Szelid tortura.*
Szelid tortura.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 7-ik számából K. F.
Biztos kútfőből tudjuk, hogy a büntető rendszer ügyében kiküldött országos választmány a jövő ősszel fog egybegyűlni; addig a roppant fontosságu munkához minden szükséges előzvények, büntetési statisztikai adatok stb. gyüjtetnek. – Úgy tetszik, Sieyés mondotta egykoron: »ha nem személyek végett, úgy nem is tudom, mi végett van a társaság«, és mégis valljuk meg őszintén, a közönséges pór ember »személye« a büntető törvénykezésnél általában, de különösen a vallatásoknál, nyomozásoknál még gyakran oly becstelen »dolognak« tekinteték igen sok helyütt, hogy a kinek néhány éveken át az ügyek gyakorlatába betekinteni engedtetett, lehetetlen volt a szánakozásnak azon nemét nem éreznie, mely az embert pirulni készteti, mert ne vallja bár meg enmagának is, homályos sejtéskint érzi magát részesnek hibában s bűnben, mely a nemzeté.
Im, egyet a sokak közül: A kínfaggatás (tortura) az 1791: 42. t.-czikkelyben eltöröltetett s némi nemes önérzettel szabad emlegetnünk, hogy az emberi nem imez ördögbélyegét hamarabb törlé el a magyar, mint némely nemzetek, melyek magokat a czivilizáczió kengyelfutóinak tekintgetik; sőt némi nemes önérzettel szabad említenünk, hogy a kínvallatás e honban világos törvény által sanctionálva soha sem is volt.* Nemzetünk, a mióta lételéről tanuságot tesznek a történetek, mindenkoron szabad alkotmánynyal biró nemzet volt. Szabad nemzetnek pedig a nyilvános vádpör mindenhol és minden időben jelleméhez tartozott. Göröghon, Róma s a hajdankori germánok mást nem ismertek. Angolhon, Észak-Amerika, Franczhon a revolutio óta, Németalföld, Svéd- s Norvégország mást nem ismernek. Nyilvános vádpör mellett pedig kínvallatásról szó sem lehetne. A tortura csak azután csúszott be, miután a faggató pör (processus inquisitorius) ellentétben a vádpörrel (processus accusatorius) legelőbb is az egyházi jog s biróság útján embertelen czélok, embertelen eszköze gyanánt életbe jött, utóbb az ököltörvényes középkor feudális zsarnoksága által századokon át megőriztetett. Nálunk is nagy szerepet játszott e változás a gyakorlati életben; de a régi jog és szabadság emlékezete megóvott a szenytől legalább, hogy törvényeink ez átalakulásra felütnék a törvény-szentség bélyegét. Ezért nem sanctionálták soha törvényeink a kínvallatást, mert soha sem sanctionálták a vallató pört. Azonban, fájdalom, mi a szokás rabjai vagyunk. Szokás hozta be mind a kettőt törvényen kívül, szokás tartja fel az elsőt törvénytilalom ellen, mert szokás tartja fel a másodikat törvényen kívül mai napiglan, de csak a nemetlenekre nézve, mert a nemesség sokkal jobban átlátta a faggató pör baloldalait, mintsem hogy attóli mentségét fel nem tartaná. Nagy szó, a mit mondunk, Uraim, de való s igaz. A kínvallatásról így szól a törvény: szünjék meg mindenütt, egyáltalában; mert nem alkalmas eszköz valóságot kipuhatolni s büntetés inkább, hogy sem nyomozás. És mégis mondani merjük s óhajtva, de nem remélve czáfolatot, merjük mondani: a tortura él és uralkodik csaknem mindenütt az egész honban. Nem akarjuk mondani, hogy mindenütt kivétel nélkül; de ha van megye, a mely tisztviselőiről le az utolsó csendbiztosig, ki azon tekintetnél fogva, melyet a tiszteletbeli esküdtség nyujt, a zsiványűzésben nekihevült csendbiztosi keblet ülteti esküdti minőségben a vallató asztalhoz; ha van megye, mely minden tisztviselőiről, még ezekről is jót mer állani, hogy vallatásra kínt nem használnak, ha van ily megye, övé a dicsőség, hogy életet birt adni a gondolatnak, melyet igazság s emberiség érzete ötven év előtt már törvénybe tőn. Vagy rágalom talán, a mit mondottunk; mert hiszen a kínkamarák eltüntek szemeink elől, nem látjuk Procrustes nyoszolyáit, a vas csizmákat lábszárfeszítő ékeivel, az idegszaggató horgokat s a tagnyújtóztatás kíncsavarjait. – Ezek igenis eltüntek. De hát a bot s korbács, mely oly lármás szerepet játszik a vallatásoknál, melynek már csak jelenléte is a vallatott háta mögött egy oly individuum kezeiben, minőket egy külföldi »ütleg virtuózoknak« nevez, elég tortura; kivált miután mindén tagadó szónál, melyben az »inquisitor« (legyen nagy vagy kicsiny), makacs hazudságot vél észrevenni, egyetlen szemhunyorításra a vallatottnak válla közé repül; vagy épen künn a deresen űzi hatalmát a »számlálatlan« tizenkettőig, néha egy napon ötször-hatszor is; hát az a kötél, melylyel karjait hátra szorítják a vallatottnak, s minden tagadó szónál szorosabban, míg kidüllednek kíntól szemei, s arczán kékülnek a duzzadt erek; hát a »bakba húzás, gúzsbakötés« ismeretes jelenetei; és imitt-amott (bárha gyérebben, de mégis tudnánk példát mondani) az a csavaros kis aczélgyűrű, melybe a két hüvelykujjat szokták szorítani, s ha nemet mond a vallatott, egy kis szelíd csavarítással pokolbeli kínt űznek tagjaiba; mindez, Uraim, nem kínfaggatás? És van-e valaki a megyéknek városi s vérhatalmat űző földesúri hatóságoknak gyakorlati életét ismerő, a ki mondhatná, hogy e szörnyű rajzban, csak egy vonás is nagyítottan áll? Van-e a tapasztaltabbak között valaki, a ki egy-két borzasztó eseményre ne emlékeznék, melyet ilynemű kínzástalan vallatások okoztak? Oh, mi magunk is, tudnánk elég iszonyatos dolgokat beszélleni, oly bűnök felől, melyek nem történtek; gyilkosságokról, melyeknél a meggyilkolt messze, távol volt; rablásokról, miket mások követtek el, mit azonban mind magokra vallottak az ártatlan szenvedők, mert korbács, kötél és a gúzs hatalmas igazságpuhatoló eszközök. De vannak talán, kik azt felelik: »Ez nem tortura, ez oly szükséges eszköz, mely nélkül a vétkest vallomásra birni tíz eset közül nyolczszor nem lehet.« Értjük, Uraim: van igenis különbség e között és a tortura között. A torturánál gondosan kidolgozott föltételek s eljárási formák lágyították a barbárságot, s különösen az, hogy ha kibírta állani a kínt, azonnal szabadon bocsáttatott. De itt a vallatószoba magányában, szemközt a vallatóval, kinél az emberi kebel indulatait néha különös körülmény felingerlé; néha a vallatás eredménytelen folyama szenvedélyig emelé; néha az ügyes vallatói »renomée« (mert ember keblében sokféle hiuság van) egy eredménytelen vallatásban dicsőségvesztéssel csiklandja; ily helyzetben miben találjon óvást, biztosítást az emberfia? Hiszen a szenvedett méltatlanság fölött még csak nem is panaszkodhatik, mert bizonyítani nem tud; magány és titok övedzi körül a vallató szobát, a tanuk kiparancsolvák, csak az »ütlegvirtuóz« van jelen és a kínzó szerepre várakozó. Ez a különbség, Uraim, a tortura s a szóban forgó nem tortura közt. Most legyen szabad az ugyanazonságokat elmondanunk. 1. Mind a kettő fáj; 2. a fájdalom mindkét esetben nem büntetésül, hanem vallás eszközéül használtatik; 3. egyik mint a másik nem azon épül, hogy a bűn világos, mert akkor vallomásra szükséges nem volna, hanem azon, hogy nem világos; 4. a hajdani torturát is egy évezreden át avval védettek, hogy minden bűn büntetlen marad, vége lesz a személy- s vagyonbeli biztosságnak és a polgári társaság embercsordává fajulva, fenekestől felfordul. – Isten örök igazsága, a szelid humanitás és a jogérzet diadalmaskodtak a vészjósokon, és ők a hamis próféták közé soroztattanak; itt is diadalmaskodni fog a jogérzet, igazság és humanitás, s ama vészjósok itt is hamis látnokokká sülyednek; a mint azokká sülyedtek a szabad Brittániában s fel-elsorozott minden országokban, hol a faggató procedura, a »szelid torturának«* mind eme nemeivel egyetemben örökre s tökéletesen eltöröltetvék. Ily törvényes visszaélések megszüntetésével kellene a kezdetben említett országos választmány nagy munkálatát előre könnyíteni, hogy érett bölcs eszméi, tapasztalaton világosult közvéleménynyel találkozzanak.
Verbőczy III. r. 20. czimjét ismerjük; ott csak egyes esetről: s arról is tilalmazólag van szó. K. L.
A hires jogtudós, Koch kanczellár, még a mult század végével, a Juste milieu-rendszer előérzetében nem borzadott leírni, hogy a tortura ellen Beccaria által felizgatott szemérem és jogérzet nem egyéb, mint túlfeszített gyöngédség. Föltéve, úgymond, »hogy emberi módon kínozzanak«, sofern nur menschlich torquirt wird!!
