Büntetőjog.*
Büntetőjog.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 45-ik számából. K. F.
– –
A nemzeti élet protensi változatinak caleidoscopjai – a hirlapok – előnkbe tálalják a különszerűség zagyva tömegét, melynek egységi kapcsa nem a programma szavaiban áll, hanem a szellemben, mely sejdítlenül ömlik el minden betün, mit a meggyőződés ereje árúba nem bocsátott tollát szívmelegébe mártva, írt vala. Hol e szellem hiányzott, ott mulékony a hatás, mint a hulló csillagfény. De nekünk hirlapíróknak fáj, fáj mondhatlanul, ha még oly szózatunk is, mely éveken át izzadott studiumnak töredékes hangrezgése volt, nem tör utat magának az életbe; mert a mai olvasmányt, még mielőtt átfontolgatnók, feledékenységbe meríti a holnapi, kevés órák alatt a tegnapinak sorsában osztozandó. Vagy ha nem így volna, miként történhetnék, hogy a mit például gyönge tollal bár, de a meztelen életből kölcsönzött vonásokkal »szelid tortura« s »nyilvánosság« czím alatt írtunk, semmi gyümölcsöt sem termett? Miként történhetik, hogy tapasztalt férfiaktól, kiknek jó szándéka felül van minden kétségen, folyvást kell hallanunk az ellenvetést: »ha ott, a hol az indiciumok csalhatlanok, egy kis kényszerítést nem használunk, nem jő ki soha egy vétek is«; és felejtik, hogy a hol az indiciumok csalhatlanok, ott kifaggatott vallomásra nincs szükség; a hol pedig nem csalhatlanok (pedig melyik indicium csalhatlan a gyarló ember előtt?), ott gyakran megtörténhetik, hogy ártatlanul kínozunk. Pedig csak ne veszítsük soha szemeink elől, hogy a vádlott még nem bűnös és inkább maradjon minden ötödik bűn büntetlenül, mint egy ártatlan büntetve. Indiciumok! Boldog Isten, van-e a jogtudománynak szerencsétlenebb elmeterméke, mint az indiciumokróli tan? Ha csak példa kell, mennyire biztos vezér az indicium, meg fogjuk kérni egy érdemteljes, hazaszerte tisztelt hazánkfiát, hozza emlékezetünkbe azon somogymegyei juhász szomoru történetét, kit minden kigondolható indiciumok gyilkosnak kiáltottak, s meg is halt a tömlöczben ártatlanul. És mi el fogjuk mondani ama beregmegyei csapláros történetét, ki nejével együtt bevallotta, hogy egy Scultéti nevü sáfrányost megölt; holott ez a vélt megöletés után épen, egészségesen, egy hajszálban sem sértve, Zemplén megyében kocsiskodott; – ezt és amazt és száz más esetet a vak történet világosságra hozott; de fontolják meg, hogy az ily vak történet nem rendes esemény, sőt ritka, mint ternók a takarékpénztár veszélyes ellenségében, a lottójátékban; és ezernyi esetet fed a sír, tömlöcz, meg az ott tanult későbbi bűn, míg egy amolyan tudomásra jő. Bár sohase felejtenők, hogy a nyomozó birónak Isten és lelkiösméret előtt feladata nem az, hogy vétkest, hanem hogy igazságot süssön ki. Azonban a faggató procedura irtózatos eredményeinek nem annyira a személyekben, mint az institutióban feküsznek; mert a mint már a híres Arnim porosz juszticzminiszter rég megmondotta, s Európa minden részei – melyeknek esküdtszékeket nem adott az ég hangosan kiáltják: »a titkos inquisitionális pertől az inquisitionális torturák elvátaszthatlanok«. Mert ne gondoljuk, hogy bot és koplalás és sötét magánytömlöcz,* bak és gúzs és csavaros gyűrű, és ama lábdobbantás a nagy patkós csizmával a faggatottnak lábujjaira a kínfaggató eszközök tárát egészen kimerítik. Maga az örökös faggatás morális torturája is, mely mindenféle furfangos kérdésekkel a faggatottat ellenkezésekbe bonyolítja, az a hiedelem, hogy minden szóval árthat magának, s minden szóval mondhat olyat, mi a nyomozó biró judicialis theoriája szerint hazugság lehet, s egy kis szelid torturát vonhat maga után; ez a morális tortura magában elég, hogy némely vádlott seregek gyilkosának vallja magát, bár soha mármarosi verebet sem ölt.
Egykor a büntetőtörvényszék, melynek tagja valék, tömegben ment le a tömlöcz foglyait megnézni. Kinyittatók a magányos sötét czelláknak vagyis inkább ablaktalan ölnyi kalitkáknak vas ajtait, s egyiknek hidegkőtábla padozatáról előnkbe vánszorog egy sápadt alak és lábainkhoz omlik, és összetett kézzel könyörög fel hozzánk: »Uraim! az irgalmas isten nevére kérlek, adjatok valakit, a kihez egy szót szólhassak, legyen bár egy őrjöngő bolond, csak ember legyen.« És gondoljátok, uraim, büntetésül méretett rá a hidegen sötét kalitkának dologtalan magánya? Nem, ő vádlott volt; öt esztendő óta folyt boltfeltörés vádjabeli pöre; ő ez öt év alatt mindig tömlöczben s másfél év óta illy tömlöczben volt! – Egy hét mulva itéltünk pörében, s – mint mondani szoktuk – bizonyítványok elégtelensége miatt a vád alól közakarattal feloldoztatott. – Százakat tudnánk ehhez hasonlókat mondani. Szerk.
De ép azért, mivel büntetőjogi törvénykezésünk szomoru eredményei magából a rendszerből származnak, minél többet gondolkozunk, annál erősebbé válik bennünk a meggyőződés, hogy a jog s igazság szent nevétől követelt orvoslás csak az egész büntetőjogi eljárásnak gyökeres átalakításával eszközölhető. Tudva van, miképen III. Innoczencz pápától a hierarchico-theocraticus uralkodási rendszernek tulajdonképeni alkotójától jő a titkos faggató bűnper eredete. Igaz ugyan, hogy ő ezt (X. Cap. 21, 24. de accusat.) közvetlenül csak az egyházi törvényszékeknél hozta be; de a hatalomvágy természeti egysége mihamar oda vitte a dolgot, hogy a hierarchiai elvek világi biróságoknál is legyőzzék a szabadabb jogelveket, melyeknek minden czivilizált, minden szabad nemzetnél ős eredeti typusa volt, hogy a vádlott polgártársai a »bűnös« szó kimondásában nyilvános és szóbeli per útján közremunkáltak és innen van: hogy a titkos faggató pörrendszer teljes szörnyűségében csak ott verhetett gyökeret, hol a törvények a nép által nem értett nyelven iratván, ama polgártársi részvét, előbb nehezítve, utóbb lehetetlenítve lőn, míg végtére egészen elenyésznék. Azonban, Istennek hála, törvényeink immár magyarok, s ezzel itt a csalhatlan kezesség, hogy büntetőjog tekintetében is visszatérendünk ama rendszerhez, melyet az elévülhetlen igazság világhatalma követel. Mondjatok bár optimistáknak, Uraim, de e hit mibennünk oly magasztos meggyőződéssé erősödött, hogy nem kétkednénk nyiltan kimondani: bármennyire sürgessen időt nem veszteni a személyes biztosságnak s néperkölcsiségnek mérhetlen súlyu tekintete, inkább óhajtanók, hogy a legközelebbi országgyűlés büntető törvénykönyvet meg ne alkosson, mint egyengető fellépésekkel jövendőnkét compromittálja; mert ha valahol, a törvényhozásban igaz, hogy egyetlen szerencsétlen alapelvben százados átok rejtezik; s a menekvés minden naplenyugtával nehezebbé lesz. Emlékezzünk csak az ősiség elvére! Mennyire tapasztaljuk, hogy praeterita melius reprehendi quam corrigi possunt.
És itt elvonulnak a gondolkozó fej előtt, minden körülmények árnyékképei, melyek komolyan intenek: tegyünk, mit helyhatósági törvényes rendszerünk tenni enged, előlépésül a nagy czél felé. Mutatkozik is e részben sok törvényhatóságoknál bizonyos mozgalom, bizonyos készség, bizonyos tenni akarás; csakhogy nézetünk szerint ritkán vagy épen nem kérünk tanácsot a jövendőtől, minek majd következése lesz, hogy buzgalmunknak elkülönzött munkagyűrüi tán majd belé nem illenek az egésznek lánczolatába, s tán akadályozandják inkább, hogysem könnyítenék a forrasztás munkáját. Igy például a börtönügy minden képzetet túlhaladólag rosznak éreztetvén, a javítóházak kétségtelenül a legsürgetőbb országos szükségek közé tartoznak. De másrészről a fogházak szabályozása a büntetőrendszerrel s törvényekkel kétségtelenül legszorosabban összefügg. Maga az is, hogy minő rendszerre legyen az épület számítva még nagyon is problematikus feladat, a mennyiben azt, mit e tárgyról mondottunk, újabb tapasztalások is, például a londoni Aldelmenek panasza, borzasztóan igazolják. Hozzájárul, hogyha egyszer a börtönügy országosan elintéztetik, kétségtelenül nemcsak a patrimonialis vérbiróságok megszünnek, de minden megyének nem lesz saját börtöne, hanem népesség, geographiai helyzet és czím, statistica aránya szerint több törvényhatóságok össze fognak kapcsoltatni s – kivéve tán némely e részben nagyon szomoru helyzetü megyéket – a törvényhatóságokban, egyenkint csak politialis fenyítékre és némely vádlottak letartóztatására számított fogházak maradnak. Mindezen körülmények még financialis tekintetben is gondos óvatosságot parancsolnak; mert nem gondolnók, minő támaszt nyujt az indolentiának egy-egy materialis nehézség. Ime! itt van például a nyilvánosság kérdése. Ennek a törvényszékeknél behozatalára törvényeinkben kétségtelen alapot találunk s mi tudunk megyét, mely a dolognak roppant fontosságáról meggyőződve, azt kétségtelenül inkább ma, mint holnap decretálná, ha minden okoskodásainkat semmivé nem tenné azon egy ellenvetés: »nincs alkalmas helyünk a vármegye házánál«. Mert igaz, ehhez különös rendezetü terem s a birák számára külön mellékszoba stb. kivántatik. És pedig ma is épülnek megye- és városházak és nagy gonddal vagyunk, hogy a tisztviselőknek kényelmes lakuk legyen; de ily tekintetekre kinek jut eszébe az építésnél ügyelni? Amott van – további például – ns. Fejér vármegye elhatározá, hogy javítóházat épít, takarékpénztárt alapít s kisdedóvóképző-intézetet létesít. Nagyon tartunk tőle, hogy háromba fogván egyszerre, egyikkel sem messze megyen és igen örvendettünk volna, hahogy a javítóházra nézve szomszéd n.s. Komárom vármegyéhez csatlakozik, hol már e részben előlépések történtek. Fájdalom! mi köztünk igen sok jóra fogékony nemes szív buzog, de kevés köztünk a kivitelnek érczembere.
