Közmunkák.*
Közmunkák.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 47-ik számából. K. F.
Említők ns. Somogy vármegyének közmunkák iránti határozatát. Vezérelvül volt a véleményező választmánynak kitűzve, hogy a közmunkákra fordítandó napszámokat határozná meg. E végett mindenekelőtt ismerni kellett az erőt, melylyel rendelkezhetni, s ez körülbelől 7200 egész telekre s az 1828-iki összeírás szerint 3900 házas és 2000 házatlan úrbéri zsellérekre tétetik. Ez alapfölvételben »körülbelől« szó és 13 év előtt készült – s tudjuk, miként készült – összeírás említtetvén, egy neme látszik az ingatagságnak bizonytalanságnak, melynek habgyürüi aztán természetesen az egészen szerteterjednek. Erről a választmány kétségtelenül nem tehetett, csak sajnálhatá, hogy határozott erőszámvetésre nem építheti munkálatát. Mi e sajnálkozásban teljes lélekkel osztozunk; mert ez adathiány újabb bizonyságul szolgál nekünk, hogy édes honunkban az adókivetés s közterhek elrendezése korántsem azon vezérelv körül forog, hogy igazság s arány szerint részesüljön minden adózó a közterhekben, hanem épül titkolózáson, mely titkolózásnak iránya, a közterhekből minél többet másokra róni, hogy a mi népünk minél kevesebbet viseljen. Ezen iparkodik minden követ az országgyűlésen törvény hatóságra nézve, ezen minden szolgabiró kerületére nézve. Mi névvel nevezhetnők az ily rendszert kerekded-magyarán? Nem akarjuk kimondani, de annyi bizonyos, hogy a tizparancsolatok mindenikével aligha megegyezik. Midőn én, ki ezeket írom, a közéletben részt venni kezdék, midőn még az ón-lábu valóság meg nem tördelé vágyaim merész szárnyait és azt gondolám, csak akarni, erősen akarni kell, hogy az igazság igéje testté legyen: adóviszonyaink fonákságát tisztán átlátva, néhány rokonkeblü ifju barátimmal mindent elköveténk, hogy megyénkben a közterheknek igazságos elosztását eszközöljük; nevezetesen a közmunkák iránt is mélyen éreztük, hogy mindenekelőtt a disponibilis erőt ismerni kell; oda vittük tehát a dolgot, hogy a szolgabírák szavakat adnák, kerületeik erejét a szolgabírói karnak alispán elnöksége alatti gyűlésében, valóság szerint hitelesen fölfedezni (hogy ez közgyűlésen történjék, kivinnünk lehetetlen volt). És vala pedig a szolgabírák közt egy barátunk, ujoncztisztviselő, mint én ujoncztáblabíró; ez úgy gondolá, a dolog fenékig tejfel és felírta kerületének, legkisebbnek az egész megyében, utolsó kisujját szigorúan. Ép az nap reggelén, melynek estején diadalát ünneplendő vala a szolgabírói őszinteség, ujonczszolgabíró barátunkkal egy veteránus főszolgabíróhoz vetődünk, kinek járásában 52 erős helység van, háromszor több s háromszor erősebb, mint amazéban; és történetesen asztalon fekszik járás-erejének lajstroma; belé pillantunk s az összeg sokkal kisebb szám vala, mint amannak leggyöngébb járásában; ujonczszolgabíró barátunk tűzbe, jött, és az adott szó szentségét és mit én tudom, mit emlegetett; de az érdemes veterán mosolyogva legyintett kezével: »Beszélhet nekem uramöcsém, nem vagyok én bolond, hogy járásomat megrontsam.« – »Vagy úgy?« – monda ujoncz barátunk – és tollat vőn és kihúzta conscriptiójának két harmadrészét; és mi földre eresztők vágyaink fencsattogó szárnyait és segítőnk neki nach bestem Wissen und Gewissen törölni, vagyis más szóval, segíténk neki hivatalos hirtelenséggel hazudni. E rendszer ugyan tömérdek kárt okoz: de még többet okozna, hahogy a természetben a gravitatio törvénye ellenállhatlanul nem uralkodnék, s nem eszközlené, hogy a falláciákban is bizonyos arány legyen: egyik valótlanság a másikat némileg paralizálja s ennélfogva, mivel a végszélek találkoznak, a rendszerített valótlanság némileg közelít valósághoz, csakhogy jaj a népnek, melynek tisztviselője – mint a mese szól – termetes akar lenni a púposok közt. Nézetünk szerint mindaddig, míg a legszigorúbb, személyenkinti kivetés (individualis repartitio), melynek egész nyilvánossággal, ünnepélyességgel s a népnek arróli előleges felvilágosításával kell történnie, hogy minden, a mit elhallgatni engednek, a többieket és különösen a szegényeket terheli, minthogy nekiek nincs mit elhallgatniok – mindaddig, míg ezen személyenkinti kivetés, úgy a rovatos, mint az országos (portalis) kivetésben alapul nem vétetik – mindaddig sem törvényhatóságok között az országban, sem járások között a megyékben, sem helységek között a járásokban, sem egyes lakosok között a helységekben nem lehet arányos, nem lehet igazságos a kivetés; s mindig a szegény lesz nyomva leginkább; kin mégis Isten és ember törvénye szerint leginkább könnyítenünk kellene, kit azonban – közmondás szerint igazán szólva – még az ág is húz. De visszatérve a somogymegyei javaslatra, olvassuk benne: hogy minden telkes jobbágy évenkint 24 gyalog-, vagyis 12 vonósnapszámot (felét őszkor, felét tavaszkor) káros megerőltetés nélkül dolgozhat, házas-zsellér évenkint négy gyalognapszámot, házatlan pedig kettőt, mindnyájan napkelettől napnyugotig. De a jövés-menés ezen szabályzásba nincs beszámítva. Hogy pedig illetőségén felül senki se terheltessék, minden helységnek könyvecskéje lesz, melybe tartozása szintúgy beiratik, mint az illető főszolgabíró által utalványozott napszámok az elhasználó tisztviselő által nyugtatványilag bejegyeztetnek. A megyei közmunkák pedig (mert csak ezekről s nem a helységbeliekről van szó, ezek minden községnek külön teherül maradnak) szükségesekre és hasznosokra, rendszerintiekre és rendkivüliekre soroztatvák, s a nem annyira határozott, mint gyanított erőösszeg használata e szerint osztályoztatik. E javaslat a választmányhoz első sorban a végett lőn visszautasítva, hogy az ingyeni közmunkáknak pénzbeli megváltása iránt véleményt adjon, s a tettleges alkalmazáshoz még szükséges számolási adatokat szerezze meg.
A jelentés, melyet a derék választmány e visszautasító határozatra tőn, meggyőzött bennünket, hogy e tárgyban végetlen lehetett a súly, melylyel előbb az adózó nép terhelve volt és nem ritkák a visszaélések; mert a jeles javaslat leginkább a körül forog, hogy legyőzze a nehézségtámasztó ellenvetéseket, melyek a réginek megtartására talán fegyverül használtattak. – És ámbár mi úgy vélekedünk, hogy a javaslat így, a mint áll, a mértéket nem ismerő, vagy legfölebb csak egyes tisztviselők humanitása által mérsékelt tehernek égrekiáltó jogtalanságát megszünteti ugyan és így a régihez képest valóságos üdv és boldogság: de nem kereste fül mindazon módokat, melyek a kényszerített munka mérges fulánkjait tompíthaták: mindazáltal oly elveket látunk a derék javaslatban, melyekben szívvel-lélekkel osztozni dicsőségünknek ismerjük. – – – – –
»Ez ország minden rendes közterheit a szegény adózó« nép viseli: a követeléseknek tehát, miket a közálladalom tőle megkíván, oly határok között kell maradni, hogy a létének biztosítására nyujtott javak körét túl ne hágják, különben alapot vesztve, zsarolássá fajulnak s orvosolhatlan nyomoruságot okoznak.« – Szent ezen elv és annyira szent, hogy valóban mélyen kellett a választmánynak az akadályok sárkány erejét ismernie, midőn mégis ezen elv daczára egy-egy tehertől jövés-menésben és a helybeli közmunkákon kívül, melyekhez még csak a levélhordást is hozzászámítá, évenkint 24 napi kényszerített ingyen közmunkát javaslott; mit önmaga is oly terhesen soknak vélt vala, hogy nyiltan kijelentené, miképen feddéstől kell tartania, ha valaki naptárt véve kezébe, számba veszi a maroknyi időt, mely mindent levonva, a szegény embernek szabad munkára megmarad. Idő és munka a két nagy sokszorozó, mely a nemzeti vagyonosság összegét előállítja; de ép azért, valarneddig a kényszerített munkák határozatlanul, vagy legalább súlyos nagy mértékben emésztik a megbecsülhetlen két kincs erejét, anyagi pazarlás s a tunyaságnak és titkos boszúságnak erkölcsi mételye erőink szabad kifejlésének, mint éhes farkas, útját állja el, s lehetnek közöttünk egyes gazdagok; és ha ezt nemzeti jólétnek nézitek, ám legyen nektek hitetek szerint; de a tömeg mindig csak szegény maradand, mint törvény és megye stylusa szól, melyre a földi javak közül legfőbb áldás gyanánt csak az várhat, hogy megmaradhasson.
»A közadministratiónak különösen megismert. és tapasztalásból bizonyodott jelleme a hanyag kezelés és alig van mód e téren a magánykezelés jelességeit megközelíteni.« – Igy szól a választmány. És nekünk eszünkbe jut az ármányos gyámsági rendszer, minélfogva némelyek legjobb szándékból az emberek minden cselekvényeit mily bölcseségök szerinti avatkozásaikkal intézgetnék, azt vélve, ők jobban értik a földmívelést, jobban a kézműipart és kereskedést, mint magok a földmívelők, kézművesek és kereskedők. –– Boldog Isten! mivé lenne némely ország, hahogy az ember ész fonákságait a természet csendes működése ki nem kaczagná! – »A kinek nehézségei vannak javaslatunk ellen – mond tovább a választmány – annak egy jobbal, tökéletesebbel szolgálhatunk: minden ingyeni kényszerített közmunka eltörlésével.« Euréka! – mondá Archimed; – igenis, Uraim, e szónak e honban jövendője van.
A határozatlan közmunkarendszernek még egy átka van, melyet a somogyi választmány az által fejeze ki, hogy »a köznek örve alatt sok magányérdekü munkára több ezer napszám fordíttathatik, a nélkül, hogy ellenőrség gátolná, vagy felelősség tartóztatná«. – Ez szomoru, nagyon szomoru; de ha visszaemlékezünk a turóczi hidépítésre, ha visszaemlékezünk, hány elhagyatott utat láttunk imitt-amott az országban, melyet e vagy ama hajdani alispán lakához egykor százezernyi kezek raktanak, s mely most romban áll, mert megszünt az érdek, mely építteté; ha visszaemlékezünk mindazon adatokra, mik saját tudomásunk szerint s mások beszéde szerint Ilium falain kívül és belől a választmány állítását igazolják: lehetetlen föl nem kiáltanunk és minden kellemetlenségek daczára (mikben bő részünk van) tökélt lélekkel kiáltunk fel: Ki a napfényre, Uraim! e napfény megorvosolja bajainkat!
