Régi baj új kórjele.*
Régi baj új kórjele.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 105-ik számából. K. F.
November 10-ike volt 1834, s Pozsonyban a KK. és RR. tereme tömve emberrel a fulladásig; és ez embertömeg reggeli 10 órától napnyugoton túlig ernyedni nem tudó részvéttel csüggött a szónokok ajkain, kiket a nemzeti bizodalom egy új időszak előbajnokaiként tűze ki. Az úrbéri örökváltságról vitatkoztunk. S a tiszai követek asztalánál egy férfi állott, kinek halk szózata szent pietás ihletéseként rezgett végig a csontvelőkön. És e férfiu megyéjének dísze, büszkesége, nemzetének tölgy- s borostyánkoszorús kedveltje volt. Egy erős lélek, töredékeny test lánczai közt. Tar agyát őszbe vegyült kevés hajszálak lengték körül, színtelen arczán ezernyi virrasztott éjnek tikkadtsága ült, egyetlen szemében a nemzet minden mult s jövő bánata tükrözött, szava tompa, mély és ércztelen, mint egy síri hang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulat legfőbb hevében szállongott alá, és lőn még tompább, még ércztelenebb, még síriasabb, mikor aztán ökölbe szoritott jobbját emelve, a rámeresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény; kinek szellemszavát, nem úgy mint másét az érzéklélek segedelmével, hanem közvetlenül lelkünk lelkével véltük hallani. És a síri hangra síri csendesség figyelmeztetett; csak ily szavaknál: »hogy ha elvettetik az örökváltsági törvényjavaslat Magyarországban, a városi polgáron kívül csak két emberosztály leszen szabad: a földesúr meg a koldus, ki hajadon fővel s mezítláb kiáltoz az utczán irgalomért«, a síri csendet csak ily szavaknál szakítá félbe az érzelmeknek villanyos kitörése, minőről lord Brougham szokta mondani: hogy a nép szavában néha mennyek dörgése hallatszik. És e férfiu, kinek emlékezetéhez engem a polgári tisztelet s a hű barátság religiója csatol, e férfiu Szatmármegyének országgyűlési követe, Kölcsey volt. És kevéssel ezen nap után, melyen a szívlelket rázó gazdag gondolatok, a rózsaszinü elmésség, a hideg észnek élesen metsző itéletéi, a vívott ügy szentségétől melegült férfias merészség s a szónoklatnak minden bájai az örökváltságot engedelmező törvénynek utolsó győzelmet vívtanak, kevéssel ezen nap után – épen deczember elején, épen hét évvel a mostani szatmári gyűlés előtt – Szatmármegyének rendei egy utasítást küldöttek fel s azt követjöknek, ki büszkeségök vala, megfeszített moralis erőlködése daczára fel is tartották; egy utasítást, mely mellett azon követ, a ki úgy szólott, miként Kölcsey nov. 10-kén, követi székében többé becsülettel nem maradhata. Lelépett tehát társával együtt, mert pályáján elhagyatva látta magát és nem ismeré a másikat, a mely most elibe szabaték; de nehogy azt mondhassa valaki, miképen akkorig is Kölcsey ajkairól nem Szatmármegye elvei, hanem csak Kölcsey magánvéleménye hangzott a velőket rázó szavakban, búcsubeszédében nyiltan hivatkozék küldőinek eredeti s pótló utasításaira s írásban kijelentett megelégedésökre; miknél fogva ő s követtársa boldogságukat lelék abban, hogy saját meggyőződésüket küldőik óhajtásaival párosíthaták. És a követ, ki Kölcsey székét elfoglalá, bár elődjének elvrokona, azon szomoru kénytelenségben volt, hogy első felléptekor egy írás tartalmát lenne köteles jegyzőkönyvbe iktatni, minélfogva Szatmár rendei ünnepélyesen kijelentették, hogy az elveket, miket Kölcsey s rokonérzelmü követtársa oly hőn s hűn védtek, Szatmármegye elveinek el nem ismerik. Alig enyészett egy-két rövid év és Kölcseyt, a felejthetetlent, a nemzet bánatkönye sírba kisérte; és nemes Szatmármegye a roppant veszteség fájdalmában azt, a kit nemrég elveiben magától eltaszított, az elveszett erényt – virtutem sublatam ex oculis – fény csillagának vallotta, nemzetünket a lehunytnak emlékezetben méltatására s bánatrészvétre szólította föl s arczképét gyűlésterme számára lefesteté. Nemsokára ismét országgyűlés volt; miről mi keveset tudunk, de azon Szatmárnak, mely 1838-iki szeptemberben Kölcsey arczképének megrendelésével a Kölcsey szellemének oly szépen hódolt, ekkori állásáról ha mi keveset tudunk is, az ország sokat tud; azonban csakhamar országgyűlés után tisztválasztás következett, s a megye színe tősgyökerestől megváltozott, kimondatván, hogy a megye nemessége azon elveket magáénak el nem ismeri s a háziadónak a nemesség általi elfogadását e megyében soha még csak pertractatio alá sem jöhetőnek határozza; ha mindezeket egybevetettük, s emlékezetünket az utóbbi 7 év megyehistóriai vázlatán végig jártatjuk: lehetetlen meg nem győződnünk, hogy a mult deczemberi jelenet speciális végeredményére, t. i. a nemesség házi adóbani részesítésének eltörlésére nézve csak egy régi bajnak új kórjele; vastag kigőzölgés a pártszaggatta megye földéből, mely ily veteménynek, mint e szó: »közterhek viselése« meddő telek.
– – – A végeredmény tehát az, hogy az anyagi erő a legundokabb kitörésekben napokon át garázdálkodott Szatmár vármegyének morális életében. És ebben tárgy van elég a reményre a vigasztalásra, tárgy van elég aggodalomtelt nemzeti fajdalomra. Reményt említénk s vigasztalást; és ez a megbukott tárgyat illeti. Megbukott pedig Szatmárban nem az ismeretes 12 pont, mit a Mult és Jelen a magyar radicalismus chartájának gúnyol, mert ez egyet kivéve, még választmányhoz utasíttatott, s ezek közt van több melynek gyümölcsét magok az indítványozók is nem máról holnapra, hanem csak évek érlelésétől reménylették; mert, hiszen a javasló választmány kisérő jelentésében világosan kifejezék, hogy eszméket pendítenek meg, melyek jelen perczben a szokatlanság s újdonság látszólagos színe miatt nem minden szívben találnak visszhangra, de kiköltve az idő hatalmától, megérlelve a köztanácskozás és vitatások napmelegén, néhány év alatt eszmékből valósággá, igéből testté lehetendének. Nem ez tehát a megbukott tárgy, nem is az ellenzéki párt befolyása, mert lesz idő, hogy az értelmesség erkölcsi ereje jó ügyben helyt állhatand, a nélkül, hogy háta mögé állítaná azon tömeget, mely a nem oly régi tisztválasztáson ép azon pártot győztessé tevé; nem ez bukott meg tehát, hanem a háziadó elvállalása lőn megbuktatva. És ép e megbuktatás mutatja, miként e tárgynak már igen közel jövendője van. Emlékezzünk csak az elkeseredett küzdésre, melyet a tiszai megyék nagy része megyei s országgyűléseinken kevés évek előtt a jobbágytelket ülő nemesek adóztatása ellen vívtanak, s érteni fogjuk, hogy ott e szóban adózás a szenvedelmek kígyókorbácsa rejtezik, mely azonban már legsujtóbb ágát rég elvesztheté, hahogy az illető megyék némelyike, névszerint Szatmár is, azon polgári vétket (igen is vétket, Uraim!) el nem követi, hogy a törvénynek parancsoló szava már öt év óta teljesítve nincs, de Szatmárban a jobbágytelket ülő nemesektől öt év óta fizetni tartozott adójuk nemcsak beszedve, de rájok még csak kivetve sincs. Ha itt e vétek, e polgári bűn közbe nem jő, állítani merjük, hogy a tyukodi és csengeri ólmosbotok 1841 deczemberben vagy semmi szerepet nem játszanak, vagy ha csakugyan egy fatális átok a téren, hol csak észnek és honszerelemnek kellene versenyezni, őket is feltünteti, izgatás nélkül is önérdekükben az igazság táborának salakját képezték volna. Mikor, oh! mikor szűnik már meg az uralkodó néposztály érdekébe vágó igazságos törvény iránti tiszteletlenség e nemzetben? Feltünnek jelek egyben-másban is, a multat s jövendőt megbünhődött magyarra egy jobb jövendő hajnala hasad, s ilyenkor oly örömest engedünk a szebb kilátás gyönyörösztönének, s munkásságra feszül minden gondolat, minden izom, mert a czél reménye oly kitűrésre buzdít gyöngébbeket is, minővel ott, hol minden elveszett, csak a becsület nem, csupán nagy emberek birnak küzdeni; de ha meggondoljuk, hogy egy nemzetet, melynek erkölcsi jelleme sülyedésben van, csuda sem menthet meg enyészettől; és eszünkbe jut, hogy a törvény iránti tiszteletlenség e sülyedésnek egyik bélyege: optimismusra van szükségünk, hogy Isten megóvjon kételkedéstől. Felejtsük, Uraim! a politikai színkülönbséget s vállat vállhoz vetve, dolgozzunk e tiszteletlenségnek ellene; mert bizony, bizony mondom, jövendőre is igaz, minek igazságát vérbetűk jegyzik évkönyveinkben hogy a közboldogság mételye itt rejtezik, hoc fonte derivata clades in patriam populumque fluxit.
És már most nézzük, miként áll a háziadó kérdése? A legellenkezőbb politikai szinezetek organumai kivétel nélkül a részesülés elve mellett nyilatkoznak, sok megyének már utasításában is van, legközelebb Borsod lelkes nemessége az ész erejének s a hazafiság szent érzelmeinek hódolva, az igazság s magas szempontu józan politika diadalát ülé, s tudtunkra még csak két megyében bukott meg, s ez Fejér- és Szatmármegyék. Amott személyességi viszálykodás buktatá meg, itt tömeg s anyagi erő, pedig még az is megjegyzést érdemel, hogy ha a 12 pontnak s közte a háziadónak is elvben lett elfogadása méltán azon kifogás alá esett, hogy a nemesség tudta s hozzájárulása nélkül történt, ezen kifogás a mostani megbuktatás ellen is áll, mert Tyukod és Csenger még nem Szatmármegye; s ha egyszer az 1836. évi XI. t.-cz. végrehajtva lesz, a háziadó kérdése előleges hirdetés után vétetik tanácskozásba, s gond leszen rá, hogy a lélekvásárlás ördöge ne ármánykodjék: bizony, bizony lehet, hogy az ügy még Szatmárban sem esett el. Azonban akármiképen legyen is ez, annyit bizonyosan merünk állítani, hogyha már odajutott a háziadó elvállalásának kérdése, miszerint azt csak anyagi erővel lehet földre teríteni; az földet érvén, Antaeusként új erőt nyerend, s jövendője már közelebb van, mint év előtt a rózsaszín kedv legsanguinicusabb perczében sejdíthetők.
