Aprócska kényurak.*
Aprócska kényurak.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 28-ik számából. K. F.
Alkalmazás az, mi a törvény holt betüinek életet ad. Van példa és nem egy példa van a világ történeteiben, hogy a népnél, melyet törvényeiből szabad népnek hinnénk, melynek személyét a kényuraság darázscsipéseitől, vagyonát a nadályhizlalás zsarolásaitól tökéletesen biztosítottnak vélnénk, hol azt gondolnók, kunyhóban mint palotában egyenlőn örülhetnek az életnek, egyenlőn éldelhetik az istenáldás külön nemeit, mert a törvénynek örök-éber szeme egyenlő szeretettel védi a kicsinyt a nagyoknak méltatlankodásaitól, védi a nagyokat a tömegnek irigy csapongásaitól, még senki sem fél, csak a bűn maga, – van példa és nem egy példa van, hogy egy ily népnél mégis a jogot és szabadságot hirdető törvény fénymázas czimtáblája mögött szolgaság lakik, apró kényurak dúlják föl a jogállapotot, és a »szabad« czím gúnynyá változik. Vannak ellenben tartomány ok, hol a törvénytől visszaborzadunk, mert csak parancsszót mutat mindenütt, csak teherről beszél s csak kötelességet emleget, jogokról szó sincs; de az életben biztosság lakik, mert a tömeggel közvetlen érintésben levő hivatalnokok méltányos és emberies végrehajtással enyhitik a törvény keménységeit, s a hivatalos buzgóságot és felelősséghezi hő ragaszkodást a kezeikre bizott néptagok iránti hű gondossággal tudják egyesíteni. Ily népekről azt szoktuk mondani, hogy jó dolguk van, és boldogoknak is mondanók, ha jólétökről institutiók kezeskednének. De van egy harmadik néposztály is, melynek az alkotmány »szabad nép« büszke czímét adá; e czím aranya azonban már az institutiók fonákságaiban aranyfüstté változik, s ha mégis mélyebbre tekintünk, az életben nyomorult szolgaság tanyáz. – Tegyünk alkalmazást, ha úgy tetszik; de ez már az olvasóra tartozik; a théma itt van. Mi még – ha úgy tetszik – gondolkozhatunk, egy esetet fogunk elbeszélni. – Beszélyünk oda vezet, hol a költő szerint »az áldott tér mezőkön megfeketült haragos kún faj lakik«. – Ezek a kúnok (mint tudjuk) »szabad« emberek – »si Diis placet!« – 85 négyszög mértföldnyi kövér mezőn mintegy 175.000 »szabad« jászkún lakik; ezek közül a Kis-Kúnságnak közel 48 négyszög mértföldén csak mintegy 61.000 ember él; de annál több barom legel 33 pusztáin habár aztán itt-ott egy szép nyájacska vagy egy szép csorda nem is mindig azé, a kiének gondolnók. – A Kis-Kúnságon van többek között (mint tudjuk) Dorozsma is, messze lent az Alföldön, Szegedhez csupán egy mértföldnyire.
Tegnapelőtt déltájban egy szegény magyar asszony jött szállásunkra, dorozsmai lakos, szegény birtoktalan juhász, Zambó Mihály neje, vagy talán – polgárilag legalább – özvegye. Az asszony mezítláb volt s mellén egy parányi kisdedet tartott, alig 7 napost. – Az asszony nem sírt, a könnyütlen fájdalom nehéz szavait rebegé a pusztának szerencsétlen gyermeke. »Békével éltünk – úgymond kézi munkánk után Dorozsmán, én és emberem,* ki most betegség miatt szolgálaton kívül volt. Február 20-kán a dorozsmai biró felhivatá. Ő mint ártatlan, semmit sem gyanítva fölment biró uramhoz; de ott azt mondák, hogy katona lesz; ő szabadkozott, mert úgy hallottuk, hogy a törvény sorshúzást parancsol és a családfőket még ez alól is kiveszi; és ő sem sorsot nem húzott, sem a város borából nem ivott, sem gonosztettet nem követett el. De bezáratták és meg akarták vasalni. Az én emberemnél egy bicska volt és nem engedte magát megvasaltatni. Aztán három napig koplaltatták, aztán adtak neki egy itcze pálinkát, s midőn megrészegedett, vasra verték, szekérre lökték és elvitték Félegyházára. Gondolhatja biz, édes uram, hagy útjában szitkozódott, – ki ne szitkozódott volna ily állapotban? De Félegyházán az esküdt úr azt mondá, hogy ez makacsság, engedetlenség, és tömlöczre vetette, és egy hónapig tömlöczöztette, aztán felöltöztették katonának. Én igen szeretem őt és meghalok nála nélkül éhen, két kis kisdedemmel. A nagyobbik másfél esztendős, azt elhagytam, várandó állapotban bebarangoltam Félegyházát, Jászberényt, sehol sem akartak segíteni. Félegyházán lebetegedtem: de csak két napig feküdtem gyerekágyat, harmadnapra karjaimra vettem gyermekeimet, és 22 mértföldet jövök vele, hogy beadjam az instantiát, melyet emberem Félegyházán megiratott.« – Igy a szegény asszony. – Nekünk eszünkbe jutott levelezőnk tudósítása, a kiskúnsági törvénytelen ujonczállításról, és kérdezők: hogy talán gonoszság miatt fogták el férjét? (Ámbár jól tudtuk, miként katonának adni ekkor sem volt volna szabad.) »Nem biz az, uram, hanem csak hogy nálunk a szegény ember iránt nem tekintenek sem Istenre, sem igazságra, csak úgy néznek mint a barmokat; redemptus ember« fia* meg egy sem lett katonává, csak az ilyen szegény emberekből akarják kiállítani. Még most is hibázik 4 legény, de azért redemptus egy sem megyen. Én Istenem, én Istenem! mi lesz belőlünk?« – Mit teheténk? Megmutattuk az utat, merre kell instantiájával mennie, bizodalmat önténk keblébe, hogy a hová igyekszik, ott bizonyosan igazságig pártfogást talál, és egy fehér pénzt akartunk adni a szegény anyának, kinek karjait kétnapos kisdede lánczolva tartá; ki egy hét előtt lőn csak anyává, s már 22 mértföldet jött gyalog, éhszomjan, hogy a magas kegyelem fénysugaránál ótalmat keressen az aprócska kényurak zsarnoksága ellen. Fel fogja kétségtelenül találni, a mit keresett, de pénzünket vonakodott elvenni. »Nem veszem el, – úgymond – édes uram! Nem koldulok én, csak igazságot keresek – igazságot!«
A kun asszonyok férjeikről igy szólanak: »az én emberem« – nem mondják: »az én uram« – szerk.
1702-ben a Jász-Kun kerületek 500 ezer frtért lovagrendnek eladatván, 1730-ban a rokkant katonák pesti lakának birtokába jutottak, mig végre 1745-ben a befektetett pénzek letételével magukat megváltották. – Redemptusoknak neveztetnek tehát, kik a váltságsummából rájok esett részt birtokuk aránya szerint lefizették. Szerk.
És ez történik az 1840-iki országgyűlés után, történik daczára ezen országgyülésnek, melynek humánus gondoskodását aprócska kényurak füstbe oszlatni nem átalják. És történik azon kerületek egyikében, melyek magokat »par excellence« szabadoknak nevezik; azon kún nemzet körében, mely nemzetiségünknek a legviharosabb időkben hű rakományosa (depositariusa) volt; hol mindenik lakosnak közös személyes és birtoki szabadság, egyenlőség terhekben s a törvény előtt és kivételt nem ismerő territoriális biróhatalom, a szabadságnak megannyi áldásbeli »írott« malasztjai. Mórus Tamás utópiájának valósulása gyaníttatnék, hol azonban, kivévén a tisztviselő rendet, az életből csaknem minden szabadság száműzve van, és a bureaucraticus nepotismus a legszomorúbb alakban mutatkozik. E népnek beléletét a városi tanácsoktól egész a kerületi közgyűlésekig gyakorlatilag oly abroncs gyürűzi körül, melynek testületi szelleméből a népélet minden nyilatkozása visszariad. – Innen a szomorú anomalia, mely az írott törvények, a hivatalos tudósítások és az élet eleven képei közt szemlélhető. A panasz útja, igaz, nyitva áll, és segedelemre mindig kész a magas hatóság: de egyrészt ismerjük az orosz közmondást: »Az ég magasan, a czár messze van«; másrészt miként maradhatna meg közöttünk, a ki egyszer panaszkodni mert? Igy halmozódnak visszaélések visszaélésekre – vizsgálatra vagy nem kerül a sor, vagy szokás szerint semmi sem jő ki; mert hiszen azon gyürűben forog a vizsgálat is, melyben a panasz tárgya forgott; és a nép szóbeszédben elég keservesen panaszkodik. És ez a kép az, mehet a szabad kerületek egyik részében mindenki megszerezhet magának, ki ott utazik. Nekünk szerencsénk van, hív és részrehajlatlan vázlatokkal megismerkedhetni e törvényhatóság belviszonyairól; – talán a »napfényre Uraim« kis szavacska itt is segíthet egy-két kis bajon.
