Közlekedés.*
Közlekedés.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 64-ik számából. K. F.
Aggasztó hírek érkeznek nem egy vidékről. Bihar úgy, valamint Somogy a katonagyakorlati összpontosítás ellen felír, mert a népnek magának sem lesz mit ennie; derék gazdasági hirlapunk, a »Magyar Gazda« innen is, amonnan is rossz aratásról tudósít, s hogy egy szóval sokat mondjunk, még az áldott Torontál országos hírü Háczfeldén is inségről beszélnek. Mi azonban a télszakára előre látható élelemszükét mégis csak részes inségnek hisszük, olyannak, melyet természetes fogságukban könnyen enyhítenének a körülmények, hogyha jó s olcsó közlekedési módok hiánya nem akadályozná a belkereskedés szabad mozgását. Ám vessen csak majdan tél derekán akárki egy összehasonlító tekintetet a gabona piaczi árára, csaknem előre jóslani mernők, hogy világrészek közt nem lesz gabonaár tekintetében nagyobb különbség, mint Magyarország vármegyéi közt. Hogy is ne? hiszen az európai szárazföld nagy közlekedési hálója még nagy részben csak készülőben van, mégis a már kész töredékek és Anglia Leviathán gőzösei segedelmével tán kisebb bajjal s kevesebb idő alatt juthatnának Pestről Amerikába, mint Mármarosból Pestre meg vissza, s egy mérő gabonát bizonyosan kevesebb költséggel szállíthatnának Bajáról a Fekete-, Közép- s Atlanti-tengereken Brasiliába, mint a Bánságból Homonnára. És ha ezen abnormis állapot mellett eszünkbe jut, miként az ország közjavát s kereskedését gyarapító magányos vállalatokról 1836-ban alkotott XXV. t.-cz. öt esztendő alatt a pozsony-nagyszombati vasut egy részecskéjén kívül semmi gyümölcsöt nem termett, s így ámbár ezen törvény az ilynemü vállalatokat adómentesekké tevén, egy részben legalább nagyobb kedvezéssel ajánlkozik, mint tudtunkra bármely országnak hasonló törvényei, – annak sikeréről tehát a törvényhozók annyi reményeket tápláltak, hogy készebbek voltak más alkotmányos nemzetek példáját, miszerint minden egyes esetre nézve a kisajátítással összekötött engedelmezés országgyűlésen történik, elmellőzni, mintsem az országgyűlések közti időt kipótolhatlanul elvesztegetni: mégis e törvény be vetett reményeik egészen meghiusodtak; valóban lehetetlen tisztelt hazánkfiait esengve nem kérnünk, méltóztassanak komolyan fontolóra venni, s az eszmesurlódás mezején kimerítőleg át is taglalni: valjon csatlakozánk-e, midőn lapjainknak legelső számában mindjárt azon meggyőződést fejeztük ki, hogy nálunk a közlekedés nagy eszközeit, a nemzeti test eme vérereit, közköltségen kell építenünk. – Nekünk úgy tetszik, hogy egy vagy más dolognak ajánlatára 99 gyönge okocskánál többet nyom egy olyan ok, minővel az egykori közönség a harangozás elmulasztását mentette, t. i. hogy nincs harangja. Talán nekünk is elég volna egyetlen okul felhoznunk, hogy a magános vállalatok kecsegtetésére alkotott törvényünk mellett sem vasutunk, sem csatornánk. – »Igen, – mondjátok – de majd lesz; hiszen a bécs-győri s középponti vasutvállalatok főnökei bizonyosan nem fognak késni tökéletesen nyugtató nyilatkozásaikkal a hozzájok intézett nyilvános kérdésekre.« Nyilatkozásokat magunk is remélünk, de megnyugtatókat – legalább a bécs-győri vasutra nézve – nem igen. De legyen bár: mégis e két vállalat, ha egyetlen éjnek átfordultán fölépítenék is a tündérek, mint a karcsai templomot Bodrogközön, az ország szükségét egészen egyáltalában nem fedezhetné; s ha ki minket több meg több vállalatok elkövetkeztetésével kecsegtetne, kecsegtetésben csak amúgy gyönyörködhetnének, mint a mezítlábos majdani sarkantyúja pengésében; – s hogy optimisticus reményekre nem igen van hajlandóságunk hevülni, okul az érdek hatalmas tekintetét hozzuk fel. Magyarországon egy nagy közlekedési vonal, például a lengyel határszéltől Fiuméig, a legközelebbi 25 éven át bizonyosan nem lesz nagyon nyereséges vállalat, s erős követelés volna magánosoktól remélnünk, szórják ki millióikat legjobb esetben száztól egy vagy két kamatra, midőn más úton hatot, sőt a kinek lelkiismerete elég tág, hogy a kamattörvényt, mivel rossz, kötelezőnek nem tartani merészelje, többet is kapnak. Már pedig honunknak ép ily nagy fővonalokra van szüksége. Azonban van egy más tekintet is, mely a közköltségeni építést javasolja. Akármint pengesse bár egy vagy más vállalkozó a hazafiságot ajkain, puszta hazafiságból soha sem fog vasutat építeni, vagy csatornát ásni, következőleg azt mindig akként is fogja kezelni, a mint saját haszna kivánja, és így a szállítási bért soha sem fogja lejebb vinni, mint épen kell, hogy olcsóbb bérből sokaktól több jövedelmet kapjon, mint drágábból kevesektől. De a politikai számtannak theoremáját, miszerint olcsóság neveli a jövedelmet, nem lehet tovább vinni, mint csak addig, míg a fizetés kevesítése arányban marad a fizetők szaporodásával; különben a haszon elenyészik. Ellenben a státusnak, hogyha nem kölcsönpénzen épít, egyenes jövedelemre ügyelni a legnagyobb botlás volna; ő reá sokkal több haszon hárul mellékesen, a lakosok növekedő jóvoltából, mintsem e tekintetet amannak alárendelhetné; és így közköltségen épített utakon, csatornákon a szállítási bért annyira leszállíthatni, hogy épen csak a legelési és fentartási költségeket fedezze, a előre nem látott esetekre egy kis takarékot adjon. Az ily olcsóság ha mindenütt jó, mivel magának a néptömegnek közvetlen részesülését föltételezi, Magyarországon még mulaszthatlanul szükséges is, mivel nálunk sok okok, többek közt épen a közlekedési eszközök hiánya miatt a pénz nagyon szűk, s itt a vasutak, csatornák élénk mozgalmat készen nem találnak, hanem megfordítva az élénkebb kereskedési mozgalmat ép a közlekedés könnyítésével kell még csak teremteni.
Az 1836: XXV. t.-czikk azon kezdődik: hogy a legközelebbi országgyűlésen ilynemü vállalatok iránt a törvényhozás okvetlenül kimerítőleg fog rendelkezni. Ki a jövendőt akarja megkötni, felejti, hogy a jövendőnek körülményei nem tőle függnek, s az ily okvetlenséggel úgy szoktunk járni, mint Mátyás király örökké tartandó törvényeivel; egy-két év mulva azt mondták reá: »Mátyás ujításai eltöröltetnek.« Az okvetlen rendelkezés, a mint tudjuk, elmaradt, de a rendelkezés szüksége ép az elmaradozás által növekedett; minélfogva mi úgy gondolkozunk, hogy a közlekedési módok tárgyában gyökeresen intézkedni csakugyan a legközelebbi országgyűlés feladatához tartozik. Mire nézve csekély véleményünkkel oda nyilatkozunk, hogy a mint már az 1827-ki országos küldöttség a közlekedési módokat igen helyesen három nagy osztályra sorozta, t. i. országosokra, törvényhatóságiakra és helységiekre: úgy ezeknek létrehozásához az ország minden lakosának aránylag hozzá kell járulnia; nevezetesen az országosokhoz mindenkinek, ki az országban, a törvényhatóságiakhoz mindenkinek, ki azon törvényhatságokban, s a helységiekhez mindenkinek, ki a helységben lakik vagy bir; s a teendők elhatározásának és kivetésnek is e szerint kell történni; t. i. az elsőrendűekre nézve országgyűlésen, a másodikra a törvényhatósági, s a harmadikra nézve helységi municipiumok útján. – Hiába, Uraim, hiába kerülgetjük a dolgot minden oldalról, hasztalan gondolkozunk az adózó nép terheltetése nélkül előteremtendő »fundus publicus«-ról; adjuk meg magunkat az igazságnak, adjuk meg magunkat saját javunkat s erszényünket közvetlenül illető érdekünk parancsának: építsünk utakat, csatornákat közköltségen. Ez a legkönnyebb, legegyszerűbb, legbizonyosabb és – merjük állítani – legkevesebb áldozatba kerülő mód. Ám számítsa fel akárki utazási költségeit, kárát, hátramaradását, miket rossz utak miatt szenved, vegye számba, hány jobbágy vagy béres napot veszít, csak hogy gabonáját, gyapját piaczra szállíthassa, és igen kevés ember lesz az országban, kire a vas és más jó utak, csatornák közköltségeni építéséből évenkint több teher hárulna, mint mennyi veszteségébe kerülnek most a rossz utak. És csak ne mondjuk, hogy pénzünk nincs. Csak egyetlenegy megye van az országban (Árva megye), melynek földéből mintegy 2/3 rész van jobbágy kézen, több sehol; fele csak Temes, Mosony, Bács és Baranyában, 1/3 része csak Tolna s Torontálban (s Kőrösben mintegy 4/11, Verőczében 10/33 rész), 1/4 része csak Békés, Győr, Pozsony, Sáros, Soprony megyékben van adó alatt; a többi megyékben mind kevesebb és kevesebb egész Fejérig, hol 1/9 rész, Szatmárig, hol 1/11 rész, Zólyomig, hol 1/15, Szabolcsig, hol 1/21 és Mármarosig, hol 1/44-ed rész van csak adó alatt* s mégis a jobbágyi tartozásokon kívül, mik nem közadó természetüek, hadi s házi adó, közmunkák, deperditák stb. fejében az évenkinti adó bizonyosan felrug l millió pengő forintra, és ez évről-évre minduntalan; vegyük fel, hogy országos közmunkákra évenkint 2–3 millió fordíttatnék, s ezt aránylag mindenki viselné: a nem-adózó kiváltságos osztályok ezen, nem idegen hatalom által reájok rótt, hanem szabad emberekhez illőleg önakaratból, saját felszámíthatlan nagy hasznukra elvállalandó rendes terhet nem igen neheztelhetnék; az adózó nép pedig az eddiginél nagyobb terhet nem viselne, a mennyiben azt, mit az országos közmunkákra aránylag adóznék, a nemességnek megyei s helységi közmunkák terhébeni részesülése helyrepótolná; s vegyünk fel csak 20–30 évet, és ne felejtsük számvetéseinkből, minden mértföldnyi kész vasut mennyire könnyitené a folytatást, mennyire nevelné a hozzájárulás kedvét, s azon mindenható érzelmet, a vállalkozási szellem teremtőjét, mely saját erőnkkel létrehozott műveink szemléletéből átihletné a nemzet kebelét; valóban csudálkoznunk kell, hogy e nemzet, mely háborús időkben a szerencsétlenség eltávoztatásának nemleges jótéteményeért oly tömérdeket áldozni kész vala, már régen saját positiv javáért, ezen oly igen egyszerü s nemzeti szabadságot nemcsak nem sértő, sőt inkább épen szabadságot bizonyító módot elhanyagolá.
Távol vagyunk a hiedelemtől, hogy ezen adatokat mathematikai bizonyosságúaknak állítanók. Honnan is meríthetnénk ilyeneket? Azonban alapul van véve az országos összeírás is. Az egész lajstromot tisztelt barátunk, Hegedüs Pál úrnak, Verőcze vármegye három országgyűléseni érdemes követének nagybecsü munkáját közölni fogjuk, midőn adóról fogunk szólani. Szerk.
Midőn magános körökben ezekről szólanánk, hallottuk az ellenvetést, hogy: kire bíznók ezen nagy munkát? Csak akarni kell, Uraim! s mi nem gondoljuk, hogy e kérdésen a nemzet akaratja hajótörést szenvedhetne. – Erről mi többet nem szólhatunk.
Most még a gyakran mutatkozó élelmi szükség s a naponkint aggasztóbb fokra emelkedő pauperismus ellenében egy másik módról kellene szólanunk, mely hazánk körülményei közt mindennél alkalmasabb arra, hogy édes hazánk földének szunnyadó termékenységét fölébresztve, termékeinket megkettőztesse: míg jó közlekedési eszközök kétszerannyit is könnyen eladhatóvá tennének, mint mennyit most nagy bajjal adhatunk el; értjük a jobbágyi állapotnak örökváltság általi megszüntetését s hazánk földének úgy ezen, mint az ősiségi bilincsek alóli felszabadítását.
– – – –
Most csak ujólag kijelentjük, hogy nézetünk szerint a teendők sorában legelől áll e szó: »szabad föld« és mindaz, a mi szükéges, hogy a földbirtok szabad és biztos legyen. Most jelen czikkünk tulajdonképeni tárgyára visszatérve, csak arra kérjük tisztelt olvasóinkat, méltóztassanak megfontolni, mennyi tömérdek alamizsnának vennők elejét az élelem kereséssel, melyet az említett országos közmunkák nyujtanának. És ennyi, minden oldalról egybevágó fontos tekintetektől támogatva, végszavunk ennyiből áll: Él ember keblében egy Isten-szó, mit az áleszmélet sophismái megtagadhatnak a világ előtt, de senki sem tagadhat meg maga előtt, a jobbak pedig megtagadni nem is akarnak. Ilyennek ismerjük mi e nemzetet, s azért bátran kimerjük mondani: annak, hogy országos közmunkák épen ne történjenek, a törvényhatóságiak pedig ingyen, kényszerített alakban, az eddigi rendszer szerint történjenek, – ennek már ideje lejárt, s a nemzeti meggyőződés csak törvényes alkalomra várakozik, hogy tetté legyen.
