Hirlapkör.*
Hirlapkör.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 66-ik számából. K. F.
E napokban jelent meg két ívnyi kis röpirat tisztelve szeretett barátunktól, Fáy Andrástól »Kelet népe nyugaton« czím alatt. – Egyike az elmetermékeknek az eszmesurlódás mezején, mely gróf Széchenyi István »Kelet népének« következése. Nem azért hozzuk szóba, mintha adott szavunkhoz hűtelenül hirlapi körbe akarnók vonni a védelmet, melyre a nemes gróf megtámadása kényszerített; csekély védiratunk legnagyobb részben kész, s már sajtó alatt; a mi még időnk és szándokunk szerint hátra van, kevés napok alatt elkészülend; s ha máskép volna is, adott szavunkat nem szegnők meg: – hanem szóba hozzuk azért, mert igen tisztelt barátunk a hirlapírás körére oly véleményt nyilvánít, mely nemcsak gróf Széchenyi Istvántól kezdve, le egészen csekély személyünkig, igen-igen sokaknak véleményével s országgyűlésileg, törvényhatóságilag s nyilvánosság útján ezerszer kijelentett óhajtásokkal, hanem a magyar időszaki sajtónak, mióta csak a boldog emlékezetü »találós mesék« idejéből kivánszorgott, általában kitüntetett irányával elannyira ellenkezik, hogyha azt a magyar időszaki sajtónak bárminő szinü, bárminő árnyéklatu organumai vezérelvül elfogadnák, ép azon mezőről kellene leszállaniok, melyen – ha még oly gyöngén is – mozogni ekkorig, legfőbb dicsőségüknek s legszentebb hivatásuknak tartották; minélfogva ezt, mint a »Kelet népe« s Pesti Hirlap közti kérdéstől egészen különvált s a magyar politikai hirlapokra nézve életkérdési javaslatot, közérdekességénél fogva fejtegetésünk tárgyául venni, s annak minden oldalróli megvitatására pályatársainkat úgy valamint magát nagyrabecsült barátunkat, Fáy András urat is tisztelettel meghíni el nem mulaszthatjuk.
De hogy tudhassák olvasóink, minő itélettel van köztiszteletben álló hazánkfia a »Kelet népe« és Pesti Hirlap felől: azon őszinteséggel; mely a tökéletesség igényétől mindig távol volt, ime idézzük néhány sorait, már csak azért is, mivel e sorokkal jelen fejtegetésünk tárgya összefüggésben van: »Kelet népében – úgymond tisztelt barátunk – a nemes gróf alkalmasint kimutatja azt, mit tán kimutatni fő czélja volt, hogy az agitatio korán immár túl esvén, inkább hideg kiszámításokra, mint érzelmek felingerlésére van szükség. – Megvallom azonban, hogy ezen kimutatásnak a Pesti Hirlap szerkesztőjére tett alkalmazásában a nemes grófnak aggodalmát egy kissé túlvittnek tekintem. Jól ismerem én, mily határtalan a hirlapok hatási köre, de megvallom, bátor a hirlap első 40 számát gondosan ujra megolvasám, azoknak vezérczikkeit lelkem előtt mustrára eresztgetém, azokban a vádlott káros forradalmi veres fonalat nem találtam, de igen némelyikében egy kissé élénkebb költői és szónoki nyelvet, szívhez szólást ott, hol főhöz kell vala intézni okainkat, és felszaggatását némely sebeiknek, miknek bekötözésére ír vagy nem nyujtatik, vagy legalább nem hamar nyujtathatik. E részben tehát modorát a Pesti Hirlap szerkesztőjének, bár nem is javallom, ezt egészen nem hajlom oly hibásnak tartani, mint azt, hogy oly tárgyakat is vett fel hirlapjába, mik annak szerepébe, nézetem, szerint nem tartoznak. Legyen itt elég a 40 szám közül a 9-iket* megemlíteni. Szent az ügy, melyért itt a szerkesztő buzog, s melyre nézve mindenben egyetértek véle; de azt nem journalistika, hanem könyvirodalom mezejére tartozónak vélem.«
»Birtoktalanság«. Szerk.
És itt vagyunk a pontnál, mely fejtegetésünk tárgyát teszi. Tisztelt barátunk tudniillik oda nyilatkozik, hogy a hirlapok körébe tartoznék azon közhasznu tárgyak előkészítése, mik már létező törvényeink köreiben szabadelmü haladás kivánatához képest egyesek, testületek, sőt törvényhatóságok által is kivihetők; ellenben mindazon tárgyak előkészítését, mik a lefelé adandó jogokra és engedményekre nézve új törvényalkotást, s mellett s ellen minden oldalról megvitatást, hányás-vetést kivánnak, nem a hirlapi körbe, hanem a könyvirodalom mezejére tartozónak véli.
Értsük meg egymást: nem arról van szó, hogy miként vélekedünk egy vagy más tárgyról, nem is arról, minő modorban adjuk elő véleményünket; hanem egyenesen arról: hirlapok körébe tartoznak-e a törvényhozási kérdéseket előkészítő fejtegetések, vagy sem?
Mi azt gondoljuk ép a törvényhozási kérdések előleges fejtegetése tartozik a hirlapok körébe, s pedig tán inkább mint más akármi. Deák Ferencz országgyűlési jelentésében, a szabad hirlapokról szólva, ezeket mondja: »Más alkotmányos nemzeteknél a szabad sajtónak vitatásai kifejtenek minden tárgyat, mielőtt a felett a törvényhozás határoz, s mikor az köztanácskozás alá kerül, ismerve van a fenforgó kérdésnek minden oldala; tudják a nemzet képviselői a nemzet véleményét és közszükségeit, s végzéseiket ezekhez alkalmazhatják. A hol ez így van, nem lehet ott félni attól, hogy valamely eszmének elragadó fényes külseje veszélybe döntse a nemzetet: mert a szabad sajtó, melynél a vélemények minden árnyéklatának van képviselője, a felkapott és vitatott eszméknek veszélyes részeit tartózkodás nélkül szétbonczolja, mi által a közvélemény fejlik és erősödik. A hol ez nincs, ott kormány s törvényhozás több nehézségekkel küzködik, az ország egyik vidéke nem ismeri a másik vidéknek szükségeit s nézeteit; minden törvényhatóság csak a maga köréhez képest adhatja a maga utasításait, a kormány nem kisérheti gondos figyelemmel a nemzet kifejlődésének haladó lépteit s munkálódását ezekhez nem irányozhatja. Innen származnak a számtalan csalódások, gyakran elhibázott számolások és azon ingatagság, mely irányt s eszközöket minduntalan változtatva, czélt soha nem ér, de kárt sokat tehet.« Igy Deák.
És valóban tekintsünk bár általános szempontokra s más alkotmányos nemzetek példájára, vagy figyelmezzünk saját körülményeinkre, ezen nézeteket mindenekben igazolva találjuk. A kik könyvet írnak, az egész közönséghez képest sokkal csekélyebb számban állanak, mintsem hogy őket a közvélemény képviselőinek lehetne tekinteni. A könyvírás és könyvkiadás nehézségekkel jár, miket legyőzni és pedig legyőzni úgy, hogy nagy olvasó közönségre találjon, csak igen keveseknek adatott: és ha legyőzött bár egy vagy más könyv minden nehézségeket s habár nagy olvasó közönséggel találkozott: mégis arra nézve, hogy nemzet és kormány előtt tudva legyen, elfogadta-é a közvélemény e vagy ama könyvnek javaslatait? a hirlapi fejtegetések okvetlenül szükségesek. Aztán tagadni nem lehet, hogy a törvényhozásnak tárgy s körülmények gyakorlati ösmeretein kell épülni; pedig nincs, nem is lehet ember, ki egy országban, kivált ha, (mint minálunk) a szokás nagy szerepet játszik s egy kifejlett municipalis rendszerben a különbözések mintegy benfoglalvák, azon körülményeket mind ösmérhesse, melyekre a törvényhozásnak figyelmezni kell, hacsak annak nem akar kitétetve lenni, hogy rendeletei (mint ez ott, hol a törvény nem a közvélemény emanatiója, igen gyakran történik) papiroson maradjanak. Ellenben nézzük a hirlapokat: ezekben tárt mező nyilik a legkülönszerűbb értelmiségnek a legpartialisabb ismeretnek. Szőnyegre jő egy törvényhozási tárgy, fejtegettetik; és az országnak különböző részeiben egynek egy, másnak más körülmény iránt észrevétele van; a könyvirodalom mezejére tán soha sem lép, mert tán nincs is annyi mondanivalója, hogy egy könyvet írhasson, vagy ha volna, nem talál kiadóra, maga költeni nem képes, vagy nem akar; de különben is, nincs talán ismeretes neve, mely gondolatainak utat törjön, vagy nem gyakorlott stylista s több efféle; szóval: könyvet vagy nem ír, vagy ha ír, nem olvastatik; ellenben a hirlapokban tér nyílik egyetlen gondolatnak is: egy-két hasábon elmondhat mindent, a mi észrevétele van, elmondhatja, minő fokon áll vidékében azon tárgy iránt a gondolkozás, s ha csak vélemény forog szőnyegen, nem is nevezi meg magát, ha úgy tetszik s mégis biztos lehet, hogy olvasókra talál, többekre, mint a legfényesebb sikerrel írott könyv; és ez olvasók között bizonyosan akad olyan is, ki ép azon körülmények közt forog, miket amannak észrevételei tárgyaznak, ép azon vidék lakosa, melynek közvéleményét amaz tolmácsolá; s ha ez vagy mást lát, vagy tulajdon azt másképen látja, szintoly könnyü szerrel nyilatkozik; s így innen, így amonnan, így az országnak minden részeiről ugyanazon tárgynak ismét és ismét különböző alakban előfordulása elmesurlódásra ébreszt, eszmecserére vezet, s imígy alakszik, és a mi fő dolog, imígy jut tudomására a közvélemény, melyet könyvirodalomból megismerni lehetetlen. E nézeteket igazolja minden alkotmányos nemzet példája; mert nincs tárgy, melyet politikai hirlapjaink inkább körükbe tartozóknak vélnének s inkább is körükbe vonnának, mint épen a törvényhozási kérdéseket.
Nézzük már most saját körülményeinket s emlékezzünk meg mindenekelőtt, hogy nálunk a követek utasításoktól függnek, s bárha az egész követi kar elfogad is első pillanatban valamely indítványt, a későbbi phasisokban okvetlenül meg kell buknia, hacsak a közvélemény által nem támogattatik. E helyzetből két körülmény fejlik ki; egyik: hogy a választottak értelmisége alá van rendelve a tömegek akaratjának; másik: hogy e miatt az országgyűlés maga kénytelen elvállalni az előkészítő izgatást, miszerint a nemzet akaratját a maga véleményével összhangzásba hozhassa. Igen, de az első körülményt, az utasításoktóli függést, sajátságos helyzetünkben, tán mindig, de legalább addig, míg alkotmányos életünk jobban kifejlik, igen fontos tekintetek támogatják, miszerint attól nemzetünk nem is volna hajlandó elállani; mert igen természetes, hogy több garantiát vél feltalálni önmagában, mint egyesek individualitásban; a másik körülményből pedig, abból t. i., hogy az előkészítő izgatás szerepét az országgyűlés kénytelen keresztüljátszani, természetesen következik, hogy országgyűléseink nagy részét gyakran ingerültséget okozó elméleti általános vitatások foglalják el; némely törvények későn születnek, s már születésekkor átélik korszerűségüket; mások ellenben gyakorlati hiányokkal jőnek létre. Tapasztalás mutatja azt is, – mint ismét Deák mondja – hogy »minden országgyűlésen hónapok mulnak el, míg a kormány a nemzetnek s a nemzet a kormány véleményének valóságos állásával tisztán megismerkedik; és ez gyakran az elveszett időn felül még keserűségbe is kerül«. Mindezen viszonyokat a könyvirodalom fejtegetései ki nem egyenlíthetik; itt közvetlenebbül s terjedelmesebben ható közvetítőre van szükség, s ez semmi más nem lehet, mint a törvényhozási tárgyak fejtegetéseivel országgyűlés előtt s országgyűlés alatt foglalatoskodó hirlapok. Minélfogva mi nyiltan megvalljuk, hogy ámbár a már létező törvények köreiben kivihető haladási lépések fejtegetéseit is a hirlapok körébe tartozónak véljük: mégis ha csupán árnyékoldalát tekintjük a dolognak (melytől semmi emberi nem ment), itt tán nagyobb s gyakoribb botlásokra vezethetnek a hirlapok, mint a törvényhozási kérdésekben; mert a mi a létező törvények körében magunktól függ, ha kedvező szinben adatik elő, meglehet, itt-amott azonnal életbe jő, »az ige testté válik«, még mielőtt a dolognak más oldalróli fejtegetése napfényt láthatott; ellenben a törvényhozás formái biztosítanak, hogy a körébe tartozó tárgyaknak a hirlapi fejtegetések elhamarkodott életet nem adhatnak.
És valjon minő ok az, melyre az ezektől eltérő vélemény építtetik? Egyedül az: hogy »az időelőtti étvágygerjesztés, mi felől még nem tudhatjuk, mikor és miként fogjuk kielégíthetni, a kiváltságtalanok kebleiben könnyen elégületlenséget s kesert támaszthat; minélfogva előbb magunk közt kellene az ebéd felől értekeznünk, s azt előbb megfőznünk, kik szakácsok vagyunk s aztán jó szívvel ültetni a kiváltságtalant a kész ebédünkhöz«. Már mi kénytelenek vagyunk megvallani, hogyha ezen szerepnek s a gondolkozás néposztály szerinti elkülönözésének lehetségét puszta elméletnek nem tartanók is: ahhoz véleményünkkel nem járulhatnánk; azonban a dolgot gyakorlatilag egészen máskép is látjuk. Az eszmefejtegetési terem ajtaját nem lehet úgy bezárni, hogy a kik nézetünk szerint nem oda valók, mind kapun kívül maradjanak. A kiváltságtalanoknak van egy része, mely ép azon fokán áll az értelmességnek, melyen a kiváltságosok többsége; ezek szintoly érett figyelemmel kisérik a nemzeti test mozgalmait a köztanácskozások s könyvirodalom mezején, mint más akárki; ezekben tehát az »étvágy« bizonyosan nem függ a hirlapoktól; a néptömeg pedig, adná Isten, hogy a kiváltságos osztályoknak az ő javára intézett tenni akarását tisztábban láthatná, úgy bizonyosak lehetnénk, hogy nagylelkü készséggel hozott intézkedések nem okoznának oly hiedelmet, minőt például az urbér okozott. És kell e vágyakról szólani? Tekintsünk a történetek évkönyveibe: nem épen azon időszakban látjuk a legkicsapongóbb vágyakat s azoknak durva kitöréseit, midőn a zárt ajtóknáli »szakácskodás« a népet a főzésnek minden szemléletétől elzárta? Mi úgy hisszük, a ki látja, hogy a szakácsok csakugyan főznek a számára, türelmesebben vár, mint a ki nem látván, hogy főznek, azt gondolja, hogy nem is főznek. Azt gondoljuk tehát, hogy ép a törvényhozási tárgyak fejtegetése történhetik legüdvösebb sikerrel hirlapokban, miknek különben is természetökben s rendeltetésökben fekszik, hogy a könyvirodalomnak kengyelfutói legyenek.
