Nyilvánosság.*
Nyilvánosság.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 8-ik számából. K. F.
Az ország legnagyobb részében elkezdődtek vagy kezdődnek e napokban a törvényszékek. A vádlottak – kik között sok ártatlan is lehet, ártatlan is van – nehéz vasba verve vezettetnek fel a tömlöczből (föl – mondánk – mert a tömlöcz többnyire igenis »lent« van), hol egy hosszu törvény szüneten át vették a birói faggatás kijátszásában megrögzött gonosztevőktől oktatást, és jőnek itt – mikép a megyei divat, hozza magával –, kezeik béklyóba szorítva; amott nyakukban az úgynevezett »hegedű« (szívháborító látvány, ama barbár kor maradványa, melyben a zsarnok – úr – birónak félnie kellett, félni oka volt, hogy kit ököltörvénynyel rabbá tőn, keselyü hosszura nőtt körmeivel szemének szökik, adózzék érte életével bár) s a lebéklyózott, felhegedűzött »még nem vétkesek«, fájdalom, néhol igenis hosszu sorokban görnyesztenek a folyosó jéghideg kövén, míg órák, napok után kiált a porkoláb, s bemegy – ha nem a legutolsó is – mit árt? hiszen megint lesz törvényszék néhány hét mulva – de legalább az, a ki utolsó volna, ha utána még más is nem volna. – Igy künn. Vessünk egy pillanatot be a szobába. Vannak hires jogtudósok, kik azt tartják, nem jó az örökös táblabiráskodás, mert az ember szive megkövesedik, nekifásul az örökkön szemlélt nyomornak, s a biróban az ember elvész; és annyi sok gazemberrel van dolga, hogy végre hinni szokja, mindenki gazember, kivel dolga van. Amott egy másik megyében nincsenek fizetéses, de vannak soros táblabirák napidíjakkal. És a táblabiróság még tisztelet jele; nem neveztetik táblabiróvá boldog boldogtalan, mihelyt posztó kabátja vagy kámzsája van, s a kik táblabirák, becsületnek tartják, hogy azok; és eljőnek rendesen letölteni a soros hetet – ámbár a honvágy gyakori reminiscentiáival –, és fölszedik a napidíjt és hazamennek. – Ez is rendin van. – Amott egy harmadik helyen nincsenek soros táblabirák, hanem meghivó levelet kapnak – ötvenen, hatvanan – (hogy jusson is, maradjon is) az alispántól. – Itt is napidíj. És kezdetben, midőn a jelenlevők nevei besoroztatnak, dicséretes szorgalommal tömvék a székek; – utóbb, micsoda? az embernek más dolga is van; – tizenkettőn túl, ha csak érdekes pör nincs, alig látunk mást, mint kinek különben is el kellene jönni a megyeházhoz, mert ebédre hivatalos az alispánhoz. És a »nomina praesentium« szerinti napidíjlajstrom egy kissé mégis nagyocskára nőtt, egy őszutói közgyűlésen, midőn a házi adó szükségeit (technicus szóval praelimináris designatiót) bemutatja a fő adószedő: nemes áldozatkészségre lobban a táblabirói kar, »nem kell napidíj« – kiáltjuk –, elegen vagyunk, eljövünk sorszerint, napidíj nélkül is. S a dolog megyen, baj nélkül – talán négy-öt hétig is. – Utóbb szegény alispánnak meggyült a baja; – büntető törvényszéki táblabirák többnyire ügyvédek, s vagy csak futtában ülnek a zöld asztalhoz, vagy néha tán egy kis »replicát« is készítenek vallatás közben; vagy egyenesen megmondják, hogy pereikben kell dolgozniok; két hétből áll az egész törvénykezés, egy időben nem lehet két úrnak szolgálni, és igazuk van. Küld az alispán szolgabiró után, ennek is perben kell itélnie, jelentéseket kell a holnapi gyűlésre készítenie, a népösszeirást kell módosítania, a tavalyi rovatos conscriptióból ez ideit készítenie, panaszokat kell elintéznie, szénáról, zabról kell az átutazó katona számára gondoskodnia; a folyam árját kell meggátolnia, útról, töltésről rendelkeznie; aztán ez az átkozott »Scontro«, s végre most hoznak be járásából egy rabot, kit hirtelen egy kis szelid kínfaggatással benevolizálni kell, mert enélkül át nem veheti a tömlöcztartó; s elvégre 11 óra van, midőn 9 1/2 helyett a küldözésben, unszolásban, nógatásban, korholásban kifáradt alispán nem épen a legnyugalmasabb kebellel helyet foglalhat elnöki székében. – Megyékről szóltunk, Uraim. Hát a vérhatalmat gyakorló uriszékekről mit szóljunk? Hideg fut végig kereszt-csontunkon. Mi hallgatunk. A név mindent megmond. Különös dolog ám ez, Uraim. Előbbi számunkban van egy czikkecske »Szelid tortura«, Isten tudja mennyire óhajtánk czáfoltatni; de, fájdalom, minden ember, kikkel találkozánk – pedig sokkal találkozánk – igazat adott! Igy járunk a jelen czikkel is; mert nem könyvtárunk poros lapjaiból, hanem saját szemünk után az életből szedtünk rajzunkhoz minden kicsinyded vonást. Ezt, miként amazt, minden ember tudja, minden ember rosszalja s mégis így vagyon; igen, igen, régen így vagyon, miben kell ennek és miben igen sok másnak, a mi rossz, a mi hiányos van büntető törvénykezésünkben, egyik fő okát keresni. Megmondjuk, Uraim, véleményünket. Abban, hogy törvénykezésünk hajdani jellemét, a nyilvánosságot elveszítette. »Adjatok nekem birákat, a minőket akartok – szólt egykor M., a marseilliek nevében – legyenek hanyagok, legyenek részrehajlók, legyenek megvesztegetve, legyenek ellenségeim, nem bánom, csak azt engedjétek, hogy semmit se tehessek másként, mint a közönség szemei előtt.« És valóban, nyilvánosságban a büntető törvénykezésnek hatása csodálatos. Legyenek nyilvánosakká a megyei s városi törvényszékek és az eljárásbani hanyagság, felületesség, rendetlenség vagy indulatoskodás magában megszünik; a »szelid tortura« és minden, a mi hozzá tartozik, örökre elenyészik, s a közönségnek az itéletek igazsága felőli bizodalma szilárd alapokra lesz megfektetve; pedig ennek hiányát semmi mesterség ki nem pótolja; ennek hiánya egy erkölcsi méreg, mely a polgári társaság életerén rág. Mi meg vagyunk lelkünkben győződve, hogy ezen mód többet ér, mint minden egyéb csomóba véve; nélküle pedig legjobb szándékkal is kevés sikert várhatni. Nagy Fridrik Poroszhonban, Katalin Russiában a legdicséretesebb lelkesedéssel igyekeztek a törvényszolgáltatást kijavítani, s a teljhatalmi törekedések kevéssé gyümölcsöztek: miért? Mert nyilvánosakká nem tették törvényszékeiket. De hiszen ma már annyira haladt erre nézve egész Európában a közvélemény, hogy legyenek bár országok, melyek még zárva tartják a törvényszékek ajtait – minthogy a törvényhozásnak természetében van a változtatásokbani lassudad óvakodás – de nehezen van bölcselkedő jogtudós Európában (pedig bölcselkedők készítik elő a törvényhozás eszméit) ki a titkos biráskodás védelmére felkelne. – Érdekében fekszik a nyilvánosság magoknak a biráknak is. A »Vehmgericht« az inquisitió, a tizek tanácsa kárt, gyalázatot hoztak a kormányra, melynek érdekében működtek; és százszorta több bűn nyomja emlékezetöket, mint mennyit elkövettek. – Szokták azonban ellenvetni, hogy a birói itéletek tekintete csökken, hahogy a közönség birálata alá bocsáttatik. Ezt megczáfolja a tapasztalás. Nincs a világon nagyobb fokon a birói tekintet, nincs a világon nagyobb bizodalom a birák iránt, mint Angolhonban, pedig ott korlátlan a nyilvánosság, első lépéstől az utolsóig. Aztán emberi erő nem gátolhatja, hogy a birák eljárásáról – mely az ő legszentebb érdekeit érinti, a közönség magának véleményt ne képezzen; miért fosztják hát meg az egyetlen egy módjától, mely őt képessé teheti, hogy helyes véleményt képezzen? És ha tehetnők, hogy a birákat birálgató szemmel ne kisérje a közönség – nem tehetjük pedig; – akarhatnók-e, hogy ily részvétlenségbe sülyedjen?
A magyar törvénykezés hajdan egészen nyilvános volt. Még az 1846: 65. czikkely is azt rendeli: tegye le kiki a szállásán fegyverét, hogy a törvényszéken minden ember békével jelen lehessen; nem is törvény, hanem csak szokás által szünt meg megyei törvényszékeknél a nyilvánosság, birói eskübe (a legújabb váltótörvényszékit kivéve) mai napig sem vették fel törvényeink a titoktartást; némely megyékben pedig, például Pozsonyban s Nógrádban, a törvényszékek nyilvánossága meg is maradt; csakhogy a termek szűk volta, karzat hiánya, perlekedési s birószavazási mód, mellékes tanuvallatás és vádlottfaggatás a fölmaradt jót egészen kiforgatták.
