Börzejáték és jószáglotteria.*
Börzejáték és jószáglotteria.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 102-ik számából. K. F.
A státuspapirosokkali differenciális börzejáték a szédelgő nyerészkedésnek egy oly neme, melyről a jólelkü parlagi magyarnak – Istennek hála! – jóformán képzete sincs. Összejön két ember a börzén, s alkura lépnek, hogy egyik a másiknak mához egy hónapra ez s ez státuspapirosból, ilyen s ilyen áron például 200 ezer p. frt értéküt általadand; és igen gyakan annak, ki 200 ezer pengő frtig venni kötelezi magát, tán annyi fillére, – a ki pedig annyi értékü státuspapirost eladni ajánlkozik, talán egy betü ilyen papirosa sincs zsebében. És eljő a határnap, és fölvettetik a különbség, mely a kialkudott ár s börzei kelet közt van, s a mint ez nagyobb vagy kisebb amannál, a vevő vagy eladó nyer, de a kikötött papirosok valóságos átadása vagy vétele rendesen szóba sem jő, hanem a különbséget magok közt kiegyenlítik, – ha van miből. És ez irtózatos nagyban üzetik, politikai conjuneturákra nyerészkednek, bár néha annyit értenek a politikához, mint hajdu a harangöntéshez; s a balgatag combinatiónak nem ritkán egy pillanatban áldozatul esik egész életnek munkás keresménye, egész családok boldogsága, míg amott egy éj fordulatán gombaként felduzzad némi merész, s – miként a francziák szokták mondani – üveges hintóban jő a börzéről haza, ki odamenet a bakon állt, s gyalog, ki hintóban ment. És e szédelgők fel- s lecsigázzák a börzeárt, országok hitelének, a politikai láthatár derü-bonijának fokmérőit képviselik, s a szerény, szorgalmas polgárt egy-két szerencse gombafi példája szorgalma közben nyugtalanítja, a minden áron hirtelen gazdagodás vágya erőt veszen jobb geniusán, s megzsugorgatott forintjait a börzére viszi, hogy a differentiális nyerészkedők által felcsigázott áru gyümölcstelen papirosokba ölje, mit magának úgy, mint a köznek hasznos iparra fordíthata. Ez úton tömérdek tőkepénz vonatik el a műipartól, reális kereskedéstől s industriális vállalkozástól, még minálunk magyaroknál is több mint gondolnók. Azonban jól tudjuk, ki a kornak mániája ellen sorompóba lép, ép oly haszontalan harczot küzd, mint a sok nevü Hohenheim Paracelsus, ki bölcsesége daczára éjjelenkint az ördöggel szokott megvíni. Azon óhajtásunkat mindazáltal lehetetlen ki nem fejeznünk: bár a státus-papirosoknak magyarországbani árkeletét szabályozó bécsi börzénél is törvénynyé válnék, mi – ha nem csalatkozunk – Berlinben törvényszabály, hogy csak a valósággal átadott státuspapirosok iránti alkukötések érvényesek, mi által a differentiális börzejáték számüzetvén, az árkelet mesterségesen föl nem csigáztathatik, mindazoknak nagy kárára s veszteségére, kik – minthogy már csakugyan kór- és kordivat – megtakarított pénzecskéjöket jó lélekkel státuspapirosokba fektetik.
De hazánkban a státuspapirosokkali nyerészkedésnél sokkal terjedtebb tért vívott ki magának a jószáglotteria. Alig van széles Magyarhonban egy parányi mezővároska, melynek talán egyetlen boltjában a jószágkijátszási sorsjegyek állandó s igen keresett áruczikket ne tennének. Százezerek mennek ki ez úton évenkint az országból; minek alkalmasint legcsalhatatlanabb bizonysága ép abban van, miben az inger a játékra, t. i. hogy hazánkra nyerő sors gyakran esik. Azonban ez is azon mániák egyike, mik ellen küzdeni paracelsus-bombastusi ördögvita; némely bécsi nagykereskedőház ma már oly raffinirozott mystificatióval zsebeli ki ez úton a közönséget, hogy egy-két figyelmeztető szó talán mégis helyén leend; s minden esetre tanulságosabb, mint ha Cicero híres levelét: »si vales, bene est« másolnók le vezérczikkül.
Ha már csakugyan meg kell lenni, hogy egy vagy más emberen a közönség pénzével legyen segítve, vagy drágán adassék el, a mire vevőt féláron, sem találnánk: ama jellemszilárdság, mely a kereskedővilágnak életere, legalább azt hozná magával, hogy a nagykereskedőházak, melyek ily jószágkijátszási vállalatokkal nyerészkednek, mindenféle dulcamarai mystificatiót lelkiismeretes szigorúsággal kerüljenek, s a nagy közönség járatlanságát – ne mondjuk tudatlanságát – nyerészkedési czikknek ne tekintsék. Ennélfogva úgy kellene szabályaikat intézniök, hogy a nyereségi maszlag, melyet tőkehalfogásra Saphirként parasztgombócz betűkkel minden utczaszögletre kiaggatnak, legalább maszlagnak valóság legyen. Nézzük már, például, a Coith Dániel fiai nagykereskedőházának jótállása mellett mult november 27-kén húzott sorsjátékot.* Ott áll a programmban, hogy az összes nyereség 600,000 frtot teszen, pedig ha Coith uraimék mindent, a mit nyerni lehet, utolsó fillérig kifizettek, csak 462,00 frtot fizettek ki, s a közönséget 137,200 frtig mystificálták. A gyönyörü mesterség pedig abban áll, hogy haszontalan önfabricatumokból készpénz-nyereségül számítottak be 11 ezer darab sorsjegyet, még pedig öt pengő frtjával, míg a sorsjegyek három forinton alól is keltek, s oly tizenegyezer sorsot számítottak be nyereségül, melyért a világnak legheroicusabb pazarlója sem adott volna talán egy fillért, miután azon haszontalan papirosrongy-szeletek a főnyerő sorsok értéktelen tárgyaiul lévén kitűzve, a főnyereségekre nem játszanak, s így még csak a remény szappanbuborékának becsével sem dicsekedhetnek. Ez több mint illetlen, ez oly vastag mystificatio melynek jellemzésére méltó joggal sokkal erősebb kifejezést használhatnánk. Itt van ismét egy másik jószáglotteria Hammer és Karis nagykereskedőház kezességével, melynek f. é. április 7-kére visszavonhatlanul kiszabott huzásával a közönség erszénye újra adózásba vétetik. Ez már a mystificatiók mesterségében még tovább megyen, mert nemcsak hogy a szintúgy 600 ezer forintra számított nyereségbe már nem tizenegy, hanem 12 ezer darab haszontalan rongyszeletért 150 ezer forintot számított be, ellenére azon nyomtatásban szertehirdetett biztosításnak, hogy ezen sorsjátéknak 21,200 nyerő sorai mind készpénzzel vannak ellátva, hanem még a közönséget egymásra torlasztott roppant számok igéretével is ámítgatják, azzal kecsegtetvén, hogy sorsjátékukban 300,000 vagy 250,000, meg Isten tudja mennyi forintot is nyerhetni; talán egyenes nyereségnek számítván már egyuttal mindazt, mit ama 100 darab Eszterházy-féle partialéval nyerni lehetne, melyet ezen ámítás teljes sorsjátéknál nyerni lehet. Kár volt már egyúttal egyenes nyereségül nem igérni a nagy mogul hajdani birodalmát, melyet minden ember, a ki Hammer és Karis urak nagylelkűségéből 5 frtot, ezzel pedig másutt százezeret, azzal ismét egy milliót és így tovább nyer; néhány százezer condottieri segedelmével minden bizonynyal megszerezhet. És az ámításnak (hogy többet ne mondjunk), mystificatiónak eme rendszerített mestersége, évek meg évek óta minden idén kétszer-háromszor megujíttatik, és százezerek mennek ki az országból, a Hammer és Karis-féle urak erszényibe; és erre van pénz, és nem tudunk példát, hogy vagy egy jószáglotteria játszók hiánya miatt visszahuzásra került volna; de az iparegyesületre s annak felszámíthatlan hasznaira ritka embernél akad két forint s ellebbenvén az ujdonsági érdek szalmatüze, mély csendesség uralkodik mindenfelé. Nekünk úgy tetszik, hogy az ilyes sorsjátéki vállalatoknak, sajátlagos körülményeink közt, a közhasznu, különösen pedig jótékonysági intézetek számára kellene feltartatniok; s e tekintetből is nem lehet nem örülnünk azon értesítésnek, hogy az annyira elhatalmozott jószágkijátszásokra a már bejegyzetteken túl engedelem nem fog adatni.
A főnyereséget Forti bécsi szinjátszó nyeré; s azóta – mondják – potencirozott dühhel rohannak a bécsiek e játéknemnek.
