Adalék a háziadó ügyéhez.*
Adalék a háziadó ügyéhez.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 204-ik számából. K. F.
Baranya megyében a háziadó arányos elvállalása dicsőségesen keresztülment. Ha Borsodban láttuk, miként az értelem s hazafias lelkesedés szelid hatalma győzött a felizgatott indulatokon: Baranyában örömmel szemléljük, hogy azon magas nemzeti szempontot, melyből az ügyet tekinteni kell, sem kicsinyded érdek szülte bujtogatás, sem értelmetlen indulatosság nem zavarák. És ha örvendetes volt látni, miként amott a szegényebb nemesség kebelében az egészséges nemzeti jellem magköve minden ingerlések után is annyira töretlen épségben maradt, hogy az igazság, a magasztos hazafiság, a süket szenvedély viharát lecsillapítani s lecsillapítván győzni képes lőn: Baranyában bizonnyal még örvendetesb azt tapasztalnunk, hogy a megyében sem olyan nem akadt, ki a »vagyontalanok harczának« emlegetésével hiun hetykélkednék, sem olyan, ki a szüz vállak hántorgatását erszényérdekének takarójául, vagy követi, avagy más székhez jutás eszközeül használni nem átallaná. Pedig szegény nemesség ott is van, s pedig olyan van, melynek körében az erkölcsmérgező lélekvásárlás nem ismeretlen; de azért senki sem volt, ki a nagy kérdést, melyben e nemzet jövendőjének egyik kulcsa rejlik, személyes érdekek fegyverévé aljasítaná; senki sem volt, ki a kísértőnek rókaszerepét játszotta volna; és így lőn, hogy az igazságnak nemcsak nem kellett nyers erők viharával küzdenie, sőt a köznemesség, mely ha egyszerűségével a vétek vissza nem é1, jóra s nemesre mindig fogékony, – szívvel, lélekkel késznek nyilatkozott egy oly rendszabályhoz járulni, melyet igazság kíván, politika tanácsol, s az idő conjuncturái sürgetve követelnek; s mely első lépés leend a nemzeti erőt megtizszerezendő kiengesztelődés ösvényén. Pedig hiába, uraim! akármint áltatjuk is magunkat, e nemzetnek erőre van, erőre lesz szüksége; erő nélkül csak egy nagyszerü sír, s a becsületes emlékezet örökzöld cyprusa várhatna reánk, de élet és fejlődés nem; habár az, a mi magát e népben nemzetnek nevezi, egy mindenható dobbantással lerázhatná is magáról századok ónsúlyait, s egy merész röppenéssel a civilisatio hegyére állana, egy perczben túlszárnyalván a fejlődésnek mindazon stadiumait, melyekre más, szintúgy nem lomha nemzetek csak százados munkával jutottanak.
S a példát, melyet Baranya nyujtott, e nemzet bizonynyal méltánylandja, s minden jobbak ösztönül veendik a kitűrésre, ösztönül az önerőbe vetett bizodalomra, mely, ha nem oktalan, ha vakmerő bizakodássá nem fajul, eredmény nélkül maradni ritkán szokott, s ha mégis eredménytelenül maradna, legalább a becsületesen teljesített polgári kötelesség léleknyugalmát adja meg.
A hyperaristocraticum curiatum dotum iránti erőtlen kisérletecske, bármi váratlan volt is különben; teljességgel nem olyas valami, mit e kérdés megoldásának gyakorlati mezején egy új tényezőnek tekinthetnénk. Az oligarchiai jognyesések ideje lejárt. Ennek jövendője sem e korban, sem e nemzetben többé nem lehet; – mert akárki s akárhol tegyen is iránta kisérletet, mindig oly feleletet fog előidézni, mely a kisérlőt saját fegyverével győzi le. E hyperaristocraticus véleménynek indulópontja t. i. csak az lehet, hogy a költségvetés s adófelosztás politikai jogához a születési qualifikatió nem biztosíték, hanem értéki qualificatiót kell fölvenni; a mire nézetünk szerint soha sem kell más felelet, mint e vallomás szavánál fogva azt mondani ám legyen, adjuk meg magunkat az európai státusjog gyakorlatias irányának, s fogadjuk el az értéki qualificatió eszméjét, azaz: töröljük el a születési qualificatiót, tehát a születési aristocratiát; s nekünk úgy látszik, hogy a hyperaristocraticus indítványozók elsők lesznek, kik saját alapelvök logicájától visszariadnak. E váratlan kisérletecske tehát örömünket, melyet Baranya RReinek közakarattal hozott végzése fölött érezünk, egyáltalában meg nem zavarja.
És most engedjék tisztelt olvasóink, hogy a szükséges tanulság végett ellentétül egy más megyéről – de csak név nélkül – mondjunk valamit. X. megyében fényes iktatás volt. Az új főnök azon hévvel, mely a hivatalkezdés sajátja, látott a beligazgatási állapotok kitanulásához; s tapasztalván, miként a jobbágytelket ülő nemesek adóztatásáról szóló 1836: XI. t.-cz. még most sincs végrehajtva, tartózkodás nélkül kijelenté, hogy ezen engedetlenség orvoslása tetteinek elsőbbike lesz. Azonban jött a megyének egy régi tisztviselője, s figyelmezteté a főnököt, hogy ebből okvetlenül a háziadó arányos elvállalása következendik, mert jobbágytelken lakó nemes azon megyében számosan van, s ha ez adót fizet, érdekében fog állani, hogy a háziadó terheiben az összes nemesség osztozzék vele, mert így ő reá természetesen kevesebb esik: itt tehát fontolva kell haladni s meg kell gondolni, miként a törvény iránti engedelmesség nemesi erszényünknek kárára volna; – és a főnök? – a hat éven át lábbal tapodott törvény teljesítése többé szóba sem jött. Már most ha ez tovább is elnézetik, ha a törvény szent hatalma iránti engedelmességet megtörni tovább is szabad leszen: a háziadó kérdése azon megyében természetesen meg fog bukni.
Igenis ki kell leplezés nélkül tisztán mondanunk, hogy ha a háziadó aránylagos elvállalásának kérdése többséget nyerni nem találna, ha balsorsunk nem elégelvén e nemzet hányatásait, vaksággal verne meg, miszerint megragadni elmulasztanók jövendőnk egyik biztosítékának könnyen elröppenhető alkalmát; ennek oka egyenesen csak az volna, hogy a tiszai megyék nagy része alkotmányos kötelességének meg nem felelve, az 1836: XI. t.-czikket végrehajtani hat hosszú éven át elmulasztá. Ezen tiszteletlenség a törvény iránt kimondhatlanul veszélyes kórállapot; megszakítja az a törvényhozási logika természetes fejleményét, s ekkép a békés átalakulást is compromittálja; mert valamint a test organismusát megzavaró rendetlen élés okvetlenül betegséget húz maga után, úgy a nemzetek életének természetében fekszik, hogy a törvény iránti tiszteletlenség megboszulatlanul soha sem marad.
Mennyire megzavarja ezen tiszteletlenség. azt, a mit békés átalakulásnak nevezünk, könnyü belátni, ha meggondoljuk: hogy uj törvény uj viszonyokat idézvén elő, azon kölcsönhatásnál fogva, melyet az élet a törvényhozásra s ez viszont az életre gyakorol, ezen uj viszonyok ismét uj törvényeket igénylenek. S ebben fekszik a törvényhozás logicája. A mai törvény, míg a jelen szükségeit fedezi, egyszersmind a jövendőt előkészíti, úgy, hogy nem egy törvény van, melyben egy másiknak csirái szembetünőleg észrevehetök. A hol tehát ezen kölcsönhatás processusa zavartalanul végbe mehet, ott a békés átalakulás biztosítva van; de a hol ez a törvény végrehajtásának elmulasztása által megzavartatik, hol tehát a már létező törvény az életre azon hatást nem gyakorolhatja, mely a jövendő törvényhozást előkészítené, ott a nemzeti viszonyok természetes kifejlése megszakíttatik, a kor igényei a korral magával szembe szállanak, s ily állapotban minden következhetik, csak békés átalakulás nem. A mint az úrbér rendszeríttetett, magában szembetünő volt, hogy ebből az 1836: XI. törvénynek, vagyis annak, hogy a ki jobbágytelket használ, attól adót fizessen, okvetlenül következni kell. E törvényben pedig világosan látható volt annak csirája, hogy a házi adó arányos elvállalásának kellend belőle kifejleni. A kiknek tehát kötelességökben állott volna e törvényt végrehajtani; s azt holmi restaurationális vagy más hasonló tekintetecskék miatt nem tevék, a békés kifejlés processusát háboríták meg, és tapasztalni fogják, miként ezért aligha meg nem lakolandnak; – mert ne hizelegjenek azzal magoknak, hogy törvényes kötelességök elmulasztásával az idők kerekét megakasztották; a minek történni kell, történni fog, hanem történni fog talán mint szomoru kénytelenség, úgy s akkor, midőn már áldásainak jobb felét elveszítette, s a kénytelenségnek súlya talán nagyobb teherrel fog azoknak vállaira nehezülni, kik a törvény intését megvetve, a békés átalakulást könnyelmün akadályozák.
Nézzünk csak vissza az úrbér s vele rokon adófizetés történetébe. Midőn 1715-ben az állandó katonaság s e végett a rendes adózás behozatott; a törvényben oly előzmény tétetett le, melyből az úrbérnek okvetlenül következni kellett; mert ha nem az összes nemzeti érték, hanem csak egy bizonyos rész viselé az egész terhet, igen természetes, hogy azon résznek minden nyirbálások, fogyasztások ellen biztosíttatnia kellett. Őseink nem simultak belé a törvényhozás alkotta viszonyok eme természetes logicájába; s valljon az úrbért kikerülték-e? az események hatalma nem tört-e magának utat a nemakarás ellenzékein? oh! igenis, de mikép, de mely uton! s az alkotmányos élet mily sérelmével!! Ez az egyik alternativa. Erdély a másikat tapasztalá: ott az úrbér nem hozatott be, s tudjuk, mily rázkódtatásokat élt, s látjuk, miként a baj már annyira bonyolult, hogy a legjobb akarat is alig képes rajta segíteni; s miként fog végtére is a csomó megoldatni? valóban még korántsem bizonyos.
A nemzet, mely maga hoz magának törvényt, de annak nem engedelmeskedik, úgy van vele, mintha öngyilkos kezekkel írt volna keserü satyrát önmagára. A törvény iránti tiszteletlenség Pandora szelenczéjéhez hasonlít, melyből a rossznak felszámíthatlan serege özönlik ki. Mi azok után, miket már e tárgyban többször mondottunk, ezúttal csak egyet akarunk említeni. A megyei rendszer ellenekkel is bir, nemcsak barátokkal dicsekedhetik; s újabb időben gyakrabban hallók, mint valaha, nemcsak magány-, hanem közhelyeken is, hogy ezen rendszerrel nem lehet kormányozni! Mi ezt tagadjuk, kereken ezerszer, s ismét ezerszer; azonban annyit meg kell vallanunk, hogy ha van, a mi megyei rendszerünknek nemzeti alkotmányos lételünk palladiumát kétségessé teheti, az ily tapasztalás az, minőt némely megyék az 1836: XI. törvény iránt nyujtottak. De nem akarunk a kényes tárgyról többet szólani; reméljük, Isten nem fogja néhányak büneit az egész nemzetben megbüntetni; s reményünk horgonyát abban találjuk, hogy alkotmányunk a végrehajtó hatalomnak elég erőt adott, mindenkit törvényes kötelességére szorítani. S ezt óhajtjuk is; mert kik azt hirlelik, hogy a szabadság barátai a kormányt erőtlennek szeretik, rút hypocrisit követnek el; a polgári szabadság abban áll, hogy önkénynek nem, hanem a mi hozzájárulásunkkal alkotott törvénynek igenis engedelmeskedni tartozzunk: szabad ember tehát szereti a kormánynak törvényszerü erejét, mert ettől várja jogainak, ettől azon szabadságának ótalmát, mely a nemzet törvényei iránti engedelmességgel ugyanazonos. A hol többrendbeli hatóságok önálló hatáskörrel működnek, ott az elválasztó határ iránti kétségek néha mellőzhetlenek; de a végrehajtó hatalom fényes tekintetét sem ezen kétségek miatti aprólékos surlódások, sem az alsóbb régiókban itt ott néha a kor parancsoló szükségeiből kifejlett ephemer rendszabályok nem compromittálják; hanem a tiszta, világos törvény végrehajtásának alsóbb hatóságok általi büntetlen elhanyagolása igenis. Itt az alkotmány nyujtotta legszigorubb eszközök alkalmazása is igazolva van; sőt azoknak alkalmazását ép az alkotmányos szabadság érdeke kívánja meg. Mert mi legyen szent, hahogy a törvény nem szent? Simonides ama háromszáz spártainak, kiknek halála a Thermopylákat szent földdé tevé, dicsőségére nem tudott szebbet mondani, mint azt: hogy a hon törvényeinek engedelmeskedtek. És helyesen, mert ez a legelső polgári erény. Uraim! a ki törvényt nem ural, az vagy előbb-utóbb anarchiában vész el, vagy mást uraland. Pedig csak a törvény uralma nem nyom. Minden más – járom; ez szabadság!!
