Szűkölködés.*
Szűkölködés.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 81-ik számából. K. F.
Mi kevesek az ember napjai, s mi számosak e kevés napokban a szenvedésnek órái? – Honnan az erő a gyönge emberben, össze nem roskadni az élet terhe alatt? – A természet keze hasonlít ama lándzsához, melyről írva van, hogy meggyógyítá a sebet, melyet döfött volt. Midőn megnehezül az idők súlya vállaink fölött: megbirjuk terhét, mivel reméljük, majd jóra fordul, s a remény sejdítlenül is úgy hat ránk, mint a szálló napsugár fellegekre: »arannyá festi« – mint a költő szól. – Ha pedig roncsolt élettel bár, de mégis átvergődénk a baj nehezén: a leélt szenvedésnek még öröme s a fájdalomnak éldelete van; mert az emlékezet engesztelő tükör, melyből a letűrt szenvedés szelíd mosolylyal néz felénk, mint szokott harczban csonkult tagjára az ősz bajnok. És e remény és ez emlékezet a kettős gyámol, mely a szenvedő embert élte terhe alatt összeroskadni nem engedi. Ez nagy jótétemény a természettől, de árnyékoldal nélkül még ez sincs, mint nincsen semmi; a mi emberi. Ez árnyékoldal pedig abban van, hogy e kéjelgő emlékezet s a mindig jobbra váró remény gyakran süketté teszen az idő intő tanácsa iránt, szárnyát szegi az előrelátó bölcs gondosságnak, miszerint ismét készületlenül talál az újdon előforduló baj; melyben ismét remélleni s majd multának emlékezetén kéjelegni fogunk, melyet azonban elháríthatánk, ha megszokjuk követni Schiller intését, hogy a jövendőt vegyük tanácsul, ne pedig tetteink szerszámaul. És, fájdalom! minő az ember, olyan a társaság, mert emberekből áll; egyesek hibái mint erényei egy nagy egészbe összeforrnak, s a lélekösztön rugói ugyanazok. Innen van, hogy az említett gondatlanság, mely a jelennek röppenő perczein csügg, s a jövendőről – német példa szerint azt tartja: jő idő, majd jő tanács is; e gondatlanság mondánk – összes társaságnál ép úgy gyakori, mint egyedeknél.
Im! Magyarország, a tejjel, mézzel folyó Kánaán, mely hivatva lehet, mely hivatva van, hogy az ember s pénzgazdag Albionnak gabnatára legyen; melynek hengermalom őrlötte lisztjével terhelt hajóit ismerni kellene a távol tengereken. Jöjjön egy szűk esztendő (a mint csaknem minden harmad-negyed idén rendesen jönni szokott); s már beköszönt a szűkölködés; jőjjön kettő, s már-már éhség van, ekkor kapkodunk mindenfelé, érezzük a kénytelenséget, hogy rendkívüli körülmények közt rendkívüli segédmódokhoz kell nyulni, hő buzgalommal pengetjük ajkainkon a status oeconomisták javaslatait; de ha majd egykor – jól avagy rosszul – télen, tavaszon átvergődénk, egy hosszu lélekzetet veszünk, elbeszéljük egymásnak a túlélt bajok kéjérzelmével küzdelmeinket; reméljük, most majd minden jó leszen; de az időtől annyi tanácsot nem kérünk, mint a hangya kér, és szokott indolentiával semmit nem teszünk, hogy fedezve legyünk inség ellen, ha majd a termesztő erő megpihen; sőt mindent teszünk, hogy a bajt gondatlanság által növeljük. Ezt gyermeki stádiumnak kellene mondanunk, hahogy a keleti fatalismus jellemvonása nem volna.
Hogy felét sem termesztjük annak, mit termesztenünk lehetne, immár ezerszer írva, mondva volt. Hogy Éden kertjén kívül, kivevén egyes szerencsegombákat, az istenek áldásaikat munka és szorgalomhoz kötötték, már az óvilág bölcseitől megtanulhatók. Hogy munkát és szorgalmat törvények által növelni, törvények által csökkenteni lehet, hogy az egésznek jólétét egyesek képzelt javának feláldozó törvények magát a föld termékenységét is mintegy békóba szoríthatják – mindezt a népgazdasági tan már axioma fokára küzdé; – minek igazolását, ha saját példánk reánk nem hatna, Siciliában szemlélhetjük, melyben aránylag talán több ember éhezik, mint az eszkimók között; míg hajdan Rómának élelemtára vala. Azért hát szabad föld, Uraim! és ismét és ezerszer ismét szabad föld! bármit károgjon is a feudalis oppositió. Utját és módját, miként kell földünket szabaddá tenni, ám vitassuk meg emberséges szándokkal, becsületesen; és ne legyen senki közöttünk, ki saját véleményének csalhatlansági reputatióját többre becsülné, mint a hon javát; de forrjunk össze testvéri ügyekezettel az akaratban, hogy lehető legjobban, lehető legkevesb áldozattal, lehető legtöbb kímélettel érhessük el a czélt, melynek gazdagra, szegényre jótékonysága a józan értelem előtt rég minden ellenvetésen túl van: mely ellen hát nem is igen lehetne más hangot hallanunk, mint vagy a szolgalelkü hypocrisisét, vagy a nevetséges tudatlanságét, minőt például az árulna el, ki az úrbéri adózások és szolgálatoknak teljes, tökéletes kármentesítés melletti kisajátítását a tulajdon megtámadásának mondaná, s ezzel jelét adná, hogy jog- és státustudomány abc-jében még csak annyira sem haladt, miszerint megtudná mondani, minő portéka az a birtok az a tulajdon?
Azonban e honnak nagyrésze áldásdús föld; midőn csapástól megőrzik az istenek, van annyi gabnánk, hogy olcsóság miatt becsét vesztené; mert a külkereskedésnek megvannak a maga akadályai, miknek elhárítása egyedül magunktól csak annyiban függ, a mennyiben belső közlekedési eszközök nélkül külkereskedésnek is pangani kell, s a mennyiben hiányzik jellemünkből a vállalkozási szellem, mely vásárt keres és talál annak, a mivel Isten megáldotta. A belkereskedésnek pedig szintúgy megvannak akadályai, mikről már többször szólottunk, s miknek elhárítása alkalmasint csak magunktól függ, elég, hogy bő esztendőben gabnánkat becstelen jószágnak nézzük; az elkövetkezhető szűk esztendő eszünkbe sem jut; s nemcsak, hogy megtakarításról nem gondoskodunk, de még minden kigondolható módon vesztegetjük is. Láttunk, s nem egyszer láttunk parasztot, ki szakajtóval mérte lovának a tiszta búzát, ép olyannal, minővel zabot mért volna, ha zabja van; láttuk (s ez mindennapi látvány), mint mérnek falusi gazdasszonyok öblös fazekat tele búzával falékesítő mázas kancsóért, vagy egy maroknyi fanyar gyümölcsért, melynél kertjökben talán jobb teremne, ha gazdájoknak fát ültetni eszökbe jutna. Ez azonban hagyján! A termék emberkézből emberkézbe jut, sovány agyagon lakó gerencsér boldogabb vidék áldásából él, s a gondos kertműves iparkodását henye nyalánkság megjutalmazza. De már az csakugyan megbocsáthatlan, hogy a mezei gazdák nagy része oly oktalanul bánik termésével, miszerint nem igen csalatkozunk, midőn állítjuk, hogy az egészt véve, talán nem kellene szűkölködéstől tartani, hahogy az aratás végeredménye annyival több volna, a mennyit hordásnál s nyomtatással még most e szűk esztendőben is elvesztegeténk. E veszteség felszámítása a gazdasági arithmetikában ismeretes dolog, s ha a Magyar Gazda derék szerkesztői e veszteséget számban kimondják, bizonnyal elborzadunk a mennyiségtől. Mi legalább tudnánk az »áldott térmezőkről« példát mondani, hogy ámbár alig adott az aratás két-három magot, mégis e kevésből annyit szórtak, vesztegettek el haszontalanul, hogy a tarló a legszebb vetéskint zöldellenék, s taligástul hordaná be naponkint a juhász a buja növénytől elhullt juhokat.
De kisérjük tovább annak megmutatását, a mi miatt minap mondók, hogy a nálunk honos czimbokrétából legkevésbbé illik kalapunk mellé a »circumspectus.« Nemrégiben egyik erdélyi német hirlap a szűk termésről elmélkedvén; csudálkozva kérdezé: mikép lehet, hogy a magyarhoni vármegyék özönét nevezik ki a választmányoknak ezer különféle dolgokban, de takarékmagtárak felállítása végett választmányt még sehol nem neveztek? Ez a jó úr nem igen ismeri dolgainkat. Egy-két ily magtárt már láthatni is; a mi pedig a tervezést illeti: bizonyosan kevés megye van az országban, mely magtárakról nem tanácskozott vagy tán végzett is; csakhogy többnyire oly időpontban, midőn az inség kapunk előtt állt; midőn a rögtöni létesítés lehetetlen volt; bő esztendőben pedig felejtők kész terveinket; beléringattuk magunkat az örökös áldás reményeibe, és semmit nem tevénk. Azonban mivel ez ekkorig így volt, nem következik, hogy jövendőben is mindig így lesz. Fejlünk, Uraim, már-már elég erősek vagyunk nyilt szemmel betekinteni az önismeret tükörébe; majd elkövetkezik az akarat, mely kivetkeztet gyarlóságinkból, és a terveket, miket a józan fontolás szőtt, a férfiasság létre hozza; a nyilvánosság pedig őrködni fog, hogy a megyei határozat végére nyomandó eme szavak: »és e rendelet végrehajtás végett az illető tisztviselőknek kiadatni rendeltetett« holt betüsorok ne maradjanak. Mi úgy gondoljuk, hogy a terveket most kell megkészíteni, s a jövő nyáron végrehajtani. Nem kételkedünk, hogy sok nemes megyék alkalmat nyujtandanak, e tárgyról ismételve szólani. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy mi más tartalékmagtár felállításának nem vagyunk barátai, mint csak épen annak, mely a nép adalékaiból került össze, s csak az által is tartatik fen; miszerint ne legyen alamizsnatár, melyre a henyeség támaszkodhassék, hanem legyen a takarékosság szekrénye, melyből csak az vesszen ki, a ki belé tőn: az első megalapításnál mindazáltal a földesurak nagylelkűségét igényeljük. Ebből önként következik: hogy nem megyei, hanem helységi magtárakat kívánunk, s hol a hely alkalmas s a község gyenge, költséges épülettől a dolgot fel nem függesztenők, hanem jól készült s (a szinig teli tartás végett) csak egy-egy fölmérésre számított vermekkel is beérnők. Továbbá az ily magtárak létesítésére igen hatalmas ösztönnek vélnők, ha végzés által kijelentetnék, hogy az abba letett gabna akár pénz, akár termesztménybeli, szóval: bármi néven nevezett közadó fejében elfoglaltatni semmi esetben sem fog.
Mindez azonban a jelen szükségen korántsem segít; s ha azt vetjük föl kérdésül: mit kell most tenni? Általános feleletet alig adhatni; mert a dolog körülményszerinti különbségtől függ. Rendkívüli állapot ugyan rendkívüli segélymódokat igényel: de az óvatosság minden esetre erősen kötelesség, nehogy szükségen túl aggasztó kora lépésekkel a tömegben rettegést okozzunk, s ekkép a bajt, melyet legyőzni akaránk, tán még neveljük. Elvnek, a menynyiben itt-ott majd kötelező határozatról is kellene szónak lenni, nem azt óhajtanók, hogy a sokaság néhány kevesek költségén tápláltassék, hanem azt, hogy néhány kevesek akadályozva legyenek a sokaság inségét előmozdítani. Mindenek fölött tehát a szükségtelen fogyasztást gátolandónak, s e végett mindazon vidékeken, hol a szűkölködés biztosan előre látható, a tömérdek pazarlást okozó lármás lakodalmakat a köznépnél eltiltandóknak véljük. Katonai élelmezés tekintetében hahogy tavasz felé tetemes drágulástól tarthatni, szükségesnek látnók, a deperditák terhét viselni szokott házi pénztár útján gondoskodni, hogy a más módon teljességgel ki nem kerülhetett élelmezés, legalább a mostani piaczi árnál többe ne kerüljön; mit a földbirtokosokkal kötendő szerződések által eszközölhetni. Továbbá, minthogy galicziai tudósításink szerint ott bő aratás volt, a lengyel határszélnéli megyék e részbeni szükségeiket tán még olcsóbban onnan fedezhetnék, s azt is előmozdíthatnák, hogy vásárpiaczaikon a népnek módja legyen közvetlen a galicziai termesztőktől vásárolhatni; hogy pedig legyen min vásárolnia, törvényhatóságoknak s egyes tehetősbeknek a szokatlanul kedvező időt magoknak hasznos, a népnek pedig ily körülmények közt legjótékonyabb munkára kellene fordítaniok, s ezzel keresetre módot nyujtaniok. Mirészünkről az említett installationális költségeket is jobb szeretnők ez úton, mint pusztán alamizsnakép a nép javára fordítani; – a hol a szükség oly nagy, miszerint mindez elégtelennek mutatkoznék, ott kétségtelenül a pálinka égetés tilalma is elkövetkezhetik; ámbár ennek sok árnyékoldala van, sikere pedig csak úgy, ha egy-két megyére nem szorul a tilalom; különben egyeseknek ártott, köznek nem használt. Végezetül, hacsak az isteni gondviselés késő téllel, kora tavaszszal sokat nem segít, az irgalomhoz folyamodunk.
