Pénz szűke.*
Pénz szűke.*
Az 1841-ik évi »Pesti Hirlap« 2-ik számából. K. F.
Az adás-vevés nagyobb része a világ piaczán nem készpénzzel, hanem papirosokkal történik. Igy például Angolhon egész belső kereskedését papirossal viszi; pedig a kereskedési forgás csak magában az óriás Londonban naponként egy millió font sterlingre (10 millió pengő frtra) rug. Ha már a politikai láthatáron barna fellegek vonulnak fel, a papiroshitel igen természetesen megcsökken, s ekkor mindjárt érezhető, miként a pengő pénz a közlekedés szükségeit nem fedezheti.
De a pengő pénz szűkének is vannak általános okai. Ilyenek például: 1. hogy más világrészekből régóta nem jő annyi nemes ércz Európába, mint hajdanta. 2. A státusadósságok. Európában a nagyobb hatalmasságok között ekkoráig csak a töröknek nem volt adóssága, már annak is van. Németországban csak Oldenburgnak s Lichtenstein nagyherczegségnek nincs. Európa státusadóssága két év előtt 15.580 millió forintra hágott. Azóta egy pár száz millióval bizonyosan növekedett. Kamatfizetésül és tőkefogyasztásul már ama két év előtti összegből is évenként 670 millió kivántatik. Az összes státusjövedelem pedig Európában 1836 millióra rug: tehát az egésznek több mint harmadrészét elnyeli évenként az adósság. 3. A státuspapirosokkali nyerészkedés tömérdeket von el a forgásból, s a tulajdonképeni adásvevési piaczról. 4. A növekedő fényűzés naponként több s több nemes érczet fordít arany- s ezüstművekre, aranyozásra, ezüsttel borításra. 5. A népesség sokkal nagyobb arányban növekszik, mint a pénztömeg: ez tehát sokkal többek között oszlik el és így gyérebb is.
De hazánkra nézve nekünk még különös nézeteink is vannak. Mi úgy vélekedünk, hogy azért szűk nálunk a pénz, mivel bizonyos dolgokra sokat költünk. »Minő botor gondolat! – felelik némelyek – Azért nincs pénzünk, mivel keveset költünk! Különös egy állítás.« Igen, igen, Uraim, higyjétek, a fösvénység ott, a hol önhasznunk érdeke bőkezűséget parancsol, a legrosszabb gazdaság. Vegyük fel a dolgot röviden. A közgazdasági tan axiomáiból minden gyermek tudja, miként gazdag tartománynak aránylag kevesebb pénzre van szüksége; mert az élénkebb forgás sokszorozni látszik azt, a mi van; és a hitel is sok pénzt kipótol. A politikai számtan rég elfogadta azt, a mit Say mond, hogy a forgás és csere szükségeire elég, ha annyi pénz van forgásban, mennyi a nemzet évenkénti egész munkatermékének egy ötödrészét felüti; de czélirányos rendezés mellett még ennek is lehet egy harmadát papirossal pótolni. Ezen előzményekre támaszkodva, mi azt mondjuk: A mely országnak 4848 négyszögmértföldnyi területe s ahhoz legnagyobb részben termékeny területe s több mint 12 millió (némelyek, a statisticai hivatalosztály tabelláira hivatkozva, úgy hiszik, hogy több mint 14 millió) lakosa van és mégis szegény, az nem érdemli, hogy gazdag legyen. A pénz nem manna, mely az égből hull. A mely nemzet mindazt, a mi okvetlenül szükséges arra, hogy pénze legyen, akkorra halasztja, ha majd pénze lesz, úgy jár, mint az a jámbor, ki föltette magában, hogy míg úszni nem tud, mindaddig vízbe nem megy.
Vegyük fel például, hogy egy nemzetnek nincs több tíz millió forintjánál, de földjét felszabadította, az iparnak tág mezőt nyitott, minden becsületes igyekezetnek szabad tért engedett, a jár-kelést könnyítve, a közlekedést élénkítette, a tulajdont biztosította, az igazságszolgáltatás formáit osztályérdekeknek alá nem rendelte; s mivelhogy a külkereskedést némi akadályok nehezitik, melyeknek elhárítása nem egyedül tőle függ, panaszos henyeségben nem tespedett, hanem a belkereskedést (melyre hiszen 4848 négyszögmértföldön s 12 millió lakos között szép tér nyilik) mondom a belkereskedést könnyítette, előmozdította, s mindezekkel azt eszközlé, hogy tíz millió forintja évenként ötször megfordul; e nemzetnek a tíz millió forintban 50 millió forintja van. Nekünk is van annyi pénzünk, hogy ötször annyink lehet, mihelyt akarjuk. Csak ne fösvénykedjünk, Uraim! Nemes örömmel érezzük mi, és hálával érezzük, hogy kormányunk s törvényhozásunk a haladás pályájára határozottan fölléptek, s a miket föntebb érinténk, egy részben immár meg is indítvák; de még igen sok hátra van; nevezetesen nagyon nehezen akarjuk megszokni, azt a gondolatot, hogy a közlekedés könnyítésének hatalmas eszközeire pénzt adni nem akarni, a legrosszabb gazdaság, s hogy a legcsalókább szempontból indulunk, midőn a nemzeti közvagyonosság érdekeit provinciális szűk tekinteteknek alárendeljük. 1835-ben egyszer indítvány tétetett az országgyűlésen, hogy az »auctum salis pretium« (11 kr. minden mázsánál 1792: 14) szét ne filléreztessék ezer felé, hanem egy bizonyos józan irány rendszerében összpontilag használtassék; boldog Isten! miként nekizúdult Tisza a Dunának, a Garam a Körösnek, s mit én tudom. Alig lehetett más szót hallani, mint ilyeneket: »Hát mikor kapna belőle az én megyém valamit?«; vagy: »Az én megyém a Tisza-szabályozásra fizessen? Majd bizony, mi közöm nekem a Tiszához?« – s több efféléket. Biz így, Uraim, mindig szegény legények maradunk. Higyjük el, egy dunatiszai csatorna hasznát Rosenberg, egy pestfiumei vasut hasznát a Szilágyság, sőt a fiumei kikötőn javító munkák hasznát még a priszlopi rusznyák is megérzi. Tehát újra: ne fösvénykedjünk, költsünk, ha akarjuk, hogy pénzünk legyen; higyjük el, nincs kamatozóbb tőke, mint melyet a közlekedés élénkítő eszközeire fordítottunk.
