A részek.*
A részek.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 131-ik számából. K. F.
Kénytelen némán bár, de a tesvérkebel hő indulatának buzgó részvétével kisérvén a testvérhoni események hullámzásait, öröm és aggodalom közt olvasók a felirás tartalmát, mellyel nemes Erdélyország karai és rendei a Részek visszacsatolásának akadályozását még egyszer megkisérlették; egyszersmind azonban a két tesvérhon különszakadását köznemzeti szerencsétlenségnek nyilatkoztatván, a viszonegyesülés kérdésének meghányásával országos választmányt bíztak meg. Egy lépés a czélhoz, melyhez – hegyen innen avagy hegyen túl – szent pietással felsovárog minden magyar szív, melyben a köznemzeti érzelmeket egy kis úrbérveszteségtőli félelem vagy comassatiótóli idegenkedés el nem törpíté. Igaz, kis parányi lépés a távol czélhoz, melynél nagyobb, határozottabb történt 50 év előtt, mégis nyom nélkül enyészett el, mint vándor lépte a kietlenben: de lépés mégis, és azért legyen szívből üdvözölt!!
Nem azért tűztük igénytelen soraink homlokára a Részek nevét, hogy érdemleges vitatkozás tárgyául venni megkisérlenők. Nem is tehetjük, s habár tehetnők, mégsem tennők; mert botorság volna nekünk magyarhoniaknak vitatkozás terére bocsátkoznunk oly kérdés iránt, melyet, magyar szempontból szólva, bevégzett ténynek tekinthetni; jogban, törvényben s fejedelmünknek a testvérhonnal is határozottan tudatott biztosításában kezességünk van; hanem szólani szeretnénk egy pár szerény szót a szempontról, melyből eme legújabb manifestatiót Magyarországban a közvélemény által tekintetni óhajtanók, nehogy a könynyen ingerülő balmagyarázat egyenetlenség fegyverévé kovácsolja, minek közelítés békejeléül kellene szolgálnia s a jobbak értelmében bizonnyal arra is számíttaték. »A két nemes haza egy csontból való csont, egy vérből való vér s egy testből való test« így szólának ezelőtt 52 évvel Alsó-Fejér s Doboka* vármegyéknek a magyar országgyűléshez szorosabb egyesülésért s hitleveli biztosításért járuló rendei; és mi örömmel idézzük föl a feledés porából e szavakat, hogy sokat jelentő egyszerűségökben rezdítsék meg a rokonelméknek húrjait; mert itt szeretetre van szükség, mely mint a fürge méh, mézet gyűjt oly virágról is, honnan a szeretetlenség, mint a pók, csupán csak mérget szí.
Nemes Alsó-Fejérmegye ez érzelemhez tudtunkra mindig hű maradt, s még most is szemeink előtt lebeg körlevele, melyet 1832-ben az egyesülés tárgyában szertebocsátott: de Doboka ott e három szó: »commassatio, utivám és unio«, mintha boszorkánypépet akarnának belőle készíteni, egybezavartatik, s miként Szatmárban a háziadó, nyers tömegek felizgatására jelszavul használtatik; ámbár még eddig kevesebb sikerrel, mint Szatmárban. K. L.
Lehetnek s talán vannak is, kik hajlandók volnának nemes Erdélyország azon végzését, miszerint az egyesülési kérdést vizsgálat s fontolgatás alá venni elhatározá, csupán a Részek visszacsatolása ellen intézett lépésnek tekinteni. És meg kell vallanunk, hogy a gyanakodók s gyanakodásból gyanúsítók nagy seregének e balvéleményre némileg ürügyül szolgálhatott az E. Hiradó azon tudósítása, miszerint voltak, kik az egyesülés kérdésének félszázados álmábóli felébresztésével a Részek visszacsatolását legczélszerűbben vélték felfüggeszthetni. De mi őszintén nyilatkoztatjuk, hogy miután a végzést elolvasók s abban ily hátulsó gondolatnak még csak árnyékát sem találtuk, örömünk poharát ama vélemény ürömcseppje legtávolabbról sem zavarta meg; mert azt egyébnek nem tekinthetők, mint a tarka tömeg, egy-két egyének véleményének s azon új meg új gyámok-keresgetési viszketegnek, mely testületi tanácskozásokban a szónokság sajátságaihoz tartozik. És lehetlen nem örvendenünk, hogy az F. Hiradó nyilatkozatával e nézetünket egészen igazolá. És valóban nem lehetne a két testvérhon egyesülésének önmagában fennálló nagyszerü érdeke felől oly magasztos hitet és meggyőződést táplálni keblünkben, mint a minőt táplálunk, hacsak egy pillanatig-is kételkedheténk vala, hogy azon határozó többség s azon értelmi felsőség, mely a rövidlátók vidéki zajongásán túlemelkedve, e végzést megalkotá, habár utócsapatába tarka szinezet vegyült légyen is, semmi másból, mint csupán e nagyszerü érdek méltánylatából indulhatott. És azért kétkedés nélkül, határozottan ki is jelentjük: hogy nézetünk szerint mi magyarhoniak a szeretetlenség undok vétkébe esnénk, sőt testvérárulás bélyegét sütnők homlokunkra, ha a helyett, hogy az egyesülés nehezen fogamzó növénye első csíráját a szeretett testvér hű gondjával ápolnók, inkább erdélyi rokonink közelítését érdem szerint méltánylani elmulasztanók, vagy épen a »Részek« megtartására intézett eszközzé törpítenők. Hiába vetné ellen valaki, hogy az erdélyi országgyűlés e részbeni határozatát annyi óvásokkal sánczolá körül a tartózkodás, miszerint a siker felőli legsangvinicusabb reményt is meghűthetné. Mi máskép vélekedünk. Csak egy pillanat kell Erdély ügyeire, és véleményünk alaptalannak nem fog tetszeni. A szászoknak Magyarhontóli idegensége, mely egyrészben századunk nemzetiséget fejlesztő egészséges jellemének beteges kinövése, – az úrbér, melytől annyi ember irtózik, miként őseink mult század közepén irtóztanak, s az elszigetelt állapotban – hazafiság alakját bitorló önzés mindazon szűkkeblü érdekecskéi, melyek az egyesülés logicájának hátterében enyészetüket vélik rejleni, mindez, most eleven tusában a hon jövendő igényeivel elégnél több ok, hogy meggyőződjünk, miképen sokkal több siker reménye fekszik a bölcsen óvatos határozatban, mely közmegegyezéssel talán csak így keletkezhetett, mint feküdt volna egy merészebben, mely csak erős pártszakadással keletkezhetve szenvedélyt költött, ingerültséget ápolt, s a rosszakaratnak kezére játszott volna. Mert igaz ugyan, vannak dolgok, s kivált a politika mezején vannak melyekben a bátortalan fellépés rosszabb a semminél; de vannak mások, melyekben annyi önfejlesztési erő rejlik, miszerint csak az élet mezejére kell hozatniok és szeretettel fogadtatniok, hogy jövendőjöknek önmagok legyenek mesterei. Ilyennek látjuk mi a két testvérhon egyesülését, s nemcsak azért, mivel korunk vezérjelleme nemzeti egység, mely előbb-utóbb politikai egységhez szít; hanem azért is, mivel az egyesülés óhajtásának Erdély részéről históriai multja is van. Június 18-ka volt 1790-ben, midőn az erdélyországi megyék és székek a magyar országgyűléshez intézett leveleikben s követeik kérelmeiben Magyarországgali egyesülésök óhajtását nyiltan, határozottan kifejezék, s annak egybevetett vállakkali eszközlésére honunk rendeit felszólították. Minden levelek s kérelmekben, mik ez iránt az országgyűléshez beadattak, csupán Bruckenthal Mihályé, az erdélyi szász nemzet biztosáé az, mely Erdély szabadságainak a koronázási hitlevélben kívánt biztosításán túl világosan nem terjeszkedett, de az uniónak minden többi követek által nyiltan kifejezett buzgó óhajtását egyenesén ő sem ellenzé; minélfogva, mit gr. Batthyány Ignácz erdélyi püspök a diplomaticai biztosításra mondott, hogy t. i. minden vármegyék és székek követei jelenlevén, egész Erdélyország kivánsága tolmácsoltatik, az unio kérdésére nézve is tökéletesen áll. És csak így történhetett, hogy a koronázási hitlevél javaslatába Erdélynek Magyarországgali valóságos egyesítése XXI-ik föltételül eredetileg beiktatva lőn, s ámbár e pont a királyi hitlevélből későbben kihagyatott: a kihagyásnak egyedüli okául mindazáltal II. Leopold szept. 21-kéről költ kir. leiratábán csupán azon okot adá, hogy kivevén az 1741: 18. t.-cz. teljesülését, vagyis a Részek visszacsatolását, a többire nézve Erdélynek országosan egybehivandó rendei először kihallgatandók, s úgy aztán kivánságaik, miután a magyarországi KK. és RR.-kel ujólag közöltettek, kir. helybehagyás hozzájárultával törvénybe iktatandók. És valóban annyira érezték akkoron Erdély rendei a Magyarhonnali egyesülés fontos érdekét, s az egyesülés óhajtása bennök oly általános, oly eleven volt, hogy a magyar diaetára küldött követeiknek az egyesülés hátráltatásával vádolt egyike 1791-ki országgyűlésükhöz vizsgálatért, s ha büntetlennek találtatnék, becsülete helyreállításáért folyamodván, Erdély rendei világosan elismerék s kifejezék, hogy ily tett honárulás volt volna.
Ily előzményekkel szemeink előtt, a kérdés lényegének biztossági vizsgálatra lett utasításától nincs mit tartanunk, sőt inkább annak csak örülnünk kell. Míg a biztosság (hiszszük, reméljük) ősei szavához hű rokonszenvvel s meleg részvéttel munkálkodandik, időközben Erdély institutióinak némelyikét korunk geniusa megilletendi, s az események hatalma jognak s politikának egy-két bimbaját Erdélyben is gyümölcscsé érlelendi, miáltal az ütközés kövei lesímulandnak, és elenyészik az aggodalom, melyet itt-ott közöttünk némi jobbak is táplálnak talán, hogy t. i. Erdély, igy a mint most van, ónsúlyt köthetne lábainkhoz a haladásnak nehéz ösvényén.
Tiszta szíves örömmel üdvözöljük hát az egyesülés első lépését, mely a félszázadig szenderült ügyet erdélyi rokoninknál is országos vitatás, élet és haladás terére hozá. Vannak dolgok, melyekben a gondolkozást megkezdeni annyi, mint nyerni, s nekünk igen rosszul kellene honunk szellemét ismernünk, ha csalatkoznánk, hogy azon Magyarország, melynek megyéi az egyesülésre még csak épen most is felszólításokat köröztettek, erdélyi rokonink közelítését testvéri szeretettel méltányolva, csak törvényes alkalomra várakozik, hagy a csatoló láncz első horgához egész sor szemet illeszthessen.
Ezen méltánylást örömest átvisszük a Részek visszacsatolásának kérdésére is. Hogy Erdélynek érzékenyen fájhat elválni azoktól, kikkel három századon át jó s balszerencsében egyesítve volt, kikkel együtt küzdött szabadságáért, együtt élvezé küzdése gyümölcseit, s kik társak voltak szenvedéseiben, midőn fölötte az idők súlya megnehezedett; hogy ezektől, állományának megannyi oszlopitól, válni fáj, mint fájhat kezünk legjobb ízének megcsonkítása ezt igazságtalanság, szeretetlenség volna el nem ismernünk s azért bánatos részvéttel fogja bizonynyal mindenikünk olvasni a bár nem új, de a veszteség fiatal tüzével újjá melegített védokokat. Azonban nem lehet kételkednünk, hogy e méltánylást erdélyi rokonink magánérzelmei hasonlóval viszonozandják. Elismerendik, hogy a törvénynek sem szeretet, sem bizodalom előtt nem szabad meghajolnia. Viszálkodás és egyenetlenség szerte szaggatták e nép erejét, midőn életét csak egyetértés tarthatá fen, és kettéváltunk, kiknek örökre nem kellett volna elszakadnunk. »Ez a sors átka« – fogják mondani; – »őseink bűne«! – feleltem én. – És a história, mit világitéletnek mondanak, ezernyi példákban kiáltja felénk kérlelhetlenül, hogy nemzeteknél az ősök bűne az utódokban megbüntettetik. És e nép – mondják – multat s jövendőt már megbünhöde; de nem, a bünhödés keserü kelyhe még fenékcseppig ürítve nincs. Lám, hiszen e kérdésnél is ott vagyunk még, hogy a magyar törvény nem teljesülhet a nélkül, hogy Erdélynek fájdalom okoztassék, s Erdély fájdalma nem mellőzhető a nélkül, hogy a magyar s az ő törvénye ne bántassék. Szentségtelen egy kénytelenség! De az eseményekben gyakran orvosló logica van. Nemzetek életében az önmystificatiónál nincs károsabb. A gyönge, ki magát erősnek véli, vagy erőtetésben hal meg, vagy árnyékéletet él, s jogban, szabadságban valóság helyett puszta szót imád; s ilyennek talán gyengülnie kell, hogy erősödjék; gyengülnie, míg önkényt gyógyszer után nyúl. S aztán közel van a vigasztalás. Mi egyesülni akarunk a testvérhonnal. Erdély mihozzánk közelítést tőn. Vessünk vállat vállhoz, hogy az egyesülés igéje testté legyen, és a seb, melyet a Részek visszacsatolása okozott, az egyesüléssel orvosolva lesz, ez egyesülésnek pedig annál kevesebb ellenzésre kellene találnia, mivel mint a magyar alkotmány védszárnyai alatt királyi városok, jászok és hajdúk municipális jogaik s kiváltságaik épségben tartása mellett megférnek, ép úgy székely és szász székek s Erdélynek szabad helyei kiváltságaikkal, szabadságaikkal sértetlenül megférhetnek.
