Iparegyesület.*
Iparegyesület.*
A 1841-iki »Pesti Hirlap« 32-ik számából. K. F.
Az eszmék, ha helyesek, megtermik, s ha korszerűek, hamar termik meg gyümölcseiket. Alig mult egy évnegyed, hogy Almássy Balogh Pál hasznos ismereteket terjesztendők egyesületre szólítá fel a nemzetet, s azonnal találkoztak, kik munkába vették, hogy az ige testté legyen; és gyűlés tartatott, és aláirások történtek, és választmány neveztetett az egyesület tényleges létesítésén dolgozandó. Lapjaink 15-ik számában egy kis eszmecsere történt, korántsem arra nézve (mint némely magányosok s hirlapok is kétségtelenül nem igen szerencsés tollunk homálya miatt vélték), valjon mi szükségesebb, a legszegényebb földmívelő nép tömegét-e, vagy a műiparos osztályt nevelni? Korántsem ez iránt volt az eszmecsere, hanem inkább arról, minő irányban hathatna a tervezett egyesület több sikerrel? A választmány minden tekintetnek szigoru meghányása után abban állapodott meg, hogy az egyesület legtöbb sikerre számolhat, ha általános czélul kitűzi ugyan hasznos ismereteket terjeszteni a nép minden osztályában, melyeknek nincs módjuk ismeretvágyukat egy vagy másképen kielégíteni; hanem egyszersmind különösebb czélul azt veszi fel, hogy hasznos ismeretekben a műiparos néposztályt részesítse; e czél megközelítésére pedig mindenek előtt az élet szükségeinek megfelelő népszerü tanulságos munkák kiadását, aztán az ipar és kézművek kifejlését előmozdító egyéb módokat használja. A társaság czímét »iparegyesület«-re változtatá. Fogadjuk nyilt karokkal, hő kebellel, vas akarattal. Csak e három kell hozzá s az egyesületre (merjük jóslani) hatásban gazdag, eredményben dús jövendő várakozik. Erre nézve azok után miket Balogh Pál, Fáy András s mi magunk is mondottunk s Zsoldos Ignácz mond, bővebb fejtegetést nem látunk szükségesnek. De szükségesnek látunk részvétre hivni rang, életmód, politikai hitvallás, érdekkülönbség nélkül mindenkit. Politikai hitvallást s érdekkülönbséget nem ok nélkül említénk; mert a legujabb napok e részben különös tüneményeket mutatnak. Ekkorig liberalismusnak – igen nagy részben – mondhatni az első stádiumban forgott. Ezen stádium az, midőn érezzük, hogy a dolog nem jól van úgy, a mint van. Szükséges lépés minden bizonynyal a tovább juthatásra; mert ember természete sokat hasonlít a lajháréhoz; nem mozdul helyéből, míglen ott magát ínye szerint kéjelmesen érezi; és e kéjelem miatt a megszokás magát jognak, törvénynek álmodja és az »inertia« erejének egész súlyával hiszi és vallja, hogy a dolog máskép nem is lehet, mint a mikép van. De ha egyszer magát kéjelmetlenül érezi, fészkelődni kezd (első stádium, »agitatio« stádiuma.) s fészkelődése közben azon meggyőződésre jut, hogy a dolog bizony máskép is lehet (második stádium, »diskussio« stádiuma). És meggyőződésre akarat következik; ha látjuk, hogy a dolog máskép is lehet, mihamar elmondjuk: máskép kell lenni (harmadik stádium, »cselekvés« stádiuma. Minket magyarokat kebelfogékonyság s politikai conjuncturák az utolsó 15 év alatt hamar érleltek. Igaz ugyan, hogy még nem mindenre nézve vagyunk a harmadik stádiumon: de sokra nézve mégis már ott vagyunk. Ellenben minden főkérdésekben az első stádiumon már alkalmasint egészen túl vagyunk. Személyes biztosság, jó bünhesztési törvények által garantirozva; a politikai szabadságnak azon tiszta fogalma, hogy megosztás által nem veszít a megosztó; szabadság a javak világában; szabadság a műiparnak egyedárusi szabadalmaktól; és szabadság a kereskedésnek a kártékony akadályoktól és e szabadság háramságán keresztül a gondolat: hogy küzdeni csak ellenséggel kell, de vetélytárs (concurrens) ellen csak versenyezni. És ezen általános nézetek mellett az ősiség, az adó, az örökváltság, a birtokjog, az országos közmunkák, a népnevelés, a királyi városok állapotja stb. az első stádiumon mind túl vannak. És ezer térváltozás némelyeket különös állásba hozott. Vannak, kik az agitatio korában magokat szabadelmű javítóknak vallották, s a száraz discussio korában visszavonulnak a tétlen nyugalom karjai közé, vagy épen gyanusítgatásokhoz folyamodnak és gyűlölettel tekintenek a kor szellemének idézetjeire, kiket ők a kor szelleme idézőinek képzelnek. Vannak mások, kik öt-hat speczialitást tűztek ki czélul maguknak és a czél szép, nemes, jó, hasznos volt. Azonban e szép, jó, nemes czélok végett szükség volt, hogy a nemzet akarjon; akarat végett pedig, hogy meggyőződve legyen, és meggyőződés végett meggyujtaték az igazságos elvek fáklya világa. Ámde az elveknek természetökben van, hogy békóba veretést nem tűrhetnek s magokat az öt-hat specziálitáson túl is keresztül viszik. A nemzeti meggyőződés nagy teremének közepén lángoló fáklyavilágnak nem lehet megparancsolni, hogy csak e vagy ama szögletbe hintse fénysugárai egész csomóját, mint az üstökös; a terem mindenütt világossá lesz, s ha egyik vagy másik szögleténél spanyolfalat húzunk is, kijönnek hamar, a kik mögé szorultak, mert látni akarnak, látni!! mindnyájan. És az értelem világa olyan, mint a nap, azt nem lehet olajlámpaként egy fordítással most lobogtatni, majd lefojtani, vagy épen el is oltani tetszésünk szerint. Vannak ismét mások, kik barátai voltak a szabadelműségnek, míg kegyelem szinébe jelentkezhetett; de a gondolat fejökre nőtt s érzelmöket sérti a kor, melynek kegyelem nem kell, mely jogot és igazságot követel. És ezek birkaszám után mérik a szabadelműséget, az igazságot. Ellenben vannak mások, kik lomhák voltak a mozdulásban, de miután megmozdultanak, őszintén törekszenek kivinni, a mit legjobbnak látnak; vannak mások, kik az első stádium korában veszteg állottak, de fegyverzetten tetőtől talpig, »harrend der Dinge, die da kommen sollen«; és ismét vannak, kik az agitatio stádiumában tűzzel, fegyverrel riasztgatják a kor szellemét, melyről azt hitték, hanyat-homlok akar forgatni minden dolgokat; kik attól féltek, hogy javítás annyit tesz, mint forradalom. És ím! az idő elforgott, itt a discussio, ott a cselekvés elkövetkezett; és ők látják, hogy a forradalmi rémalak sehol sem mutatkozik. És e tapasztalás a határozotlanokat úgy, valamint a félénkeket megnyugtatá; és a javítva haladni akarók száma szaporodott. És az eszmék ereje és a kor maga kezességet nyujt, hogy irigység, szűkkeblűség, szeretetlenség, kevélység vagy tiszta szándéku elfogultság és szemponti különbség daczára »jőni fog a jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán«.
De midőn politikai életünk ily tüneményeket, bár sokszor és sokaknál szenvedélyig hevülteket mutat, nem hisszük mégis, hogy a hol részvétre szólíttatunk oly ügy iránt, mely különféle szempontból bár, de mindnyájunknak érdekében van, politikai elveink árnyéklatai miatt megvonjuk a közös jótól segédkezünket. Ily közérdekű dolog pedig a tisztelt közönségnek ezennel bemutatott »iparegyesület«. A ki valóban szabadelmű gondolkozásu, nem tagadandja meg részvétteljes részvényét, különben jobb keze ajka vallomását meghazudtolná; kinek eszméi csak az anyagi jólét kifejtése körül pontosulnak, annak ipart fejleszteni czélzó egyesületet nem lehet nem pártolnia; a ki földmíves, annak érdekében áll, hogy a műipar körébőli szükségeit minél jobban, minél olcsóbban, minél könnyebben fedezhesse, hogy a fogyasztó néposztály benn a honban szaporodjék s tehetősbüljön; végre még legközelebb műiparos polgártársaink azok, kikre ezen egyesület, ha életerősen léphet életbe, legjótékonyabb közvetlen hatással leend, kiktől tehát leghőbb részvétet igényelhet. Miért maradt el a nép mindekkorig? Azért, mert megszokta volt önmagáról saját erejével nem gondoskodni; megszokta mindent, a mit kap, mások kegyelmétől várni, és nem jutott el meleg érzetére a gondolatnak: hogy a ki magán segíteni igyekszik, azt Isten segíti meg. A nép filléreiben a jótékony intézetek leghatalmasabb kútforrása rejtezik; azonfelül pedig minden intézetet, melyet maga hozott létre, kellőleg méltányoland és kitelhetően hasznát is veszi; örülend neki, mint saját művének, és ápolandja, mint sajátját; mindez azoknál, miket mások kegyelmétől vőn, legnagyobb részben máskép van, és lélektani okoknál fogva örökké máskép is leend. Es hála Istennek! a patakká növő cseppek rendszerét ajánló szavak nem is maradnak egészen visszhangtalanul. Akadt már a távol Torontálban helység, mely a pesti ref. főiskolára a 7 1/2 kros adakozást megkezdé, és Pest megyében a népnevelési 2 krnak nagy részben tőkésített beszedése igen jól indul. Adjon a kézművesek, gyárosok, kereskedők egy harmadrésze egy-egy forintot, s azzal, a mi egyébként összegyül, az iparegyesület nagyszerű hatással kezdheti meg egy pár hónap alatt munkálkodását. De különösen a czéheket akarjuk saját javokra figyelmeztetni. Nem szándokunk ezúttal még az institutiónak jó s rossz oldalát végig taglalni, de annyit bátran kimondhatunk, hogy a »discussio« korában élvén, ily testületek, melyek a népélet érdekteljes viszonyaiba ennyire bevágnak, a taglaló figyelmet ki nem kerülhetik. E honban igen sokan vannak, a kik nagyon jól tudják, hogy a körülmények, melyek a czéheket életbe hozták, immár nincsenek. Tudják, hogy a czéhek azon korban születtek, melyekben mindenek harczban állottak mindenek ellen, melyben segélyre, ótalomra ki-ki csak a hozzá hasonlóknál számolhatott. Ekkor a közös érdek egy testületbe kapcsolt többeket; ebből csakhamar szokás, a szokásból pedig kizáró jog támadott és e jognak erőt kölcsönzött a városi védrendszer állapotja, melyben s miatta a város beligazgatásában a czéhek fontos szerepet játszottak. De megváltoztak a körülmények, a testületek véd szerepét a status magára vette, és korunkban olyasmire, minek neve »status in statu« már hely alig van, úgy, hogy csaknem közönséges vélemény a czéhekről: »ha, nem léteznének, lételbe bizonynyal nem jönnének«.
Vannak továbbá igen sokan, kik úgy hiszik, hogy a czéhek a műipar kifejlésére nézve is ma már inkább gátló, mint előmozdító institutiók; s hogy tanítás tekintetében sem a legjobb tanodák. Hogy az inas többnyire házi szolga szerepet viszen, s a mesterségből nem tanul 5 év alatt annyit, mennyit egy jó ipariskolában félév alatt tanulhatna. Hogy a legényt mestere csak eszköznek tekinti, ki által minél olcsóbb bérért, minél több nyereséget vadász; ki tehát legfölebb mechanikai gyakorlatra tehet szert egyes munkarészekben; de az egésznek még csak teljes áttekintését sem nyerheti meg, még kevesebbé az ismeret tökélyt. A vándorlásról is sokan hiszik, hogy ma már nem oly szükséges, mint akkor volt, midőn bizonyos ismeretre csak bizonyos helyütt lehetett szert tenni, s hogy mindenesetre kár mindenkit oly cselekvésre kényszeríteni, mely legtöbbeknek igen kártékony lehet, hasznos pedig csak azoknak, kikről feltehetni, hogy önként is megtennék. Végre a mesterműkészítmény kötelessége, a mesterré létel költséges volta s a czéhek azon szelleme, csaknem közönségesen kárhoztatik, mely a czéhbeliek érdekét az iparűzők szaporodásával ellenkezésbé hozván; magoknak a czéhbelieknek tökéletesítésére, a műipar kifejlésére s a becsületes kenyérkereset szabadságára kártékonyan hat, s a kézműveket fogyasztó nagy néptömeget kényszerített függésbe helyezi. Mindezek bár jelenleg csak száraz vázlatban említvék, annyit mindenesetre bizonyítanak, miképen ha még szeretnek magoknak a czéhek jövendőt igérni, símulniok kell a kor kivánatihoz; meg kell mutatniok, hogy van kebelökben haladási elem, hogy nem gátjai, sőt inkább előmozdítói a műipar kifejlésének.
