Bot, vessző, korbács.*
Bot, vessző, korbács.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 26-ik számából. K. F.
Pécsről ily tartalmu czikket kaptunk (Mottó: »Menschenwürde und Prügel« Mittermayer). Szombat volt és Pécsett hetivásár. A nap örvendve ragyogott le a mennyek vidám kék szinéből a nagy vásártérre, hol a sok adóvevő tarka vegyületben sürgött, forgott s örült az életnek, a szép időszaknak. Egyszerre kardok és lánczok csörögnek, szuronyok csillámlanak, és jő a piacztól meszsze fekvő megyeház büzhödt földalatti börtöneiből, vagy – hogy igazat mondjak – vermeiből egy sereg, szennyes rongyokba burkolt sápadt, elfonnyadt arczu rab, igenis czifra poroszlóktól körülvéve. Két szerencsétlen, rémítő tölgy derest és jókora kötet mogyoró pálczát emel vállain, és sejteni hagyja mi következik. Meg áll most a piaczon az egész expeditió; tódul a sokaság bámulni a vérfagylaló executiót, szinpadi jelenetkint nézni ember kínoztatását; s emez az ütleg virtuózokat dicsérgeti, míg amaz bámészan nézi, miként dobatik le durva hajduk által némely félalélt a deresről, s miként ül vízbe nyüszörögve, összegörnyedten. – Szegény hazám! Csak most is igaz még Ellrich állítása: hogy nincs ország, hol úgy »con amore« botoznák az embereket, mint kebeledben. – Mikor ülendi már valahára a szelid emberiség diadalát a középszázadok durvaságán? Mikor lesz szép téreiden borura derü? – Szaporán siettem el a kínzó helyről, a székesegyház előtti gyönyörű sétányra, utam a nemzeti iskolák közelébe vitt; s innen szintúgy mint a közel piaczról fülhasító jajgatás hatá meg füleimet, és lelkem mélyen illetődve lőn és eszembe jutott Pius Desideriusnak (Über das Erziehungswesen in Ungarn) azon megjegyzése: hogy a serdülő magyart már iskolában kell botozáshoz szoktatni, különben ha felnő, ki nem állhatná. – Azonban nem rég értettem, hogy Baranyának mostani lelkes alispánja nem vágat többé rabot a nagy piaczon.«
Eddig levelezőnk. És az élethű rajz fölébreszté emlékezetünkben a bot, vessző, korbács ezernyi jeleneteit. Megemlékezénk, miként verik a tanítók vesszővel s korbácscsal gyermekek fejibe a tudományt, miként képezik a nevelők becsületérző polgárokká bottal, korbácscsal az ifjút, miként csepegtet cselédje keblébe bottal hűséget a ház gazdura, kinek irányában a béres szolga igen sok helyütt még féktelen kényuraságnak alája vetett rabszolgai állásban van; megemlékezénk a szolgabirákról és szolgabirácskákról, kik (kivált távolabb fekvő megyékben) hatalmuk egész auctoritását botban képzelik; megemlékezénk, miként láttuk a végrehajtó hatalom zárköveit, a falusi birákat be nem hajthatott adó vagy Isten tudja mi minden miatt, egész kerületenkint deresre kerülni; megemlékezénk ifjú korunk vadászéveire,* midőn száz meg százak kiséretében magunk is bebarangolók az őserdő rengetegeit, az úgynevezett magisztratuális vadászatokon, melyekkel szolgabiró barátaink minket s több barátaikat örvendeztettek, hol azonban már akkor is gyakran némi kis szóváltásba bonyolódánk a botok iránt, miket egy kiszalasztott vadacska miatt osztogattatni szemléltünk; eszünkbe jutottak az ütlegvirtuózok, kik a kocsi bakról sebesebb hajtásra ösztönzött »forspontosból« s a macskalovakkal kitérni nem tudó szekerestől kezdve, föl egész a helység birájáig mindent vernek és örökké vernek; eszünkbe jutottak a törvényszéki jelenetek, a várfalakon kívül és belül, s a pálcza mint igen is jellemző díszszel, biró, kisbiró, hajdu s káplár kezében, és a vesszőzés mészárlatai, és a pesti rendőrszolgák, kik agyba-főbe verik az utczán verekedőket, minthogy verekedni nem szabad és – – de ki tudná a protensi alakot minden változataiban követni e nemzetnél, melynél az ütleg oly szokásos valami, hogy a parasztnő sirásra fakad s ura szerelmét kétségbe veszi, míg egyszer jól át nem döngettetik!
Ekkor még nem olvastuk a perzsa Homérnak, Firkutzinak, több mint emberi morállal teljes eme szép sorait:
»Ne bántsd a férget, mely a földön csúsz,
Hisz ő is él – s élni olly édes, ah!
Egyaránt édes néki, mint neked.
Az ütlegek egyéb nemeiről lesz még alkalmunk elmélkedni; most csak a testi büntetésről, mint a büntető törvénykezés kedvencz eszméjéről akarunk szólani.
A büntetésnek imez nemét a romlott képzelő tehetség egy boldogtalan tévelyedés időperczében gondolta ki; és mivel írva vagyon, hogy »der schrecklichste der Schrecken ist der Mensch in seinem Wahn«. Nem tekintet a szent igazság komor jellemére, nem az emberiségre, nem a szeméremre, nem semmire. Sokszor mondaték már és mindig helyesen mondaték, hogy bot, vessző, korbács az embert oktalan állat fokára sülyeszti, s így mindenik megbotozott emberben az emberi nem méltósága van sértve; pedig ezt tenni nem szabad, embert barommá alacsonyítani joga senkinek sincs. – És nézetünk szerint magában e tekintetben elegendő ok fekszik a testi büntetés eltörlésére, habár különben czélirányosnak találtatnék is; mert jogtalan eszközt sohasem szentesíthet a politika. De még czéliránytalan is a büntetés, mert 1. nem javit, sőt inkább a bűnöst lealacsonyítván romlottabbá teszi, mint előbb volt. Ő rajta a gyalázatnak legfőbb neme történt meg; nincs többé mit veszítnie. Ő számkivetve van minden becsületes társaságból; ő az akasztófának candidátusa. Szomoru eredmény, nemde, Uraim? és mégis azt kell mondanunk: boldog tartomány, hol a testi büntetésnek csak ily eredménye van! Mert ha ellenvetnétek, hogy minálunk a piacz közepén megbotozott bűnöst, az egész világ szemeláttára félmeztelenül megvetkőzött asszonyt minden kétkedés nélkül befogadja ismét körébe a társaság, melyben előbb élt: Rossi szép szavai szerint kellene megmondanunk, hogy e tünemény, ha igaz, a tünemények legboldogtalanabbika; mert a hol a megbotozott embernek úgyszólván csak meg kell magát ráznia, hogy letörölje az ütlegek minden bélyegét: ott egy szolgalelkü elbaromult nép teng, melynek haladása a civilisatio ösvényén megakasztatott. – Szívre kezünket, Uraim!
Nekünk ugyan még nincs históriánk, mely a népélet hű rajzát adná: de vannak mégis töredékeink; s mondjuk meg e töredékek nyomán: haladt-e az utolsó három század alatt a nép tömege erkölcsben, civilisatióban egy észrevehető lépést? Leborulunk a porba és hamut hintünk a fejünkre; mert azt kell mondanunk: nem! – Ez ez mutatja 2. miként a testi büntetés, ha bűnöst nem javít, nem is oktat másokat. De hiszen erkölcstelen irányu büntetés soha sem oktat, ilyesek által egy kézzel lerontja a törvényhozó azon kis jót, melyet a másikkal építtet. 3. Mi a tapasztalásra hivatkozva azt is tagadjuk, hogy elrettentő példaként hat a tömegre. Ám nézzétek meg csak egyszer is, ha elég erőtök van, az »augaricalis executio« jelenetét. Itt a deresen egy elfásult fél barmot láttok, ki hősi erénynek tartja, jaj nélkül kiállani az ötven botot. Mit mond a tömeg, mely őt környezi? Bámulja, magasztalja, dicséri a derék legényt! amott egy másik gyöngébb idegű feljajdul minden ütésnél és görnyed és arczát torzítja ezerfélekép; – s körülte, Uraim, nevetés hangzik, mulatságvonás ül az arczokon, mint a rómainál, midőn a rabszolgát fenevaddal látta küzdeni; legfölebb a szánakozásnak itt-ott egy oly neme, minőt érzékeny keblek kín és méltatlan szenvedés szemléleténél szoktak élvezni. Ennyiből áll aztán a dicsért példaadás! De hiszen, oroszt és törököt kivéve, a büntetésnek emez elrettenteni, példát adni akaró oldala ki is marad egészen mindenütt a számvetésből, mert a porosz törvényben már betüleg fennálló »Staupenschlag« (hóhér általi ostorozás) kivételével, a testi büntetés sehol se történik nyilvánosan. Még az austriai büntetőtörvénykönyvben is világosan benne van, hogy a fogház falai közt kell történnie; a csehországi feltörvényszékhez 1812 tavasz hó 24-ikén kibocsátott udvari parancsban az is kitétetik, hogy a nőrabok csak asszonyok által vesszőztessenek, s minden férfi kirekesztessék, kivétetvén csupán »ein bescheidener Comissair«, mint írva van. A vezérczikki rovat szűk köre nem engedi e büntetés többi szempontjait végig taglalni; annyi bizonyos, hogy még a fokozhatási szempont (mely talán egyetlen a mi ajánlhatná) sem állhatja ki a szorosabb vizsgálatot, minthogy a büntetés sulyát elannyira a büntetettnek s az ütlegvirtuóznak személyessége föltételezi, hogy nem mondom lélektanilag, de még csak testi intenzivitás tekintetében is, minden büntetések közt épen ez az, melyet legkevésbbé képes a biró sulyára, hatására, következményre nézve előre mérlegre venni. Hátha még ártatlanul botoznak meg valakit, ki képes a kiszenvedettnek elégtételt nyujtani? Sajnálnunk kellene a hont, melynek lakói azt hinnék, hogy az ütlegeknek ára van s a korbács kínját pénzzel ki lehet egyenlíteni. – Ha tehát a büntetésnek e neme jogtalan, durva, kegyetlen, kiszámíthatlan, ha úgy javításra, mint oktatásra, úgy rettentésre, mint példaadásra egyaránt alkalmatlan: miért nem töröljük el? »Mert e nép durva, – jön a felelet – durva népet bot nélkül nem lehet kormányozni.« És e felelet iszonyatosabb, mint a tény maga. Korunk megérett már, ily állításokat érdem szerint méltánylani: nem húzzuk meg tehát a lármaharangot ellene; csak annyit említünk, hogy a mely nemzetnek törvényei durvaság, kegyetlenség bélyegét viselik, annak nem lehet durvának nem lennie. Törvény a leghatósabb nevelő, törvény a nemzet erkölcsi állapotjának egyik legbővebb kútfeje. Nevezetes tünemény a történetek évkönyvében, hogy a törvények szelidülésével az erkölcsök szelidülése mindenütt karöltve jár. Ime! egy évezreden át botozzuk a népet minden untalan; elég hosszu idő meggyőződhetni, hogy a bot, korbács nem jó nevelő, kisértsük meg egyszer az ellenkezőt, rosszabbul nem üthet ki a dolog, mint a hogy most van. Lám! az újabb törvényhozások mindenütt eltörlik a testi büntetést. A poseni lengyel egy vonallal sem áll magasabban a műveltségben, mint a mi rusznyákjaink, s mégis bot nélkül kormányoztatik. 1833-iki tavaszelő 29-én kelt cabineti parancs szerint senki sem büntettetik testileg, a ki bűnét megvallá; 10 évnél idősebb némber soha sem; még a katonának is előbb a »Straf-Compagnie« soraiba kell sülyesztetnie, hogy megbotoztathassák; a genfi, badeni büntetőtörvények a testi büntetést még csak fogházi fenyíték gyanánt sem ismerik; Badenben a kormány még csak indítványba sem hozta, s az országgyűlés iránta még csak szót sem tőn; de a szardiniai büntetőtörvénykönyvben is (1839 őszhó 26-ról) – ámbár elég drákói kézzel van írva, mert 24 czikkben fenyeget halálos büntetéssel – botról, korbácsról csak említés sincs; sőt – a mi legtöbb – a korbács már Jamaikában is eltöröltetett; Jamaikában, hol tömérdek ember lakik, a ki néhány év előtt még rabszolga volt! – És mi, Uraim! mi leszünk-e hátrább, mint Jamaika?
