezetesen Nagy Pál »egykori« szavaival élve, »sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaink heve soha el nem tántorít«. – Ezek után nincs egyéb hátra, mint a tisztelt közönséget megkérni, hogy miután a kiadó tulajdonos úr lapjaink kiadhatása felől tisztába csupán a lefolyt év legutolsó napjaiban jöhetett, s így a szükséges előkészületre, adatgyüjtésre, vidéki levelezés elrendezésére időnk teljességgel nem vala, sőt a szerkesztés elvállalása is csak épen most, már a hirdetmény közrebocsátása után történt: lapjaink becse ne az első egy-két számokból itéltessék.
