Eszmetársulat.*
Eszmetársulat.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 130-ik számából. K. F.
Még nem régi dolog, hogy a szabadságra büszke Albion a polgárjogok malasztaiból vallásuk miatt milliókat kizárva tartott; de a vakbuzgó fanatismust a kor szelleme megreszketteté s a konservativ toryk a római hitűek emantipatióját önmaguk indítványozák. A birtok-aristocratia önző kapzsisága erszénye javát a hon javára elibe tevé s éhes milliók ellenében egyedárúskodott a mindennapi darab kenyérrel, s bár e bitorlásnál föl-fölviharzott a közvélemény, a whig-kormánynak meg kellett bukni, mivelhogy a gabnatörvények módosítását javalni meré; s néhány rövid hó és a kérlelhetlen toryk magok lövik e féltékenyen őrzött érdek várfalába a legelső rést, mely fölött a várfal előbb vagy utóbb rakásra omland; és nem elég, hogy a nép érdekeit így méltányolák, hanem még készek 3 percent jövedelemadót viselni, hogy a gyáripar érdekeire nyomasztólag ható vámokat leszállíthassák s a máris 27 millió pengő forintnyi státusjövedelemhiányt, az e leszállítás által közel 44 millióra szökkenhetőt, fedezni képesek legyenek. Kérdjük hát: miben tory e párt és miben conservativ? ha t. i. a »conservativ« szót nem ama nemesb értelemben vesszük, melyben, minthogy mozgása létföntartásnak föltétele, a haladás s folytonos tökélyre törekvés értelmétől összeolvad, hanem vesszük a mától holnapig számítgató önzés értelmében, miszerint conservativeknek neveztetnek, kik minden fennállót rideg mozdulatlanságban fentartani szeretnének; miszerint aztán nálunk magyarokul a conservativeknek – miként egy barátunk szokta mondani – visszaéléseket, előitéleteket, szegénységet s a nyomoroknak egész seregét kellene conserválniok. Gyönyörű hivatás, ha istentől van!
Mi politikában nem vagyunk az analogia vak bálványozói. Igen jól tudjuk, hogy nemzetek körülményei egymástól sokkal lényegesebben különböznek, mintsem állapotuk egy mérték szerint mérethetnék. De másrészről a história nagy tanulságai előtt sem akarhatunk szemet hunyni, mert ez annyit tenne, mint botorul megvetni évezredeknek tapasztalását s megvetni Isten mutató ujját, mely ok s eredmény megkérlelhetlen lánczolatával mások sorsában saját sorsunknak képét jelöli. Ki fogná tehát rossz néven venni, ha eszméletünk az aristocratiai szinezetü Britanniáról aristocratiai honunkra vonúl? Ki fogná rossz néven venni, ha látván a szellemet, mely Anglia aristocratiáját jellemzi, midőn fölkiáltunk, hogy az ily aristocratiának jövendője van! e fölkiáltásnál a honszeretet egy-egy sóhajtást idéz ajkunkra? Mert nyilt homlokkal valljuk mi ugyan, hogy az aristocratia azon nemének, mely saját szabadságát népszolgaságra alapítaná, mely osztályérdeket a honérdeknek elibe tenné, mely a közállomány minden jóvoltát monopolizálná, ellenben minden közállományi terhet másokra róni törekednék, szóval: azon aristocratiának, mely – miként Shakespeare Caesarja magáról s a veszélyről mondja – a szolgasággal egy napon született, ily aristocratiának nem vagyunk igen hő barátai; nem vagyunk pedig azért, mert a civilisatiónak vagyunk barátai, s a történetek évkönyveiből azt tanultuk, hogy a civilisatio haladásának biztosabb fokmérője alig lehet, mint az ily aristocratiának folytonos enyhülése, vagy (ha úgy tetszik) gyengülése. Azonban épen mivel az ilyen iránt semmi rokonszenvvel sem viseltetünk, mély tisztelet gerjed kebelünkben az olyan iránt, mely nagyobb dicsőséget nem ismer, mint a kor kivánatainak, haladásnak, nemzetérdeknek zászlóját a végett ragadni ki a testvértábor kezeiből, hogy önmaga menjen előre vele. Az ily aristocratia jogban, szabadságban, díszben, jólétben egyedárúságot nem követel s ép azért megérdemli, hogy az idők hosszu során keresztül mindig hatalmas befolyással birjon azon nemzet ügyeinek intézésében, melynek erényben, honszerelemben, tettben, áldozatban elsőrendü tagja, de ura nem. És ha e szemléletnél egy-két fohász leng ajkain: aggodalom fohásza az, nem a méltánytalan birálaté; jövendőt illet, nem multakat. A multat – legyenek bár évkönyveiben koromlapok is – egészben véve a magyar aristocratia, melyhez annyi nagyszerü emlékezetek csatolvák, nem szégyenelheti; a közelebbi mult országgyűlés pedig kezdetnek oly szép, reménynek oly gazdag vala, hogy nemes önérzettel dagaszthatná a magyar aristocratia kebelét emlékezete. De honunk politikai láthatárán borús fellegek tünedeznek fel, melyek a magyar aristocratia díszjövendőjének leghőbb barátait aggodalomra kényszeríthetik. Ezen fellegek elemei közé számítjuk mi azon idegenséget, mely a háziadóbani részesülés ellen a magyar nemesség felsőbb és alsóbb osztályainál tagadhatatlanul forrásban van.* Ezen idegenkedést észre nem venni, vagy pedig észre nem vételét szinlelni, a legeslegnagyobb kábaság volna, mert igen jól mondja Sir Robert Peel: »hol a nehézségeket, melyekkel küzdenünk kell, minmagunk előtt titkolgatjuk, ott remény nem lehet javuláshoz«. Már pedig a mint tagadhatlan igaz, hogy Anglia aristocratiáját a tőszomszédjában dúlongott mindenható vihar daczára is épen az tartotta és tartja fen, épen az igér neki jövendőt, hogy valamint a nemzet az ő jogainak, úgy ő a nemzet terheinek mentességeket soha sem követelő részese: oly tagadhatlannak hisszük azt is, hogy a magyar aristocratiának, sőt magának az egész magyar nemzetnek jövendőjét is semmi inkább nem biztosithatná, mintha az aristocratia a közállomány terheiben aránylag résztvenni sietne; és talán semmi inkább nem compromittálhatná, mintha attól az aristocratia mindörökké idegenkednék! Lord Brougham ugyan az angol felsőházban a reform-bill kérdésben egykor így szólott: »Midőn Lord Chatam szigoru elődinkhez beszélle e ház falai között, midőn méltóságos szónoklatával a kebleket megrázkódtatá, nem egyszer történt, hogy a hatalmas szózata villámaival a reform elleneit végiglángolá, fenyegetvén őket a veszélyekkel, a mik reájok következhetnek, ha nem engednek az igazságnak; és jól emlékezem, hogy e bátorság meggyalázásnak nem vétetett, hanem magasztos becsületességnek tekinteték. Én e hanyatló korban őt nem követem, hanem csak arra merem fölhíni lordságtokat, higyjék el s fontolják meg, hogy egy nemzet egyesült szavában néha az egek mennyköve dörög.« Igy Brougham; s mi igen jól emlékezünk, hogy ez illetlen rettegtetésnek az ő szájából sem vétetett. Azonban ép oly jól tudjuk, hogy Magyarország nem Anglia, mint mikép érezzük, hogy a mi nagy férfiaknál erő s bátorság, az ily nyomorult porszemeknél mint mi, egyéb nem volna, mint nevetséges botor kábaság; és tudjuk azt is, hogy ostobán-rosszul számítana, ki a magyar aristocratiát ijesztgetésekkel akarná jóra vagy rosszra reábirni, mert ez csak gödröt ásna, melynek partjai ön feje fölibe roskadnának. Nem, mi szigoru vigyázattal óhajtunk kerülni minden kifejezést, melyet bár a legszőrszálhasogatóbb eltorzítás rémítgetésre magyarázhatna; de annyit csakugyan szabad lesz hinnünk, hogy e nemzetben egy ember sincs, tartozzék bármely politikai szinezethez, a ki egy pillantást vetvén éjszakkelet felé, ne érezné, hogy a magyar népnek, nemzetnek, saját java, dísze, becsülete, nemzetisége s felséges urunk királyi széke érdekénél fogva, melyhez mindnyájan kivétel nélkül buzgó szeretettel, hő ragaszkodással viseltetünk, hogy – mondom – mindezen szent érdekeknél fogva e népnek, nemzetnek parancsoló szükségei közé tartozik: egy testté forrásra törekedni; mert ha ezt tagadnók, ha ezen köznemzeti s hű alattvalói szükséget státusügyi gondolataink számításából kifelejtenők, minálunk is mély társadalmi igazság revelatiójának mutatkoznék, mit egykor a franczia státusférfiakról mondánk: hogy »számvetőre vala szükségök, s tánczmester nyeré el a hivatalt«. De ha ez igaz, ha ezen meggyőződést általánosnak szabad föltennünk: nem fog bizonnyal szerénytelenségre torzíttathatni, ha esengve kérjük nemzetünk azon tisztelt osztályait, melyek a törvény-hozásba törvényes befolyással birnak, győzzük le a káros idegenkedést s ne szalasszuk el az alkalmat, megjavítani polgártársainknak irántunki szives indulatát. Ha ez nem volna oly erős, mint minőnek lenne kivánatos, ha e nemzet különböző osztályai közt a kölcsönös szeretet kapcsainak s a privilegiált osztályok iránti tiszteletnek szilárdításra volna szükségök: akkor valóban nemcsak a politikai bölcseség s józan tapintat, hanem a köz- és magánérdek, nemzeti jövendő s a magyar aristocratiának saját dísze, méltósága javasolja oly lépést tenni, mely nemcsak újra megszorítandja a kölcsönös bizodalom kötelékeit, ha talán az idők hosszu során keresztül megtágultanak, hanem mindazokat, kiknek általában az egész honnal, különösen a néppel, legkülönösebben pedig önmagokkal s utódaikkal e jót tenni törvényes hatalmukban áll, magasabb fokra is emelendi a népnél szeretetben, tiszteletben s ragaszkodásban, mint melyen, valaha állottanak; s csak ez legyen meg, jőjjön kívülről akármi veszély: alkotmányos királyi székünket törhetlen hűséggel körülövezve, bátran elmondhatjuk, s ha kell, tettel is igazolhatjuk a költőnek ama büszke szavát: »Jőjjön a világ három szöglete s e nemzet előtte meg nem riad, a mig önmagához hű marad.« Vannak órák a legkomorabb ember életében is, midőn átadjuk magunkat az oraculosus sejtelmeknek, s ha ilyenkor hő vágyainkat, miket nemzetünk jövendője felől lelkünk mélyében táplálgatunk, megtestesült alakban tünteti föl szemeink előtt az ihletésnek perczenete: korántsem úgy lebeg előttünk Magyarország, hogy aristocratiája teljességgel nincs, hanem úgy, mint melynek aristocratiája a nép érdekeivel együvé forrva olyan, mint testvérek között a hű elsőszülött, a háznak erős szögletköve, mely csak szeretet és bizodalom tekintetével találkozik; így áll előttünk, honunk képe, mint melyben az aristocratia a humanitás kifejlődését ápolja, dajkálja, vezérelgeti s melynek egyedüliségét nem követelő, de erkölcsi ereje által tehetős befolyásával kiirtva leend honunkból a belső viszály minden csírája, mely a polgári társaságok fejlődéseit sokszor és sok helyütt megzavará. De hogy a magyar aristocratia ezzé legyen, mindenekelőtt igazságosnak kell lennie; igazságos pedig nem lesz, nem lehet, míg a közállomány terheiken aránylag részt venni nem ajánlkozik. Azonban jól tudjuk, mily hatalmas szerepet játszik az ember ész határozatiban a közvetlen anyagi veszteség tekintete, s azért a nemzeti politika magasabb nézőpontjáról örömest leszállandunk édes mindnyájunk erszényfélelmének alacsony szűk körébe, megkisértendők eloszlatni a balvéleményt, mely a háziadó aránylagos elvállalását e tekintetben akadályozza.
Mi e szó alatt »háziadó« nemcsak a megye beligazgatási költségeit értjük, hanem az ilynemü országos, megyei s községi terhek összegét. K. L.
