Humanismus, realismus.*
Humanismus, realismus.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 29-ik számából. K. F.
– – – – – Az ágostai vallást követő iskolák is útban vannak maholnap egész magyar iskolákká lenni, s tettleg bizonyítani, miképen nemzetiségünk ellenségeinek jövendője még e körben sincs. Hozzá tehetnők még a pesti evangelikus gymnasium példáját, hol immár szintúgy több tanulmányok magyarul taníttatnak, a nagyon érdemes tanító urak magyar kézikönyveket részint már sajtó alá adtak, részint készítenek; a magyar nyelv gyakorló iskola szépen virágzik, az évi tudósítások felsőbb helyre magyarul terjesztetnek, az iskolai bizonyítványok magyarul adatnak, s t. eff. Ha ezen jelenetekkel egybevetjük a helyét vallásnak intézkedéseit, de leginkább felséges királyunknak a magyar nyelven tanítás iránt legközelebb köztudomásra jutott kegyelmes szándokát: nem lehet kételkednünk, hogy iskolai intézeteink az átalakulás pontján állanak. Az átalakulás természete hozza pedig magával, hogy a tanítási nyelv változtával az iskolai szellemirány sem maradhat taglalatlanul s némileg talán érintetlenül. – Ez okért akarunk a nagyfontosságu dologról nem annyira határozott véleményt, mint inkább gondolat ébresztésül egy-két rövidke szócskát mondani.
Ha csakugyan írva volt a végzet könyvében, hogy nemzetünknél nemzeti nyelvünk jogait századokon át más bitorolja: szerencse talán, hogy a bitorló a holt latin volt; holt karok közül csak eszmélni kellett és szabadulnunk: de ha élő idegen nyelv igázott volna le jármába századokig, szabadulásra csak remény is alig volna már; sőt édes nyelvünk, melynek ifjantan duzzadt ereiben, Istennek hála, most oly tűzelevenen kereng a meleg vér, alkalmasint csak nehány szobatudós asztalfiókjában tengene nyelvészeti régiség gyanánt, s nem mint a sanscrit vagy ó-görög, hanem csak olyformán, mint a devanagari vagy az ó-porosz. – Azonban, habár nemzetiségünkre nézve kevésbbé gonosz bitorló volt is a latin nyelv, mint más volt volna: csakugyan bitorló volt, és midőn jármából menekszünk, hogy a százados járomra méreg és bosszuság nélkül gondolni sem tudunk, ez igen természetes. De kisebb hiba czélig nem menni, mint czélon túl menni (le plus grand défaut de pénétration n’est pas de ne’aller point jusque, aut but, c’est de le passer) mond Larochefoucauld, és ebben néha igaza van. – Vigyázzunk, nehogy midőn a tanítási nyelv polczáról a latin nyelvet kiküszöböljük (és méltán), vigyázzunk, nehogy hevünkben ezt az iskolai nevelés úgynevezett humanisticus irányával összetévesszük s amazt kizavarva, ezt is kizavarjuk, a mit mi a szellemi érdekek tekintetében nagyon sajnálatosnak tartanánk.
A tanításnak kettős czélja van; egyik: a szellemi tehetségek általános képzése; másik: előkészítés e vagy ama különös életpályára. A humanisták amazt pártolják, a realisták emezért buzognak. Műiparos századunk iránya ezekhez hajlik (ám legyen, csak a pénzkeresetbe el ne vesszen az ember, el ne süllyedjen az erkölcsös szellemi lény). Az iskola merevélyen az elsőhöz ragaszkodik. Őszintén megvallva, mi nem tartozunk azok közé, kik az általános emberi műveltséget, nemünknek eme nemes levelét, egyes szaktudományi kiképzésnek »egészen« feláldozni hajlandók. Nem helyeselnök, minden embert csak földmérőnek, vagy mathematikusnak, vagy vegytudósnak, vagy földmívesnek stb. nevelni; szeretjük, hogy művelt ember is neveltessék, annyival inkább, mert kiművelt fej könnyen magáévá tehet egy vagy más szaktudományt; az egyes műágazati képzés ellenben egyetlen irányban magas tökélyre vihet ugyan, de általan véve az észt parlagon, a szellemtermék erejét törpén, az eszmék világát ismeretlenül hagyhatja; pedig az emberi társaság igen nevezetes részénél, a tudósok, papok, tanítók, tisztviselők tömött osztályánál s mindazoknál, kiket születés vagy alkalom a közigazgatás, törvényhozás, szóval: a közélet sokoldalu mezején szellemi működésre hí, a szellemi erők összhangzatosan kifejtett felvirágzására van szükség. Háromfelé ágazik a nemzet összeségének életiránya. Egyiknek rendeltetése a tisztán szellemi munkásság; másiké testi-lelki munkák egyesítése technikai irányban; harmadiké végre a tisztán testi munka.
Nézetünk szerint e három iránynak kell hogy a köznevelés rendszere megfeleljen, s mindenkinek alkalma legyen oly nevelésben részesülni, minőt rendeltetése kiván. Már pedig iskolai rendszert képzelni sem tudván a nélkül, hogy egy bizonyos képző tan az oktatás lényeges alapjául felvétetnék; úgy gondoljuk, a három közül mindegyik osztálynak saját irányához mért képző tanra van szüksége, s azért (az utolsóról, mint a szorosabban vett népneveléstől máskor szólandok) épen oly hibának tartanók minden embert realiamusi irányban akarni nevelni, mint a minő hibának tartjuk, hogy ekkorig minden embert humanismusi irányban akartunk nevelni. Csak soha ne felejtsük, hogy latin nyelven tanítani a tudományokat és humanisticus alapra építeni a tanítást, két különböző dolog, s ez utóbbi a magyar nyelvnek tanítási nyelvvé tételével igen jól megfér; azért tehát óvakodjunk, nehogy az elsőnek kizárásával a másodikat is – a fürdővel a gyermeket is – kiszórjuk.
Im, szörnyű nagy hiba, hogy minálunk a jövendőbeli mezei gazda, kézműves gyártó és kereskedő, hacsak a latin iskolákban nem akarják ifjuságuk becses idejét oly tanulmányokra vesztegetni, melyeknek jövendő hivatásuk egész mezején hasznát sohasem veszik, közintézetekben úgyszólván semmi nevelést nem kaphatnak, s mindent, a mit tudnak, csak amúgy történetesen, szilárd alap nélküli gyakorolgatásból mintegy lopva szerezgeték; a honnan következik aztán, hogy a technikai tudományok a gyakorlatos iparágakkal minálunk életadó viszonyban épen nem, vagy csak gyér kivételként állanak. E roppant fontosságu néposztálynak tehát széles irányu külön nevelésre van szüksége, és itt képző alaptan a magyar nyelven tanított mathematika. Ellenben a tudósirányzatu nevelést s a közhivatal viselésre czéltó státusférfiak nevelését, melyet mi Rehberggel tartva amattól elkülönözni nem tudunk, s nem is javasolhatnánk; e nevelést, nézetünk szerint, az úgynevzett humanisticus alapra kell építeni; mert itt általános szellemképzésre van szükség; és akármennyit gondolkozzunk is, bármennyire meghányjuk-vetjük is az ellenkező véleményeket, Jakobitól egész Benthamig, nem gondolhatunk tudományt, mely az ily általános szellemképzésnél a »classikai studiumok« helyét hasonló sikerrel kipótolhatná. Csakhogy ne vétessenek önczélnak, mint eddig honunkban vétetvék; épen mint a mathesis magában nem önczél, hanem csak eszköz azon tudományokra, melyek a műiparos hivatásu embernek egyedül szükségesek; – és ezen classikai tanulmányok vehiculuma is magyar nyelv legyen. A miből aztán, nézetünk szerint, az a különös körülmény is következendik, miszerint épen midőn a latin nyelven tanítást kiküszöböljük, oda dolgozunk, hogy kevesebben, de jobban tudjanak latinul; míg ekkorig sokan mondattak tudni, de jól alig tudott valaki. Mert valóban Blumauer ismeretes csipőssége: »Hier sprechet Jädermann latein, drumm müssen hier ansässig sein, Lateiner oder Ungarn.« – Csak félig igaz. Igaz ugyan, hogy annyi konyhalatin povedálást a földkerekségen sehol sem lehetett hallani, mint még csak kevés év előtt is édes hazánkban; de ez a konyha-latinitás, mely törvényhozásainkban, gyűléstermeinkben s magán férfiköreinkben lidérczekedtt, ez a csontváz, mely a sírból szállott fel az élők közé, s mivel sodronyra fűzött csontjait a villanyos folyam néha megizgatá, életet hazudott az itózatos ez a latinitás, Uraim, borzasztó latinitás!
Mi nem kételkedünk, hogyha valaki M. T. Cicerót e nyelven szólítná elyziumban: azt gondolná nincsenek mindnyájan otthon a szólítónál, s alig felelne mást, mint Rábener satiráiban egy német professzornak: »Cura ut valeas.« – Idővel ez alkalmasint másképen leend. – Csak az a kérdés lehet-e a két irányt: humanismust és realismust egyesíteni? E nehéz kérdésre alig tudunk határozottan felelni. A német tanodák, melyeket mégis a világ legjobbjainak hallunk gyakran kürtöltetni, egyesíteni eddig nem tudták. Cousin e részben még a szász-weimari gymnasiumokról is rosszalva szól. S nem helyeselheti, hogy a classicai tanulmányok a többieket nagyon elnyomják, de Cousin úr az ellenkezőt szintúgy rosszalja, s ő is Willemain gyakran mondák a Státus tanácsban, hogy a »collegyumokban« a studia humanióra tegyék ugyan az oktatás alapját: de azért a természettani és mathematikai tudományok föl ne áldoztassanak, és ne a bölcselkedés, mely minden tanulmányok koronája. Mindent jól megfontolva, s emlékezve az oly igen gyakorlati angolokra is, kiknél a »classics ant. mathematics« példabeszéddé vált, úgy gondoljuk, hogy mathesis, természettan és chemiában előkészítő oktatást lehet is, kel is a humanisticus iránnyal egyesíteni; de ezt iskoláink egyik osztályából kiküszöbölve látni épen úgy nem szeretnők, mint a mennyire örülünk, hogy a latin nyelv megszünik tanítási nyelv lenni, s azt megsem is tartanók; bárha Laurentius Rhodomaunns újra feltámadna is, és Krisztus dicsőségére, a hon üdvösségére, az ország díszére s javára kényszerítene is (mint egykoron tőn), hogy a latin nyelvet megtartsuk.
