Bot for ever.*
Bot for ever.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 39-ik számából: K. F.
Különös, mennyire rabjai vagyunk mi emberek a megrögzött hiedelmeknek. Azt gondoljuk: bot nélkül nem lehet gyermeket nevelni, bot nélkül nem lehet a bűnöst büntetni (hacsak nem nemes), bot nélkül nem lehet verebet pusztítani, bot nélkül nem lehet házat tartani, bot nélkül nem lehet országot kormányozni, sőt talán még csak üdvözülni sem. Már most tehát a mesztegnyőiek felháborodnak a törvény s azt végrehajtó megyei hatóság ellen s büntetésül megbotoztatnak; a mármarosi paraszt pedig rossz madarász lévén, nem elég verebet öl és büntetésül hasonlókép megbotoztatik. Közbevetőleg szólva: meg kell vallanunk, hogy csekély nézetünk szerint nemes Mármaros vármegyét nem sok nagyobb természeti csapás érhetné, mintha 550.000 embere rögtön a verébölésnek adná magát. Az austriai birodalom egyik délszaki, különben igen gyümölcsdús tartományát a hernyók több éveken át kegyetlenül elpusztítgatták; mire nézve a kártékony csapásnak elhárításáról gondoskodó igazgató azon meggyőződésre jött, hogy a hernyók tömérdekségét a verebeknek s apróbb madárfajnak néhány év óta nagyon elhatalmazott gyilkolása okozta. Tudjuk ugyan, hogy Mármarosnak nem sok gyümölcse terem, de terem tölgymakkja s főbb kincsét földszínen felül minden esetre az erdők teszik. Nyomorlakta vidék az, melynek verebe nincs. A természet tudja, mit csinál. Ezzel azonban nem akarjuk mondani, hogy a Budha követőit utánozva, magtárakat építsünk az ég madarainak, mint a szelíd Banián, csak azt gondoljuk, hogy ilyes dolgokat legjobb az önérdek ösztönére bízni s nem bottal parancsolni. Nézetünk szerint a büntetőjog körében alig van egy-egy károsabb eredményű dolog, mint az egy tekintet alá teljességgel nem jöhető törvényszegések eszméinek összekeverése. Ebből oly boszorkánypép kerekedik, a minő csak a Macbeth-féle katlanból kerülhetne. Érezték is ezt minden törvényhozók s azért alig van büntetőtörvénykönyv, mely a kellő különböztetésről ne gondoskodnék. Igy a »Code Pénal« még az 1832 ápr. 20-ikán hozott átvizsgáló törvény után is mindjárt legelső czikkében e különböztetést határozza meg, »Contravention«-nak nevezvén azon törvényszegést, melyre rendőri büntetés (peines de police) van szabva; a mi javító büntetéssel (peines correctionelles) fenyíttetik, az »délit«; a mire végre a törvény affictiv vagy becstelenítő büntetést szab, az »crime«.
Igy az austriai régibb törvényben Criminal és politische Verbrechen és schwere Polizeiübertretungen; a bajor codexben Verbrechen, Vergehen és Polizeiübertretungen osztályzatok jelennek meg. Vannak ugyan példák, hogy az ily különböztetés elmellőztetett, így Bádenben az éppen most ujólag tanácskozásra kerülő új törvénykönyvnél, hol azonban a vétségek helyett a büntetések osztályoztattak (peinliche Strafen, bürgerliche Strafen). És ez tulajdonképen egyre megyen; sőt ha meggondoljuk, minő nehéz volna a törvényszegéseket belső jellemök szerint szétosztályozni, ez utóbbi mód talán még biztosabban czélhoz vezet. Akadnak ugyan büntetések, melyek fokozat s alkalmazási különbség szerint mindenik osztályba tartozhatnak (például fogság), ez azonban csak oly büntetéseknél történhetik, melyeknek általában véve nincs becstelenítő bélyegök s becstelenítőkké csak alkalmazási különbség által válhatnak; de hogy oly büntetések, melyek a legszelídebb alkalmazásban is mindenesetre becstelenítők, válogatás nélkül a legnagyobb vétségre úgy, valamint a legcsekélyebb kihágásra, sőt némely esetben még óságos státusgazdasági csudálatos tanaink végrehajtására is alkalmaztassanak, ez csakugyan a legfonákabb s eredményeiben igen boldogtalan egy gondolat. Pedig ha van büntetés, melynek a becstelenség már fogalmában bennfoglaltatik: ilyen kétségtelenül a botbüntetés, mely az embert az oktalan állat fokára sülyeszti s az egész emberi nem méltóságát sérti, a mit tenni nem szabad; mert embert barommá alacsonyítani joga senkinek nincs. És mégis minálunk az emberöléstől a veréb-nemölésig mindenért bottal büntetnek! A miből aztán természetesen következik, hogy a deresre fektetett ember keblében nem a sértett emberi méltóság érzete, hanem csak a testi szenvedés félelme él. Ő ezt a szót: gyalázat nem ismeri, pedig a ki ezt nem ismeri, az e szót: becsület sem ismeri, s hol a tömegből még e szónak sejtelme is számkivetve van, az lehet csorda s néha igenis felbőszült csorda, de nem lehet nép, mert e szóban: NÉP magasztos gondolat rejlik. Bár a néppel hivatalos állásuknál fogva közelebb érintésben levők figyelmökre méltatnák, hogy az emberiebb bánásmód a nép jellemére ki sem mondható hatással van s bár ne tekintenék a botot minden valódi s képzelt bajoknál oly panaceának, mint a borbély az érvágást!
Azon emberek közt, kik – az országnak némely részeit (nevezetesen egy-két királyi várost) és minden részein némely nemesebb keblűeket kivéve – legtöbbet üttetnek, botoztatnak és pofoztatnak, csaknem első helyen áll a cselédosztály. Mi oly hosszu lajstromban, mint Leporello a Don Juan kedveseit, el tudnók csak magunk saját tapasztalásából is sorozni a szelíd hölgyeket s művelt uracsokat, kik fölött évfolytában ritkán nyugoszik le a nap a nélkül, hogy amazoknak gyöngéd kacsócskáik szakácsnéjuk, szobaleányuk arczán, ezeknek súlyos markát bottal, bot nélkül inasok fején patriarchaliter ugrándozni ne látta volna. Egész vidékek vannak, hol még a megfoghatlanságok közé tartozik, miként lehet házat botozások és pofoncsapások nélkül fentartani, hol a patriarchalis kényuracskák még példáknak sem akarják hinni, hogy a cseléd, kivel becsületesen bánunk, hűbb, ragaszkodóbb s így engedelmesebb is, mint az örökös ütleggel emberiségéből kivetkőztetett buta rabszolga. E számos néposztály, mely a közálladalom családi elemében oly fontos sokszorozó; melyen mintegy csatornán a felsőbb körökben honos szokások, erkölcsök, erények és bűnök a néptömegbe átszivárognak; melyre nézve egyrészt a házi s nyilvános rend az úri hatalom bizonyos nemét szabatos korlátok közt fentartani parancsolja; másrészt azonban jog, szabadság, emberiség s más igen fontos státustani tekintetek határtalan durva kény elleni biztosítást követelnek, e számos néposztály érdeke sürgetőleg int, hogy országos törvény állapítsa meg a cselédrendet. Mi magunk sem fogunk késni elmondani, miként van e dolog más czivilizált országokban elrendezve s miként gondolnók mi municipiumaink sajátságos helyzetében elintézendőnek. Jelenleg czikkecskénk czíme következtében azt az egyet meg kell említenünk, miképen Pest városának legfelsőbb helybehagyásával megállapított cselédrendjében (34-ik §.) olvassuk, hogy »a cseléd, ha illetlen magaviselete által a gazdát haragra indítja s általa ez állapotban szitkokkal vagy csekély testi bántással illettetik, elégtételt nem követelhet«. Ezen rendszabás csaknem szóról-szóra a porosz törvényből van véve. Poroszországot ugyan O’Connel a legjobban kormányzott (best governed) országnak mondotta még néhány év előtt (miként gondolkodik a Cölniadák óta? az más kérdés); mi azonban a porosz törvényt sem tartjuk szent evangéliumnak és jobban szerettünk volna e részben, kivált Pestre nézve, a bécsi szabályhoz közelíteni. De psychologiai okoknál fogva itt még hagyjánt mondhatnánk, kivált ha egyrészről az illetlen viseletet, másrészről hol van a csekély testi bántás határa? – egy kissé meghatározottnak látnók; de midőn a 37. §-ban már nem az illetlen viselet által haragra lobbantott indulatkitörés elnézését látjuk, hanem egyenesen jogot látunk a házi gazdáknak tulajdoníttatni, hogy mérsékletet túl nem haladó testi fenyítéshez nyúlhassanak; és pedig látjuk ezt a nélkül, hogy e mérséklet fogalmáról, e fenyíték módjáról, határáról csak egyetlen egy betüt is olvasnánk; megvalljuk őszintén, hogy elpirulunk és botránkozunk.
