II.*
II.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 85-ik számából. K. F.
A királyi városok küldöttjei törvény s história alapján követelnek minden városnak egy szavazatot az országgyűlésen s követelik azt a városoknak, mint a szabad emberek által űzött műiparos szorgalom képviselőinek. Szükség tehát a bírálgató história szövétnekével betekinteni azon törvények homályába, melyek a kir. városokat az ország rendei közé emelték, szükség a városoknak s politikai jogaiknak eredetét felfogni; mert az alap iránt kell tisztába jönni, hogy a szempont meghatároztathassék, melyből a kérdés csomója nemes és polgár-rend elégedésére megoldható. Mi, hogy egyszerre kimondjuk a históriai alap fejtegetésének eredménye iránti véleményünket, egyenesen oda nyilatkozunk: hogy a kir. városok igen jól cselekszenek, midőn országrendi jogukat általában véve a törvények nyomán, mint az alkotmány által kezesített, már meglevő jogot állítják a homloktérbe; de igen rosszul cselekszenek, ha ezen jog individualis alkalmazásának mértékét a Corpus Juris avas obscuritásaira támasztják; mert itt a támasz ellenök fordul. Maradjanak ezuttal a kérdés általános része mellett.
A városok eredetét egész Európában egy kútfőre lehet visszavezérleni: a római municipiumokra; ezeknek eredetét pedig a közös ótalom szükségének érzetéből származott associatio szellemére. Emez utóbbi volt a világerővel ható eszme, mely szülöttjét, a városokat, még oly földben is elővarázslotta, melynek politikai éghajlatában (mint minálunk is) a városi szerkezet tulajdonképen idegen növény. Ama közös kútfő pedig okozá, hogy a városi szerkezet a legkülönbözőbb alkotmányu s politikai állapotu országokban is több mint hasonlat, bizonyos egység színét viselné. Igy a mi kir. városaink szerkezetének lényeges vonásait az olasz-, német-, frank-, angolhoni városok históriájában mind feltaláljuk. E szerkezet fenékalapját a római municipiumok republikánus institucziói teszik; azon municipiumoké, melyekre honunk kir. városainak nagy része históriailag is visszavihető. Igy Buda Acincum, Pest Contraacincum, Pozsony Pisonium, Soprony Colonia Julia, Győr Arrabona, Fejérvár Osones, Temesvár Zambara, Trencsén Eburnuum, Esztergom Carpis, Fons ad Herculem, Körmöcz Uscenum, Selmecz Arsicum stb. név alatt már mint római gyarmatvárosok léteztek. Azon hasonlatot, – mondhatnók egységet – mely az eredet kezességénél fogva az európai legtöbb városok szerkezetében mutatkozik, később egy, szinte világerővel ható eszme növelé, értjük a czéheket, miknek legelső példáját a X-ik század első felében a ravennai halászok adák. A czéheknek eredetileg tisztán csak műiparegyesületi czéljok volt ugyan s valának azon kornak szülöttjei, melyben mindenek harczban állván mindenek ellen, a kik sorsban, állapotban, élelemkeresésben egyenlők voltak, egyesültenek, hogy egymásban viszonos ótalmat és segedelmet találjanak. De a középkor sajátságaihoz tartozott, hogy a mi kezdetben semmi más nem volt, mint a körülmények által előidézett puszta egyszerü tény, azt nemsokára joggá változtatná; a jog eszméjéhez kizáró egyedáruság eszméje csatlakozott; és midőn a bitorlott monopolium a czéheket zártkörü testületté forrasztaná, e zártkörü testületek érdekegységből származott erejök érzetében harczias színt öltöttek fel; azon szerepet, melyet hajdan Rómában a plebs a patriciusak irányában játszott, most a közigazgatást kirekesztőleg magához ragadott tehetősb városi családok nepoticus hatalma ellenében a dolgos osztályt képviselő czéhek vállalták magokra, míg az egyesületi közszellemből gerjedett önérzet s a kor szükségeiben feküdött fegyverforgatási járatosságból kifejlett merészség által oda jutnának, hogy a városi hadvédrendszer csaknem egészen a czéh-szerkezetre feneklenék s ez által a czéhek a városi beligazgatásnál is túlnyomó súlyra vergődvén, alapját képeznék azon szerkezetnek, mely akkor s ily föltétel mellett helyes lehetett; de ma már – miután a czéhek politikai jelentősége s ezzel közügyekrei befolyása megszünt – így, a minőnek most az úgynevezett választott polgárságban látjuk, valóságos anomália, mely a városi polgárság politikai nagykoruságát akadályozza. És ez állapotban találták őseink a városi szerkezetet Európában, midőn keleties instituczióink az európai formákhoz símulva, midőn a világerővel ható eszmék magoknak idegen földre is rést nyitni kezdének.
Ezen vázlatot előre kellett bocsátani, hogy kir. városaink országrendi jogának eredetét s természetét tisztába hozhassuk. És itt van ideje megmondanunk, hogy azok, kik az 1608-ki törvényczikkre építik követeléseiket s mégis azt állítják, hogy a negyedik (a polgári) rend, mint a műiparos érdekek képviselője vétetett föl alkotmányos sánczaink közé s mint ilyen bir joggal résztvenni az országgyűlésekben, hatalmas tévedésben vannak. Magyarhonban az alkotmányos jogokban részvét 1715-ig örökké az országvédelmi kötelességgel állott viszonyban. A magyar nemzet csak azzal osztotta meg alkotmányos jogait, kit az ország védelmére alkalmasnak, sőt szükségesnek itélt; és országvédelmi kötelességet senkitől sem kívánt a nélkül, hogy ezért őt politikai jogokban részesítené. És mivel – amint emlitők – a városi szerkezet hadvédrendszeri faktorrá emelkedett, alkotmányunk most említett természete hozta magával, a mely városok ezen fokon állottak, az alkotmány sánczaiba befoglaltattak, a nélkül, hogy műiparos virágzásuk legkisebbé is tekintetbe vétetett volna. Általában véve már abban is egy kis circulus vitiosus, hogy a műipart városoknak köszönhetni; nem; inkább városok köszönik lételöket a műiparnak. A fejleménynek ezen processusát még most is látjuk Amerikában, hol például Lovell városa, csaknem a legelső gyárváros, oly helyen díszeleg, hol alig 25 év előtt kondult meg először az őserdőt irtó fejszevágás. Hogyha egyszer az ipar várost épített, a város az ipar gyarapítására a mint ez amannak emelkedésére folytonos kölcsönhatással van, az kétségtelenül bizonyos; de az ipar mégis anya marad, a város pedig ennek szülöttje. Azonban midőn a kir. városok országrenddé emeltettek, erre tekintet egyáltalában nem volt. Vannak szabados mezővárosaink, melyek műipar tekintetében századok óta virágzóbbak sok kir. városoknál s országgyűlési joggal mégsem birnak; vannak ellenben királyi városaink, melyek az iparnak nevezetes gyülpontjai soha sem voltak; vannak a szó teljes értelmében szántóvető városaink; sőt még Sopronról, legrégibb városaink egyikéről is azt mondják törvényeink (1715: 35. ), hogy egyenesen csak bortermesztésből él; s ezek mégis törvényesített kir. városok. A dolog eredetét Zsigmond király törvényeiből tanuljuk megismerni, hol az országnak törökök s tatárok általi elpusztítása legfőképen kulcsos városok hiányának tulajdoníttatik, hová szükség esetében a földnépe bevonulhatna s magának és javainak ótalmat találhatna. Ekkor lőn a városoknak várfalakkali körülvétele országos szükségnek elismerve; és ebből következett, hogy a mely szabad, azaz földesúri hatalom alatt nem volt város magát fallal keríté s falai ótalmáról a czéhek honvédrendszere által gondoskodott, az mint az országvédelem faktora, az alkotmányos jogoknak is részese lőn. A falakkal és sánczokkal és bástyákkali megerősítés volt tehát a kir. városiság föltétele és nem az ipar; innen van, hogy több kir. városok diplomáiban ezen föltétel is világosan kitétetett; innen van, hogy sok, hajdan s egy részben még most is virágzó mezővárosok, ámbár törvények s diplomákban »civitas« névvel neveztetnek s különféle szabadalmakkal is dicsekedhetnek, az ország rendei közé mégis nem számíttatnak, mert körülfalazva soha sem voltak; míg más aprócska helyek, mik egy pár ezer lakosnál többet soha sem birtak s miknek műiparos virágzásáról a história semmit sem tud, az országgyűlésen képviselvék, minthogy hajdan fallal, sánczokkal valának erősítve; innen van, hogy Werbőczy a kir. város (civitas) értelmezésébe (definitio) ezt világosan be is foglalja, mondván: »civitas est domonum et vicorum pluralitas moeniis et praesidiis circumcincta necessariis«. (III. r. 8. cz.) Ezt jól meg kellene gondolniok, kik régi törvényekre támaszkodva, azt követelik, hogy például Kassa városának oly nyomadéku szavazata legyen az országgyűlésen, mint Biharmegyének van, s viszont Rusztnak, Modornak, mint Kassának lenne; meg kellene gondolniok, hogyha nemzetünk viharos életének egy vagy más renkívüli alkalmáról a voksegyenlőséget megbizonyíthatnák is a rendszer örökre lehunyt, melyből az hajdan következhetett; s hogy habár az építmény az alap elkorhadását egy kis időre túlélte is, mint Kölcseynk az illatról mondja, hogy a »rózsát, mely elhull, még egy percczel éli túl«, de az egyszer elszállt illatot visszaidézni, nem kevesbbé lehetetlen, mint fölemelni akarni a szertedőlt építményt, melynek alapja az idők viszontagságaiban visszaidézhetlenül odalett. Az ily tényeket eldisputálni lehetetlen; ezekben fekszik az élet hatalma, Uraim! – az életé, mely kártyavárt, légállítványt nem tűr; s némán végzi be a syllogismust, melyet az események hatalma megkezdett volt. Minő anomáliának látszik ma, hogy a jelen nem levő mágnások követjei szavazatjoggal birjanak? Pedig a dolog nem volt ám mindig ily képtelen. Eredetileg a zászlósok, főpapok és országnagyok küldhettek követeket az országgyűlésre; mert részint hivatalaiknál, részint javadalmaiknál, részint birtokaiknál fogva a megyék zászlóitól különvált bandériumokat tartoztak a hon védelmére kiállítani; s országvédelem és országgyűlési jog e honban mindig viszonyban állt; de miután a banderiumok ideje lejárt, alapenyésztével az idők logikája megemészté az épületet is. És ez másképen nem is lehetett; a mely nemzet institutiói önkénytes fejleményében az idők logikájának ellene szegül, és azon működik, hogy galvanicus operatiók által életet hazudtasson a csontvázzal, az ép úgy rázkódtatásokat idéz elő, mint mely halottnak szeretné tartani az éledezőt. »Minden kornak van istene, ne zúgolódjunk ellene« – ha kérditek, minő varázserő tartá fel e nemzet alkotmányát, hatalmas autokratiák szomszédságában egy ezreden át? Kétkedés nélkül felelem: az, hogy az időhöz hozzásímulni tanult. A minek erejéből az élet kiaszott, azt sírba szállítá; a mi élet ébren emelte fel fejét a porból, azt fölvenni az életben nem vonakodott, e készség okozá, hogy mindíg találna kapocsra, mely a holnapot a tegnappal összekötné, pedig a históriai alapu békés fejlemény titka ebben áll. Isten adja, ne lehessen rólunk egykoron elmondani, hogy a multtól tanulni, a jövendőtől tanácsot kérni, elfelejténk.
