Valami a népneveléshez.*
Valami a népneveléshez.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 34-ik számából. K. F.
A gyapjúvásár közelg, s a ki juhot tart, de kivált kinek (mint nekünk magunknak is egy pár száz juhocskánkkal) a telelés nagy gondot adott, némi nyugtalansággal néz a gyapju árnak elibe; mert hiszen még azok szerint is, kik, mint Elsner, legtöbbnyire kedvező conjuncturákat szeretnek a gyapjúttermesztőknek jóslani, a legjobb, a mi történhetik, az: hogy a tavalinál alább nem száll. És ez a nyugtalanság s ez a bizonytalanság évről-évre tart, és évről-évre súlyosodik, s bár optimistáinkat néha egy pár forintnyi árszökkenés új reményekre élessze: önmystificatió nélkül nem lehet tagadnunk, hogy a gyapjútenyésztésre a mostaninál tartósan jutalmazóbb jövendő minden valószinűségen kívül van; ellenben a csökkenés csaknem bizonyos, két oknál fogva: 1. mivel a termesztésben oly vetélytársak léptek a világ szinpadára, kik óriási lépésekkel túlszárnyalni fenyegetőznek, s kikkel mi a világpiaczon a versenyt ki nem állhatjuk; 2. mert a fogyasztás nem szaporodik, sőt népesség szaporodási viszonylag talán kisebbedik. – Kevesbülni véljük a fogyasztást, mert a gyapotszövetek igen sok birtokot elfoglalnak, hol ezelőtt csak a gyapju uralkodott, s habár az alsóbb néposztály, vagyonossága növekedtével és szokásai változtával, még Európa némely vidékein, nevezetesen minálunk, a közönséges gyapjúfogyasztást növelhetné; de mi azt hisszük, még vagy egy századig bizvást koldussá lehetne minden gazda, ki gazdasági számvetését ezen reményre alapítaná; Chinának 250 millió embere ha tücsköstől, bogarastól meghódol is a kevély Albionnak, alig lesz egyhamar hajlandó, klimatikus és népszokásos körülményeihez alkalmatosabb selyem ümegét posztó kabáttal felváltani. Ellenben midőn e szerint a fogyasztás nem épen rózsaszinű reménynyel biztat: másrészről a termesztésben hatalmas versenytársak keletkeznek. Elég itt csak szárazon említeni, az óriási orosz birodalmat és különösen Uj-Hollandot és Van-Diemenslandot, honnan 1810-ben még csak 41.407 font gyapjút vittek be Angliába, 1830-ban már 1,967.309 fontot, 1840-ben pedig (ha nem csalatkozunk) Anglia gyárainak 32–40 millió fontnyi behozott gyapjúra menő szükségét 1/6 részben Ausztrália pótolta, melynek végetlen legelői a népességnek számba vételét még alig érdemlő csekélysége mellett a juhtartásnak csaknem határtalan kiterjedést engednek; a már magában is olcsóbb tengeri szállítást pedig sem útvámok, sem harminczadok nem nehezítik. Ily conjuncturák között e tárgyakbani tudatlanságunk mellett is, czáfolattól nem tartva merjük elmondani, hogy eljött az idő gondoskodni: mivel fogja nemzetünk a gyapjúban valószinűleg elkövetkezendő jövedelemhiányt pótolni? – mert pótolnia kell, ha elszegényedni nem akar. És e kérdésre elmondjuk egyszerűen, a mit előttünk egy tisztán practicus életet élő barátunk elmondott:
»Gyapju manufactura, czukor belföldi növényekből és különösen selyem, – e három czikk bőven fedezhetné a gyapju miatti hiányt nemzetünk jövedelmében. Készítsünk csak annyit e háromból, mennyire magunknak szükségünk van, s kárunk gazdagon ki lesz pótolva, s vetélytársaktól nincs mit tartanunk, mert nem annyiban, hogy sokat vegyünk be, mint inkább abban, hogy keveset adjunk ki, fekszik a valódi nyereség egyeseknél, mint nemzeteknél.«
Igy szólt barátunk. Mi ezt nem volnánk hajlandók aláírni, mi azt gondoljuk, hibázna a nép, mely mindent, a mire szüksége van, maga akarna termeszteni és készíteni; az annyit tenne, mint megszüntetni az internationális kereskedést. Mi a statusgazdaságban azok tanához szegődtünk, kik legjobbnak vélik, ha minden nemzet azt teszi, a mit saját körülményeihez képest leghasznosabban tehet; s ennek fölöslegét kicseréli olyanokért, miket mások könnyebben s olcsóbban képesek előállitani. Azonban épen e tannál fogva vagyunk hajlandók aláirni, a mit derék barátunk »in specifico« javasol. Mert azt hisszük, hazánknak kevésbbé termékeny, de nagyon népes felső vidékei igen alkalmasak arra, hogy annyi gyapjút, mennyire magunknak szükségünk van, feldolgozzanak; a czukor pedig és különösen a selyem oly termékek, mikre csaknem üstökünknél fogva ragadnak a körülmények. – Irtózatos pénzt adunk ki évenként czukorért, melyet mégis, miként Angliában a sört, minden gazdasszony olcsóbban előállíthatna családja számára; pedig lám! még a pesti czukorgyár is (ha nem csalatkozunk) amerikai czukornádlisztet dolgozik fel, – ami pedig a selymet illeti: milliók vannak hazánkban, kik egy rőf posztót egész éltükön át nem vesznek; de talán egy sincs, a kin valami kis selyem ne volna; a legszegényebb leány hajában is van egy selyemszalag, s tán még a nyomorult koldus rongyai közt is van selyemférczelés, avagy kalapján egy selyemszegély. Mindezt játszva teremthetnők elő benn a honban, a nélkül, hogy földeink egyéb termékét kevesbítenők, vagy a munkáserőt mástól elvonnók.
»Azonban – folytatá barátunk – ezekről szólva nem egyes birtokosok vagy egyesületek forognak szemeim előtt, hanem a nép, mert nemzeti kárról, haszonról van szó. Egyes vállalatok szállnak és kelnek a nélkül, hogy a nemzet életerejét tartósan föltételeznék. Tartósság és életerő csak a népben van. A minek termesztését a nép magáévá nem tette, az egy egész nemzetre áldáshozó nagyszerűségben virágozni soha sem fog. Ellenben a mely idegen terméket a nép felfogott, a nép honosított meg, az állandó kiirthatlan súlyt képez a nemzeti jólét mérlegében. Ilyen nálunk a kukoricza, burgonya, dohány, szőllő s némely olajnövény; ilyen Lombardiában, ilyen lehet minálunk a selyem is. Olaszhonban is idegen termék volt egykor a selyem. Tudjuk, hogy 550-edik év előtt még Európában selymet nem tenyésztettek; Gibbonból ki-ki megtanulhatja, miként Justinián volt, ki két perzsa barát által hozatta Chinából az első selyembogártojásokat, és megmaradt a selyem Európában kiirthatlanul; mert termesztését a nép fogta föl, és a nép általa vagyonossá lőn, míg az aranybányákban bérért dolgozó nép, lelkileg, testileg nyomorult marad.«
Az tehát a kérdés: miképen kellene különösen a selyemtenyésztést úgyszólván a népnek kezére játszani? És mi e kérdésre alig tudnánk mást felelni, mint ezt: népiskolák által, Uraim! A népnevelés alkalmasint a legkorszerűbb kérdések egyike közöttünk. Sok fontos szózat emelkedék már e tárgyban; de sok el is enyészett, siker nélkül, miként a kiáltás a kietlenben. Ne hagyjuk, Uraim, legközelebb Zsoldos Ignácznak utóbbi számainkban közlött fontos szózatát elenyészni sikertelenül. Egyesületet javasol ő; fogadjuk el a kétkrajczáros adakozás rendszerét s e két krajczárral álljon össze mindenik megye, Pest példája szerint, egy nagy egyesületté. Azonban nekünk van még ezenkivül saját nézetünk a dologról, melynek gyakorlati alkalmazására nézve, megvalljuk őszintén, leginkább az hozott tisztába, mit az Ismertető derék szerkesztő tulajdonosa egy pár év előtt egy morvaországi helység (ha nem csalatkozunk Turcs) iskolájáról közlött; mi azonban, fájdalom, szintúgy pusztában hangzott el, mint más igen sok.
Mi azt gondoljuk, a népiskolának valósággal népiskolának kell lenni, különben czéljának meg nem felel. Tehát irányul kell magának kitüznie a nép életmódját, hivatását, rendeltetését. Ez pedig minálunk legnagyobb részben a földmívelés. De a földmívelési irányu nevelésnek a népnél gyakorlatinak kell lenni, különben merő haszontalanság. Gyakorlatra pedig egy kis föld, egy kis gazdaság kell. Ez egyik nézetünk. Másik: az iskolamesterek sorsát javítani kell; mert élelmi gondoktól kínzott állapotban jó tanítót várni képtelenség. Úgy de erre pénz kell; minálunk pedig a pénz igen drága, ellenben földet adni igen sok helyütt nem is áldozat. Ime! tehát mind a két nézetnél egy eredményre jöttünk: földre van szükség, hogy a népiskolában azt lehessen tanítani, mire a népnek szüksége van; és földre van szükség, hogy a néptanító élhessen. Két czélt érhetnénk egy eszköz által. Nincsenek még (de lesznek) bizonyos adataink arról: országrészünk hanyadrészében hajtatott ekkorig végre a tagosztály s elkülönözés: azonban nem csalatkozunk talán hitünkben, hogy az országnak két harmadrésze még alkalmasint hátra van. Már pedig, nézetünk szerint, alig van helység, hol tagosztály alkalmával három-négy holdat kiszakítani nem lehetne; igen sok van pedig, a hol 10–12 holdat kiszakítani lehet a nélkül, hogy a földesuraság, avagy község csak meg is érezné. De tegyük fel 10 közül 5 helyütt nem történhetnék, a másik 5 helyen bizonyosan megtörténhetik; hiszen számtalan helység van honunkban, melynek libapástjából is kitelnék, vagy egy kis fáradtsággal a békák s pióczák birodalmából elszakíttathatnék annyi az iskola számára, a mennyi kell, hogy mind a két czél fedezve legyen.
Ezen néhány holdon az értelmes oktató, vidéki helyzet szerint, a földmívelésnek minden alkalmazható nemeire gyakorlatilag oktathatná növendékeit, s gyakorlati oktatás közben játszva önthetné elméjökbe az elméleti rokonismereteket. Igy honosulna meg a népnél az okszerü gazdálkodás, így a kertészség, különösen a gyümölcstermesztés, melynek hiánya a pesti piaczon oly igen érezhető; így a méhészet, így a selyemtenyésztés is, – és a föld, melyben a nép gyermekei oktatást nyertek, nemzedékről nemzedékre gyümölcsözendőt, az oktatónak élelmet adott, és lesímítja e tisztes osztály homlokáról az inség és nyomor ránczait. Igen, mondjátok – de ki oktatandja az oktatókat? És e kérdésnél egy gondolat ötlik eszünkbe. Néhány nap előtt kimentünk megnézni a pesti városerdőcskébeni epreskertet, József prometheusi eszméinek rommaradványait. Ott áll elhagyatottan, az »aréna« háta mögött; de a gyökeret vert fák közül vagy 1000 még él is levelezik is. És körültekinténk és szomszédjában senki által nem használt kopár homokliget tengerét láttuk, s nekünk úgy tetszett, hogy a nemes város kétségtelenül segédkezet nyujtana, ha valaki a nemzeti jólét aratásához e téren egy pár magot elvetne. És eszünkbe jutott, hogy magyar gazdasági egyesületünk van, s hogy az talán épen itt alakíthatna egy mintaiskolát, hol a tanítók megtanulhatnák, mit egykor a nép gyermekeinek tanulni kellene. A selyemtenyésztést bizonynyal addig is, míg a szomszéd homoktér eperfa-erdővé válnék, gyakorlatilag nyomban el lehetne József kertjével kezdeni, – de gyakorlatilag, Uraim, mi magunk is el mernők vállalni a gondoskodást, hogy Bergamo tájáról egy alkalmas család kész legyen első meghívásra az »aréna« mellett selyemtenyésztés népiskolai arénát nyitni. Legyen ennyi elég gondolatébresztésül; ki tudja, nem érlelik-e meg kik erősebbek! Végezetül még azt írnók. eszünkbe jut, miként a cseléd jó Banyán egy fát ültet valahányszor gyermeke születik; ha perzselő alföldünk árnyéktalan lakói e népszokást követnék, mi máskép néznének ki trágyagarádos falvaink, ha garád mentében eperfák zöldelnének! Pedig legyen ismételve végezetül: vigyázzunk, nehogy a gyapjúra nézve valószinüleg elkövetkezendő catastropha ép oly készületlen találja nemzetünket, mint a hegyalját találta a borkereskedés csökkenése. Azon szép vidéken, készületlensége miatt, kézzelfoghatólag mutatkozik az Isten átka.
