Polemia.*
Polemia.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 83-ik számából. K. F.
Mióta a »Világ« más kezekbe menvén át, színét változtatá, vagyis – miként a »nominalis« szerkesztő mondá megfordult: minden száma teli van stereotyp oppositióval, nem annyira a Pesti Hirlap ellen, mint az Athenaeum állítja; hanem inkább, miként azótai számainak legtöbbjei mutatják, a Pesti Hirlap szerkesztőjének személye ellen; és minket unszolnak, faggatnak különféle kisérletekkel: miért nem felelünk? és sokan küldöttek be hozzánk dolgozatokat, melyek majd a logika éles fegyverével, majd a tudomány axiomáival, majd a satyra csipős ostorával, majd egy kis tanulságos mesécskével; majd ismét néha-néha oly durván goromba személyeskedéssel is, mint minő durván-goromba személyeskedés ama stereotyp oppositió; majd végre a nemtelen gyanusítgatások ellenében holmi adatokkal támogatott gyanusítgatásokkal a megfordult Világ egyik-másik czikkére felelgetnek, mely feleletek közül azonban mi maiglan még egyet sem adánk. Erre, és mimagunk hallgatására nézve is, lapjaink tisztelt olvasóinak s dolgozótársainknak nyilatkozással tartozunk. – Ime! tehát nyilatkozásunk:
Mi már lapjaink 1-ső számában megmondottuk; hogy »egy nemzet életében több szinvegyület s több árnyéklat van, és egymás mellett mindeník megfér, s azért baráti kezet nyujtva pályatársinknak, becsületes versenyre szólítók föl; – ha versenyzésünk egymásnak viszonos jótékony ösztönül szolgálandott, minden dicsőséget örömest átengedendők, – elégülve, ha szerényen szabad lesz éreznünk, hogy a közjó nagy építményéhez egy-két kődarabbal mi is járulhatánk. – Ez vala hirlapunkban legelső szavunk, s bátran hivatkozunk mindenkire, hogy e szavakhoz változatlanul hívek maradánk. Melyik pályatársunk miképen méltatá ez irányt, e szabályt, e felszólítást? a közönség előtt tudva van; mi mindazért, mivel nemes versenyzés szabályaihoz férfiasan hívek maradni akarunk, mind pedig (vegyétek büszke öntudatnak bár) hirlapunk állása erejének érzeténél fogva, nem mutatjuk föl egyiknek vagy másiknak tükörképeit; mindezt mellőzve, annyi bizonyos és tagadhatatlan, hogy versenyzésünk a magyar journalistikában jótékony ösztönül szolgált, mely ösztön következésében az időszaki sajtóban képviselve legyen a közvélemény minden árnyéklata, és képviselve legyen minden szín, melynek zászlója nem lehúnyt idők sírja fölött áll rideg-magányosan, hanem fölülve áll az élet mezején, a hol lobogó csíkjaira ezreknek őrködő tekintete néz. Mi hát jónak, szükségesnek, kivánatosnak tartjuk, hogy minden felekezetnek meg legyen a maga organuma. Legyen liberális lap; e szót »liberalismus« azon föltétel alatt, hogy a liberális kifejlés békés alkotmányos úton, a közállomány fennálló formái között történjék lépésről-lépésre óvatosan, s így kellő figyelemmel arra, mit lapjaink első számában elvünknek vallottunk: hogy »a századokon át emelkedett országépület roppant boltjainak árnyékában millió élet, millió érdek nyugoszik, mely az igazság mellett gyöngéd figyelmet s kíméletet is követel«, ily föltételek mellett e szót »liberalismus« szinünknek. valljuk tartózkodás nélkül, nyiltan, őszintén; – továbbá legyen organuma a haladási eszmék elleni feudalis oppositiónak; mert hiszen még ennek is vannak nálunk emberei; legyen azoknak is, kik magok sem tudják tulajdonkép, melyik oldalhoz tartoznak; mert bizony e határozatlanoknak sem vagyunk szükében; és végre óhajtanók, legyen egy tisztán kormánylap is, egy Moniteur, mely a politikai pártokon kívül, vagy – ha úgy tetszik – akár felül. áll. Igy, csak így emelkedhetik fel az időszaki sajtó azon polczra melyen állania kell, hogy a nemzet szellemi mozgalmainak minden árnyéklatban hű tükre legyen.
A megfordult Világ e színek közül a haladás ellen intézett feudális oppositió színét vagy is kereken kimondva; a tespedés színét viseli. Beszél ugyan megfontolásról: de megfontolása (némi kivétellel, melyet alább említendünk) károgó varjúseregként, durva goromba rivalgásból áll, vagy státustudományi axiomák iránti ellenvetésekből, miket az obscurantismus rég elkoptatott fegyvere gyanánt ismer már minden tanodás gyermek; áll csupa »negatio«-ból, mely a magyar nemzetélet 16 év ótai szellemi mozgalmainak minden lépését kárhoztatja; a nélkül, hogy egyetlenegy positiv javaslattal is föllépne; hacsak azt positiv javaslatnak nem veszszük: hogy javítsa kiki tehetsége szerint gazdaságát, ez van a teendők során, és más semmi. Ezen durván goromba rivalgások, ezen nevetséges szélmalomharczok, ezen örökös negatiók mellett pedig minő fonal vonul keresztül minden lapjain? A piszkolódás, daróczos személyeskedés, csűrőcsavaró gyanusítgatás epesáros fonala. És ebben áll, Uraim! a kulcs, miért nem tartjuk magunkhoz, ügyünkhöz s elvbarátainkhoz méltónak ily emberekkel a polemiát. Értsük meg egymást. Korántsem azt akarjuk mondani, hogy a megfordult »Világ«-ban nincsenek czikkek és elvek és gondolatok, mik tagadhatlanul igen jeles értelmi capacitás bélyegét viselik, s mik majd magukban, majd legalább sophismaként talpra esettek; s azért egy becsületes elmesurlódás factorainak tekintetni teljesen megérdemlik; hanem csak azt akarjuk mondani, hogy az értelmi notabilitásnak ime jeles elmetermékei annyi piszok, szenny, mocsok kiséretében és társaságában jelennek meg; minélfogva valóban többre becsüljük magunkat, lapjainkat s a rokonszenveket, mik lapjainkhoz csatlakoznak, mintsem hogy ne szégyenlenénk e fertőben turkálni a végett, hogy sár fenekéről valamit napfényre hozzunk, megvizsgálandók: mi a méltó elismerést érdemlő drágakő, és mi csehgyémánt s csillogó üveg? Míg ez így marad, addig a »Világ«-ot daróczos rivalgásaira és piszkos személyeskedései miatt csaknem olybá kell vennünk. mint ama mázolásokat, mikkel egy pár sötétben kullogó betyár lakásunk táján a házfalakat undorítgatja, míg azok, kik kevesebb türelemmel birnak, mint minmagunk, csitítgatásunk ellenére az éj madarakat hurokra nem kerítik.
Egy jeles értelmi notabilitás szövetkezett a »Világ« embereivel. Ha jól vagyunk értesítve, úgy a »Világ« nominális szerkesztője tulajdonképen csak a piszkolódások regisztrátora. A zászlótartás más kezekben van. A zászlós felhatalmazá ugyan a nominális szerkesztőt, hogy őt akárkinek nevezze meg; s így korántsem vétkeznénk, hahogy a nyilvános titkot néven neveznők. Azonban ő nem nevezé meg magát lapjaiban; s mi ismerve a lovagiasság igényeit, soha sem leszünk indiscretusok. Csak annyit mondunk tehát, hagy ámbár hihetetlennek véltük értelmi capacitásaink notabilitásai közül a haladás elleni feudális oppositió vezértollát ép annak jeles kezeiben látni, kiről egy bizonyos »Napló« 476-ik lapján írva van, hogy a haladás síkjáni versenyzésre akárkit is bátran elvár: mindazáltal tudjuk, hogy az ember hite az ő mennyországa, s azért száműzve minden nemtelen gyanusítást, nyiltan kimondjuk, hogy valamint gróf Széchenyivel a síkon találkozni nem szereténk: úgy ő vele szeretni fogjuk a találkozást; s elveink nemes ellenének személyét tisztelve, értelmi capacitást pedig érdemlett magasztalással méltatva, megbecsülteknek fogjuk magunkat érezni, hogy hivatva leszünk az elmesurlódás harczjátékát ily derék lovaggal végigküzdeni; de mielőtt a sorompóba lépnénk, meg kell őt kérnünk: szórja el magától a piszkos kezeket, ő hozzá nem illik e társaság; emlékezzék meg (a mit, ha, eddig irott czikkeit higgadt kebellel átolvassa már is lehetlen lesz nem éreznie), hogy a ki kéményseprőkkel társalog kissé maga is kormossá lesz; és ha erre megemlékezve, nyilt vagy zárt sisakkal, de tiszta fegyverrel sorompóba lép, számolhat reá, hogy habár minket gyöngéknek találna is, lesz oldalunkon, a ki megvíjon. (Tán az is ott lesz, kit egykor maga versenyre hítt.)
