Unió.*
Unió.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 73-ik számából. K. F.
Még féléve sem mult, hogy a közvélemény figyelme egy lelkes szózat által fölhivaték, ápoló karokra venni a magyarországi evangelicusok egybeolvadásának gondolatát. E sokat hányatott hon, mely annyi sebforradásokban viseli a szakadozás átok ostorának jeleit, nem most hallott először ily szózatot. De az ige hatalmát a kornak lelke föltételezi. Hiányzik fogékonyság a keblekből, s rögtöni siker még az ihletésnek varázshangjait sem követi; de ha csakugyan az ihletésnek varázs hangja volt, élve marad a végtelenségnek ama könyvében, melyet a költő világbirónak nevez, s az idők méhében érik az ige, míg a korszerűség éles tapintatu felszólamlására megtestesülten életbe lép. – Még féléve sem mult, hogy az unio nagy gondolata köztünk forog, s ma már ezereknek ajkairól szól az óhajtás, ezerek kebelében buzog a szilárd szűz akarat, s mi a meggyőződés szent hitével mondjuk: »Az unio meglesz.«
A magyarországi evangelicusok ágostai hitvallást követő része, egyetemes conventben összegyűlve, egy gondolatban egybeforrva, s e gondolatot egy szóba foglalva, imígy kiáltott fel: »egyesüljünk!« és e felkiáltást üzenetbe foglalá, s a helvét hitvallásúak egyetemes conventjéhez által küldötte; mely üzenet így szól:
Méltóságos és főtisztelendő egyetemes egyházi gyűlés! A kik vallásunk közös alapjában, a hit, remény, szeretet közös kútfejében, mindig egyek valánk, kiket századoknak viszontagságai jó s balszerencsében, jog és törvényekben osztályosokká tettenek, – meleg testvérszeretettel szívünkben, szilárd férfias akarattal keblünkben s rendíthetlen bizodalommal az isteni gondviselésben, mely századokon át érleli, de megérleli az emberiségnek üdvös műveket, nyujtjuk testvérileg testvéri fogadtatást váró jobbunkat, és kimondjuk a szót, melyben vallásunkra, magunkra, hazánkra s az emberiségre üdv s malaszt rejlik, – kimondjuk a szót, melyet közel két századon át, édes reménykint ápolt annyi őszinte kedély; és e szó ebből áll: »egyesüljünk!!«
A kor szellemének szelíd haladása szenvedelmeket csillapított; a szabad észhasználat, a protestantismus e közös jelleme, elfogultságot oszlatgatott; politikai körülmények akadályokat hárítottak el, s a fogékony keblek akaratjára kedvező alkalom int. Ily pillanatban s ily viszonyok között költé fel Isten az egyesület szózatát, és nekünk úgy tetszik, hogy e szózatban a kor nyelvének szózata cseng; – és kebleinkben e szó csengése visszhangra talált.
Mi tehát, az ágostai hitvallást követő magyarországi evangelicusok, mind a négy egyházkerületünk egyetemes közgyűlésében egybegyülve, komoly megfontolás után egy szívvel lélekkel, közös és közértelemmel valljuk és kijelentjük: hogy mi a magyarországi két evangelicus felekezet egybeolvadását buzgóan óhajtjuk; valljuk és kijelentjük: hogy ezen egybeolvadás mind a két felekezet közös érdekében jó, üdvös, sőt szükséges is. Valljuk és kijelentjük: hogy oly lényeges akadályt nem ismerünk, mely ha mindkét részről tiszta és erős akarat lesz, az egybeolvadást gátolhatná; s azért valljuk és kijelentjük: hogy mi a két evangelicus felekezet egybeolvadására tehetségünk szerint közremunkálni magunkat elhatározók. Ime tehát a testvérszeretet s férfias akarat nyilatkozása, melyet a helv. vallástételü méltóságos és főtisztelendő egyetemes egyházi gyűléssel azon édes reményben közlünk, hogy abban velünk egyetérteni, testvéri jobbunkat testvérszeretettel fogadni, s minket hasonló nyilatkozattal megörvendeztetni méltóztatnak.
A mi már e szent s üdvös szándok valósítását illeti: mi úgy vélekedünk, hogy az óhajtott egyesülés módjának a protestantismus közös elvei vezérlete mellett kidolgozása legsükeresebben vegyes választmány által történhetnek; mely javaslatát mind a nyolcz superintendentiákkal közölné, hogy így annak idejében, mind a két evangelicus felekezet egyetemes gyűlésében megvizsgáltatván, annak rendje-módja szerint közhatározat hozathassék.
Nem kételkedhetvén, hogy testvéries ajánlkozásunk a méltóságos és főtisztelendő egyetemes egyházi gyűlésnél rokon indulatra s kész elfogadásra talál: részünkről e választmányhoz a következők neveztettek ki* stb. A vegyes választmány elnökségére pedig nméltóságu széki gróf Teleki József koronaőr ő exzellentiáját bátorkodunk megkérni. A gondviselésnek mutató ujja az idők tanácsában nyilatkozik. A siker áldása Istennél van, embereké a szándék, akarat, ügyekezet. Forrjunk össze szándékban, akaratban, ügyekezetben, s Isten segedelmével össze vezérlendjük a folyam elszakadott két ágazatát, hogy egyesülten, díszben, erőben, tehetségben meggyarapodva, szent rendeltetésének az idők viszontagságain keresztül megfelelhessen. A kik egyébiránt stb. Költ 1841 szeptember 8-kán Pesten tartatott egyetemes közgyűlésünkből.
A világiak közül a négy főgondviselő: Ragályi Tamás, Dókus László, Sombory Imre, Nyáry Pál, Fáy András és Zsoldos Ignácz; az egyháziak közül a négy szuperintendens: Polgár Mihály gener. notar, Szeles Sámuel, Nagy Mihály és Futó Sámuel esperesek. Az elnökséget, melyre a koronaőr úr már az evangelicusok által is meg vala kérve, hosszabb unszolás után ő excja csakugyan elfogadá, úgyszinte gr. Zay Károly az alelnökséget, melyre ő méltóságát a gyűlés közbizodalmára hivá meg.
Az egyesülés nagy eszméjétől mélyen meghatva, s annak üdvös és hasznos voltáról szintúgy meggyőződve, a helvét hitv. egyetemes convent írott válaszában örömtelve s egyes akarattal nyilvánítá, hogy az egyesülést mint egy régi vágynak teljesedését, s egy szép jövendőnek megalapítóját, buzgón óhajtja, s annak létesítésére szilárd akarattal tehetsége szerint közremunkálni kész. Ilyen a végzés, a mi keletkezését illeti: fájdalmas bár, de mégsem váratlan volt előttünk a helvét vallásu túl a tiszai superintendentia részérőli nyilatkozás. Óhajtottuk volna, hogy közértelemre találjon a közértelemből eredett felszólítás; azonban többségre, nagy és lelkesült többségre talált, és ez elég. Nem ismeretlen előttünk – a mint e tárgyról szóltunkban már másszor is említők – azon irány, mely egy zártkörü főnöktestületben vél minden egyházi összesítendőnek, s azért még az egyetemes conventet is, határozó erővel nem biró beszélgetéssé sülyesztené; hogy ez a választmány conventbőli kinevezésének barátja nem lehet, az igen természetes; de mi szerencsésnek tartjuk az ügyet, mely már ott áll, és hódolattal üdvezeljük a közvéleményt, mely ez ügyet rövid félév alatt oly polczra juttatá, hogy még a nem akarás is formák palástja mögé vonulna, s ellenvetése fillérezésre menne vissza. S azért erősen hisszük, hogy az értelem fáklyája előtt eloszland a még itt-ott veszteglő homály, és a szeretet szelid melegénél kitárul a szorult, a szűk kebel; s biztos hiedelemmel állítjuk, már most is ott áll az ügy, hogy ha találkoznék vagy egy zöld asztal, mely mellől az egyesülni nem akarás szólamlanék meg: az ily megszólamlás, hogyha hátra néz, nem fogná háta mögött találni a közvéleményt, – azon közvéleményt, mely a nép szava, és épen azért az Isten szava.
Én, ki ezt írom, egyike vagyok azoknak, kik a fenidézett üzenetben szavokat adták, hogy az unióra tehetségök szerint közremunkálni magokat elhatározák. A közönség, mely csekély lapjainkat pártfogására méltatja, legyen bár vallásban különböző, a haza szent nevének szempontjából közös szerelmében nem különbözik, s az unio ügye a haza szent nevének szempontjából is sokkal inkább közügy, mintsem helyeslést ne remélenék, hahogy azt, nemcsak a vegyes választmányban, hova feleim megtisztelő bizodalma engem is méltatott, hanem ép azon uton is, mely a gróf Zay Károly által elvetett magvak dús reményü sarjadását, a nyilvánosságban fekvő hatásnál fogva, érlelni segítette, előmozdítani ügyekezendem. Mi tehát az uniót korunk nagy kérdései közé számítjuk; ezek közt azonban olyannak tartjuk, melyhez a szeretetnek szent pietásával szabad csak közelíteni. Ily szempontból ügyekezendünk e czélra közremunkálni; s ily szempontból szólítjuk fel közremunkálásra az erősbeket, kiknek elvben s buzgalomban rokonszenvüeknek tehetségből több adatott.
