Nyelvünk ügye.*
Nyelvünk ügye.*
Az 1841-ik évi »Pesti Hirlap« 3-ik számából. K. F.
Ha meggondoljuk, miképen már ötven év előtt ébredett föl a nemzeti vágy, kivívni tulajdon édes honunkban, tulajdon édes nyelvünknek a jogokat, melyek a nemzet eszméjével oly lényegesén egybekapcsolvák; miszerint az, hogy fölébresztésökért s teljes életre hozásukért oly hosszu évsoron át kellett, sőt több tekintetben még jelenleg is kell küzdenünk, nem kevésbbé csodálatos, mint az, hogy előbb oly mély álomba sülyedhettek; ha az ötven éves harczon végigtekintünk, önkénytelen is eszünkbe ötlik a gondolat: hol állanánk ma, ha ötven év előtt mondatott volna ki törvényhozásunk által a hatalmas szó, csak oly kiterjedésben is, mikép azt legújabb törvényeink kifejtették! Ne mondja nekünk senki, hogy előbb készíteni, nevelni, művelni kellett a nyelvet, miszerint majd fokonként fölebb sántikálva, végtére helyt foglalhasson a polczon, mely csak őt illeti. Mi nem értjük e szavakat. Nemzeti nyelv nem gyermek, kinek lassanként hosszabbítod pórázát, ha járni tanul. A nyelv mindig csak annyira bő, a mennyire szükség van reá. Neveld a szükséget és nevelted a bőséget. Tudja mindenki, minő volt a francziák nyelve, minő volt irodalmuk XIV. Lajos előtt. Lajos szólott: Legyen! E szóra lehulltak, egyszerre hulltak le a nyelvet kötő bilincsek, és tudja mindenki, pár évtized alatt minő óriás lőn a törpéből, minő polczra hágott nyelv és irodalom Franczhonban. Azonban ez csak késedelem, csak hátramaradás és semmi más. Kár, kár, de nem kipótolhatatlan. Nemzetek élete nem méretik maroknyi napjaink mértéke szerint. De van dologban kipótolhatatlan kár is, Uraim. Ha ötven év előtt mondatott volna ki a »legyen« szó, nem találkoznak vala milliók a magyar korona oltalmában, kik nyomás ürügye alatt nem csekély ingerültséggel szaggatják a nemzet kebelét. És miért? Talán mivel a magyar nyelvnek jogaiba visszatételével azt parancsolják törvényeink, hogy ők tótul ne tudjanak, talán mert tótul folytatják ekkorig pöreiket, tótul vitatkoztak megyei gyűléseiken, s mi most nyelvöket tiltjuk ki szájaikból? Koránt sem. Azt akarjuk, hogy a magyar hazában ne egy holt idegen, nekik úgy, mint nekünk holt és idegen, hanem a magyar – mely Magyarhonban nekünk nemzeti és anyai, nekik pedig nem anyai bár, de nem is idegen, ha ők honunk, alkotmányunk s törvényeink jóvoltiban nem idegenek – azt akarjuk, hogy a kormányzás és közigazgatás nyelve a magyar legyen. Hisz ez így van mindenütt s például Észak-Amerikában a német, Franczhonban szintúgy a német (elzász), a baszk és breyzard, Angolhonban a walesi s gäel és ír, Poroszországban a lengyel, porosz litván s kaszub nyelv és nemzetiség megmaradásával nem ellenkezik. Nem akarunk mi itt oly gyanakodásnak helyet engedni, hogy talán más fekszik a dolog hátterében, nem egybekötni azon több oldalról valónak állított törekedéssel, melynél fogva egy roppant hatalomnak csak a legújabb időkben szólanak dalnokai a nagy jövendőről, mely a szláv nemzetre várakozik; és ama rokonszenvekről, melyek egy bizonyos irányban csak az újabb időkben ébredtek s itt-ott talán ébresztettek is; mi csak azt kivánjuk: Isten adja, ne mutatkozzék károsnak ez irány mindazokra is, kik iránta mással mint borzadás érzelmével viseltethetnek. – Minket azon meggyőződés melegít, hogy férfias önérzet a hűség legbizonyosb bélyege; azon önérzet, mely rettenthetlenül védi saját jogát, s így a hűség jogát is főképen. Nem akarjuk ezeket bővebben fejtegetni, elég legyen említenünk, miképen ezek lebegtek lelkünk előtt, midőn pótolhatlan kárnak vallottuk, hogy nemzeti nyelvünk melletti harczunk s erőködésünkre immár ötven év kellett. Ez alatt támadtak a körülmények, melyek az ellenkező irányt nemzették, mely, ha csakugyan él és tápláltatik, káros következményeit azoknak kellene jó előre meggondolniok, kik nyelvünk terjesztését s teljes elfogadását most is ellenzik, s tán gyülöletes ingerültséggel hátráltatják. Ime, itt fekszik jövendőnk legfontosabb kérdése! – Mi, azonfelül, hogy a magyar nemzetiséget minden törvényes és méltányos úton, s különösen az iskolamesterek serkentésével (itt kevéssel nagy hasznot tehetni) terjesztendőnek vélnők, ezen intéssel szeretnők, mint Cato Carthago letörlésével, minden beszédünket végezni; mi ezenfelül csak egy gyógyszert tudunk, mely ama szakadást a nemzetben gyökeresen megszüntethetné; és ezen gyógyszer? egy szóból áll; és ez a szó? Azt Uraim, el kell találnatok, nekünk kimondanunk nem lehet, de a ki tudja, mi nehéz, hogy ne mondjuk, lehetetlen az ellenkező elemeket egybeforrasztani, az könnyen kitalálhatja.
