Polgárerény.*
Polgárerény.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 74-ik számából. K. F.
Bármi magasztos látvány legyen is egyes nagy ember, miként képviseli tettben, áldozatban nemünknek isteni eredetét: mi mégsem tartjuk ezt a látványok legszebbikének. Míg a csudálat nemes adójával hódolunk egyes embernagyságnak, vágyaink a nemzethez sovárognak föl; itt szeretnők látni a polgárerény ama typusát, mely egy nemzet jövendőjének biztosb záloga, mint egyes tett, vagy egyes áldozat, legyen bár olyan, minőt csak félisten tehet, áldozhat. És eme typus a törvényesség. És a látványok legfölségesbje egy szabad nemzet, melynek önálló meggyőződésben az élet s érdek ezer ösvényén szerte törekvő minden tagjait egy szent kapocs övedzi körül, és elágazó tehetségeit közös czélokra összpontosítja. És e szent kapocs a törvényesség; az önzés ösztönét felejtni tudó engedelmesség a törvény iránt, melyet mi magunk szabad akarattal hozni segíténk, és nem idegen kény és hatalom rázott nyakunkba mint szolgajármot.
És mi, fájdalom! már gyakran valánk kénytelenek aggódó bánathangján szólani a tiszteletlenségről, melyet a törvények iránt viseltetünk, hanyagságról, mellyel azokat végrehajtjuk. Régi átok ez a magyar fajon. Évkönyveink telvék a legszomorúbb catastrophákkal, és ezek között alig van egy, egészen a legsiralmasbig a mohácsi gyásznapig, melyről kézzelfoghatólag ne lehetne megbizonyítni, hogy a törvények iránti köztiszteletlenségből eredett. Hoc fonte derivata clades in patriam populum que fluxit. Fájdalmasan összeszorul a szív, midőn olvassuk, miként érezték a vész napjaiban ez átok súlyát szegény őseink;* és ha kebelünk örömre tágul a jelek fölött, melyek annyi borús napok után, e multért, jövendőért megbünhődött népnek derüt igérnek: örömünk ma sem lehet zavartalan, mert még ma is ijesztő rém gyanánt áll előttünk a törvény iránti tiszteletlenség, még ma sem távozott el fejeinkről a régi átok. Nem akarjuk ismételni a sokszor idézett adatokat, csak előbbi s mai számunkra utalunk: nemde szívkeserítő dolog látni, hogy az országos ajánlatok másfél év alatt nem mondjuk beszedve, de némely helyütt még kivetve sincsenek, és még van megye, hol az 1830-ki koronázási honorarium tisztába hozva maiglan sincs? És pedig e törvényeket a nemzet indítványozá, ez ajánlatokat a nemzet önként magától tevé!! És nekünk a szent igazság peng ajkainkon fölemelt fővel valljuk, hogy a status terheinek viselésében részesülni akarunk, részesülnünk kell; s egy-két nyomorúságos százezer forintot, a mi még csak száztól ötös kamatját sem teszi annak, mit a nép évenkint adózik, ámbár az adózó föld a nemesinek hatodrészét sem teszi, – egy-két nyomorúságos százezer forintot másfél év alatt magunk között még csak kivetni sem tudunk; ámbár e pénzt a nemzeti nagylelkűség oly intézet megalapítására hozá áldozatul, a mely pénzhiány miatt vonaglik, mint egy haldokló. És mi ne érezzük magunkat fölhiva, ismételve kiáltani, a meddig csak szavunk hathat, hogy ime törvények iránti tiszteletlenség a féreg, mely nemzeti jövendőnk életerén rág.
Sok példa közül idézzük az 1521-iki országgyűlés 23-ik czikkelyét (Kaváchich Vestig. Cam.), mely így szól: »Praesens etiam constitutio in fumum convertetur, in nihilum redigetur (quod Deus avertat), executionem non habebit.« Adóról vala szó, mely megmentheté a hazát a közelgő végveszedelemtől: s mégis így szólottak őseink.
Azonban mit ér a gyáva panasz! kérdezzük inkább, hol fekszik a baj, institutiókban-e vagy szellemben. Jól tudjuk mi, hogy a megyehatósági szerkezetnek, jól tudjuk, hogy a jogegyenlőségnek nemes és nemes között, mely e szerkezet alapját teszi, sok ellensége volt s van ma is, és tudjuk, hogy mint mindennek, a mi emberi, árnyékoldala ennek is van, és tudjuk azt is, hogy amaz ellenség kárörömmel ragad meg minden alkalmat ama franczia doctrinávali hitegetésre, hogy a végrehajtásnak nagyobb önállást s centralisatiót kell engedni; a mi természetesen azoknak jutna osztályrészökül, kik a megyei rendszernek nem barátai. De nyolcz századnak tapasztalása megyei szerkezetünket sokkal inkább nemzeti lételünk életerének bizonyította, hogysem az ajánlgatott gyógyszert, mint minden bajnál, mely van vagy lehet, sokkal rosszabbat, nemzetünk az önfentartás ösztönszerü tapintatával vissza ne lökné; minélfogva bizton merjük jóslani, hogy az oly tannak, mely a megyei hatóság csonkítására törekednék, e honban jövendője csak akkor volna, midőn e nemzet önmagát elhagyván, az enyészetet megérdemlené. De különben is a törvények iránti tiszteletlenség bűne korántsem a megyei hatóságra hárul; mert hiszen az idézett példa szerint 1521-ben is ép úgy országgyűlési ajánlat nem-fizetése forgott kérdésben, mint most forog; pedig akkoron az ajánlott adót nem a vármegyék hajtották be; és a törvények iránti tiszteletlenségnek legszomorítóbb példáit nem is megyei körökből valánk kénytelenek e lapokban többször felhozni; hanem hárul e bűn azon körülményre, hogy közöttünk a közszellem elegendőleg kifejlődve nincs. Azon közszellem, mely az örömteli készségben áll, melylyel magános vagy particuláris érdekeinket a közérdeknek alárendeljük; azon közszellem, mely a közjólétnek életelve, biztosítéka s dajkája; sőt szülője a polgárerénynek, melynek hiányát sem a vak engedelmesség mechanizmusa, sem az erőszak ijedelmei, sem közigazgatási institutiók mesterkélt formái ki nem pótolják. E közszellemnek hatalmas előmozdítója ugyan a nyilvánosság és a szabadság szóban, írásban: azonban mégis ama tudomány, melyet »lux veritatis« czímmel ékesített, azt tanusítja, hogy a közszellem hervatag növény, hol a szabadságok útjában állnak a szabadságnak. Vessünk bár egy pillanatot Amerikára, melyről Fábián »Tocqueville« hires művéhez írott előszavában mondja, hogy politikai alkotmánya oly elemek által tartatik fenn, melyek nálunk nem fentartó, hanem felforgató elemeknek tekintetnek: mi lepi meg leginkább a figyelmezőt? a tisztelet, melylyel mindenki a törvény iránt viseltetik. E tünemény okát megfejteni nem nehéz, hiszen még Machiavelli is, midőn kebléből akaratja ellen a jobb embernek szózata kitör, nyiltan megvallja, hogy szabad statusokban a törvényhozás nem egyeseknek különös hasznát, hanem a közjót vevén czélzatul, az ily törvények iránti tisztelet igen sokaknak érdekében áll. Azonban míg elkövetkeznék a jobb kor, mely felé gróf Széchenyivel e honban milliók óhajtása fordul, kettő van, a mi minmagunktól függ, mire nézve sem az óhajtás epedéseire nem vagyunk szorítva, sem mások kénykedvétől nem függünk. Egyik az: fogjuk fel a nyilvánosságot érdeme szerint, dajkáljuk ennek karjain a polgárerény szent érzelmeit, s készítsük elő a közszellemet, melytől e honnak jövendője függ. Más az: emlékezzünk, hogy mindannyian, kiket az alkotmány közügyekbeni közvetlen részvétre hivott, megannyi őrjei tartozunk lenni a törvénynek, s önérzetünket kell sértettnek éreznünk, valahányszor saját hanyagságunk miatt füstbe megy a közvélemény akaratja, mely a törvényben kifejezve van; valahányszor gyakorlati életünk ürügyét keres meghiusítani a végrehajtásban azt, a mit akarni büszkeségünk volt, midőn akaratunkat törvénybe iktatni buzgólkodánk. Mi, a mint mondók, municipális szerkezetünk jövendőjét épen nem féltjük. Ez élni fog, a míg magyar él. Azonban meg kell mégis vallanunk, hogy ha van; a mi e szerkezetet veszélylyel fenyegetheti, a hanyagság az, melylyel magános vagy particuláris érdekeinknek nem hizelgő törvényeinket végrehajthatjuk. Túlhágni a törvényszabta határokon soha sem szabad, s mindig kárt szül inkább, hogysem használna; mert a mint már többször mondottuk, nagyobbra becsüljük a tant, mely a polgárnak engedelmességet parancsol oly törvény iránt is, melyet a bölcselkedő méltán kárhoztat, mint a legfelségesebb társulati elméletet, mely a törvényt mielőtt megváltoztatnék, megszegni tanítana: azonban mégis meg kell vallanunk, hogyha, tán egy vagy más megye a sociális nagy igazságoknak meleg érzetében némely vonaloknak határozatlansága miatt autonómiájában egy vagy más kérdésnél talán hatalma körén túllépne: sajnállanók bár, mert csak oly előlépést helyeselhetünk, mely a törvénynek és alkotmánynak értelmében van: de annyira maradandón káros következésűnek korántsem tartanók, mint az autonómia körül kívül eső törvényvégrehajtás körüli hanyagságot vagy épen ellenszegülést. Amaz legrosszabb esetben túlcsapongás lehet, melyet az igazgatásnak folyammederbe visszavezérleni ezer módja van; de itt az ellenszegülés a szabad institutiók tekintetét sülyeszti, a nemzet erkölcsi jellemét mérgezi meg; a hanyagság mozdulatlanságán pedig minden jobb ügyekezet megtörik.
Legújabb törvényeink között leginkább kettő van, mely a végrehajtásban igen szomorító jelenetekkel találkozott. Egyik az országos ajánlatokról, másik a zsidókról szól. A nemzeti színházra tett ajánlatnak másfél év alatt még negyedrésze sincs behajtva! – Pirító, szégyenítő állapot! Egyrészt azonban annak következése, hogy a közterhek kivetésének fontos kérdése határozatlanabbul a világon tán sehol sincs, mint minálunk, kik azt gondoljuk, szőröstől bőröstől elnyeletünk, hahogy a boldogtalan titkolózás mystificatiójából kilépünk; de legyen csak szabad megismerkednünk birtok- s adóbeli viszonyaink statisticájával, merjünk csak egyetlen bátor lépéskét a homályködből ki a napfényre, s alig leszünk megfogni képesek, miért hogy azt már régen nem tevénk. Közbevetőleg szólva, holmi tisztválasztási tekintetecskék imitt-amott oly káros hatást gyakorolnak a nemesek által viselni tartozott közadó s országos ajánlatok behajtására, hogy mi csekély nézetünk szerint igen jónak tartanók a szabadon választott adószedőket holtig meghagyni hivatalukban; s csak halál vagy hivatalos visszaélés esetében restaurálni.
A mi pedig a zsidókróli törvényczikkelyt illeti, igen gyakran volt alkalmunk adatokkal idézni, miként hiusítja meg a gyakorlat mindazon szépen hangzó elveket, mik a törvény hozásakor humanitásunk dicsőségét Európaszerte hangozák. Eddig azonban az ellenszegülés legtöbbnyire csak a városok körében maradt, melyeknek némelyike oly energiát fejtett ki a törvény ellen, minőt más ellen, a mi nem törvény, kifejtve nálok soha sem láttunk. Most már megyében is van ily példa. Nemes Zemplén, vármegye legközelebb, az 1729: 12. törvényre támaszkodva a zsidókat az aszuszőlővételtől s aszuborcsinálástól eltiltotta. Nem akarjuk ezuttal a véleménynek, melyre e határozat épült, státusgazdasági oldalát taglalgatni, sem a hegyaljai borkereskedés hanyatlásának különben is igen világos okait fejtegetni; azt sem akarjuk mutogatni, hogyha e határozat a borhamisítás megelőzése végett hozatott, nemcsak a kitüzött czélt nem éri el, de még a más köpönyegéveli takarózás erkölcstelenségét is felidézi; pedig, ha egyrészt a kereskedést ily határozatokkal szabályozni akarásra olyasmit lehetne felelni, mint ama londoni kereskedő Jakab király fenyegetéseire felelt, midőn egész alázattal kérdezé: valjon a Themsét Londontól elásatja-e? másrészt tagadni nem lehet, hogy azon szabály mindenek közt a legboldogtalanabb, a mely erkölcstelenséget idéz elő, – mindezt mellőzve, miután mindennél legelőbb a törvényesség oldalát szeretjük tekinteni, igénytelen véleménynyel csak annyit mondunk: hogy az 1840: XXIX. törvény, mely a kereskedést a zsidóknak kivétel nélkül megengedi, s utolsó szakaszában minden e törvénynyel ellenkező törvényt, szokást, rendeletet vagy határozatot eltörül és megszüntet, sokkal világosabb, mintsem ennek ellenében eltörlött régi törvények nyomán a törvényhozás akaratját bármi nézetből is meghiusítani szabad volna.
