b) 1834 november 10. Országos ülés. Tárgy: Az V. tc. 2. §-a: Ghézczy, Széll, Kölcsey, Deák, Klauzál beszédei a király által eluta…
b)
1834 november 10.
Országos ülés.
Tárgy: Az V. tc. 2. §-a: Ghézczy, Széll, Kölcsey, Deák, Klauzál beszédei a király által elutasított örökváltság mellett.
1834 november 10.
Országos ülés.
Tárgy: Az V. tc. 2. §-a: Ghézczy, Széll, Kölcsey, Deák, Klauzál beszédei a király által elutasított örökváltság mellett.
Az Ország Rendeinek ama törvényjavallatára: hogy a jobbágyok szabad egyezéssel meghatározandó bizonyos általános somma fizetésével földes uri tartozásaikat, szolgáltatásaikat, és adózásaikat (az uri törvényhatóság sértetlen hagyatván) tökéletesen és örök időkre megválthassák* – Ő Felsége azt válaszolá: hogy az ily kötelék tárgya az urbéri törvény körébe belső mivoltánál fogva is annál kevésbé tartozhat, minthogy a földnek tulajdona a IV-ik t. cz. bévezetésében, a földes urak számára világosan, és valósággal jövendőre is fentartatván;* az érdeklett kötések tárgya, sok itt el nem intézhető kérdéseket foglalna magában.* – A kerületi RR előbi végzésök mellett maradtak.*
Iratok, I. k. 530. l.
A IV. cikk bevezetése a felterjesztett törvényjavaslatban így hangzott: Cum omnis terrae proprietas ad dominium spectet. Ezt a mondatot a rendek a királyi resolutio kívánságára ilymódon változtatták meg: Cum terrae, quam subditu excolit, proprietas ad dominium spectet. (L. előbb, 547. s köv., 661. l.)
Iratok, III. k. 43. l.
A kérdés kerületi vitáit l. e kötet 558. s köv. l.
A PERSONALIS Ő felségének ezen nyilatkozását támogatá, állitván, hogy a RR által javallot intézkedésnek nem csak helye nincs, sőt az itt lehetetlen is. Részint mivel jelenleg csak az urbéri viszonokrul van szó, mellyeknek csak ott van, s csak ott lehet helyök, hol a föld a földes úrnak tulajdona, melly tulajdonnak megszüntével az urbéri viszonoknak is meg kell szünniök; részint mivel ha az ősiség, és örökösödés iránti törvények megállanak (a mint reménli, hogy megállanak)* ezekkel a jelen törvényczikely öszeütközésben lesz, s ezen ütközésnek miatta az igazságszolgáltatás fő elvei megsértetnek, a nemesi birtok bizontalanságba jön s a nemesség némileg veszélyeztetni fog. Közönségesen ösmért, és elösmért törvény elv, hogy senki másnak több just által nem adhat, mint a mennyivel tulajdon maga bir. Ezen elv a RR javallata által megsértetnék, mert kinek javaiban az örökösödés nyitva áll, vagy ki erőtelen birtoki czimmel birja jószágait,* a szóban forgó kötések által több just adna által jobbágyainak, mint mellyel maga birt, mivel ő ellene követelést indithatott a javaknak valóságos tulajdonosa, a megváltozott jobbágyok ellen többé nem indithat, és ha birtokának egy részét nemes embernek adta el, az ellen felmarad a tulajdonos keresete, a megváltott jobbágy ellen fel nem marad. A kerületi szerkeztetés tehát alapos törvény maximáinkkal ellenkező különös privilegiumot ád a jobbágyokkali örökös kötésnek, mit bár ha a reájok háramlandó jótékonyság tekintetéből nem ellenzenénk is, el nem mellőzhetjük ama tekintetet, hogy a privilegiumok más harmadik jusát nem sérthetik. Tudjuk továbbá, hogy ekkorig minden birtok a Koronátol eredett, oda szállott vissza,* s onnan szivárgott ismét a korona tagjaihoz, a nemességhez, és ez volt alkotványunknak egyik szerencsés kapcsolata; váljék azonban törvényé, mit a RR javallanak, s az, ki jusának gyengeségét érzi, vagy a Korona jussát kijátszani törekednék, még majorsági földeit is jobbágy telkeké változtatná, hogy örök időkre elidegenithesse. És miután a földes úr egy részről a jobbágy telek haszonvételének megvásárlásábol kizáratott,* másrészről pedig ily sok, s ily hatalmas ingert érezne az örökös contractusok kötéseire: temérdek birtok jutna a parasztságnak kezére, abbol a nemesség kizáratnék, s ez által egész alkotványos rendszerünk veszélyeztethetnék. Hát még a földes uri törvényhatóságnak fentartása mellett, oly helyeken, hol az örökös kötés után a földes úr messze távolságba költözik, ki nem kerülhető birátlan lét, s ebből eredő féktelenség minő surlódásokra nyujtana alkalmat? Nem akarván azonban mindazon okokat ismételni, mellyeket az ily szabadosok jövendő állapotja felől a fő RR izeneteikben előterjesztettek,* kéri a RRket hogy az előbocsájtott okok fontosságát méltó figyelembe vévén a kir. resolutiót elfogadni ne vonakodjanak.
A polgári törvénykönyv tervezetében az ősiség csak közvetve, a végrendeletekről szóló XI. tc. 1. §-ába, az örökösödés a XIV. tc.-ben fordul elő. (A velük kapcsolatos kerületi vitákat l. e kötet 277. s köv. és 35. s köv. l., a megállapított szöveget Diaet, Extraser. 1834. CXIV.)
„minthogy minden eladásnál az örökösödésből s ősiségből eredhető követeléseknek fel kell maradniok.” (Jegyzőkönyv, IX. k. 15. l.)
Hármaskönyv, I. 10.
Az úrbéri törvényjavaslat I. cikkének 6. §-a értelmében. (Iratok, I. k. 484. l.)
A főrendek izeneteinek az örökváltságot illető részeit l. Iratok, I. k. 338., 398. s köv., 443. s köv., 417. s köv. l.
GHÉCZY (Zólyom): Az emberi nemzetnek közérdeke szüntelen előre haladni a pallérozódás utján, mert a polgári társaság mindegyik tagjának jóléte a nemzeti miveltség nevekedésével aránylag nő és öregbedik. Ezen untalani előreléptetésnek a balvélemények homályát oszlató fáklyája tünteté amaz, ez előtt majdnem Europa szerte elösmért elvnek: Rustica gens optima flens, pessima ridens, fonákságát egész ferdeségében a jelenkor elfogúlatlanabb fiainak elébe, miglen a töbi tartományokban oly szorosan követett jelszó mind inkáb feledékenységbe menne, s a gyakorlati élet köréből kiküszöböltetnék; és bátran el merem mondani, hogy senki sincs e törvényhozó test tagjai között, ki a földmivelő nép osztálynak mindennemü társasági szövetségbeni nagy fontosságát s mély érdekét voltakép méltánylani ne tudná. Avagy nem a föld népének válain nyugoszik e az országnak fő terhe? nem az ő kezében változik ált az erős vas leghasznosabb, de egyszersmind leghatalmasab eszközé? majd mint eke szántván a termő földet, majd mint halált osztó fegyver védvén a veszély fenyegette hazát? nem az ő kis hajlékának fedele alá vonúltanak, s nem ott maradtanak meg tiszta eredetiségökben, számkivetve nagy paloták fényes csarnokibol az emberiségnek első erényei: a szende jámborság, egyszerü őszinteség, csendes megelégedés? Az ügyes munkásságnak, serény szorgalomnak különféle nemei emelhetik ugyan a nemzetet nagyság s dicsőség fokára, de mulékony, s felette ingatag ezen emelkedés s a kifejlődésnek ama magasb lépcsőjét, tetteinek azon szellemi élénkségét, s az eredetiségnek ama nemesb bélyegét, melly az emberiség fensőbb képzete gyanánt az idők folyaminak rengő hullámai közt ezredek multával is fennmaradandó, szóval azt: mit politicai erénynek, s historiai méltóságnak nevezünk, nem képes elérni, hahogy a személy és vagyonbéli szabadság és biztoság, az előre haladásnak eme nélkülözhetlen elemei nélkül népének nagy része ellenni kéntelen. Igaz ugyan, egy önkéjes zsarnok bitorlónak győzedelmei is kölcsönözhetnek hiú fényt a nemzetnek, de hatalma védő paizsának alatta sem nemesb emberiség, sem méltó polgáriság nem fejledezhetik, mert állandóságot egyedül az nyer, mi a nemzetnek közakaratjábol vette eredetét, s csak ott, hol az igazság, becsület és öröm a nemzetnek legcsekélyebb tagját is egyaránt védi s boldogitja, csak ott létezhet a nemzetiségnek emelő érzete, s a hon szeretetnek mindenki kebelében tisztán lángoló tüze!! És mi következik mind ezekből? bizonnyára nem más: hanem hogy azon nemzetek felelnek meg leginkáb az emberiség rendeltetése kitűzött céljának, azon nemzetek állották ki rendületlenül az elviharzott vészes időknek viszontagságait, mellyeknél földjöknek nagy része kisebb birtokokra felosztva, szabad és független földmivelőknek vala tulajdonuk. Bizonyitják ezen elvnek alapos voltát a történetnek. Mellőzvén Rómának nagysága idejére való hivatkozást, hol az eltiport embertársa sorsán nem könyörülő szabad polgárnak fülét minduntalan szomorú rabszolgaság bilincsének csörrenése üté, későbi századok történetire támaszkodva merem állitani: hogy földmüvelők vivták ki a XIV-ik század elején Helvetiának maiglan is fenálló szabadságát;* szabad földmivelők állottanak Német Alföld térein a XVI-ik század vége felé Spanyolország óriási hatalmának ellenébe győzhetetlenül,* szabad földmivelők tevék Scandinavia nemzetének létét oly érdekessé,* szabad földmivelők mérkőztenek elszánt hősi vitézséggel 1809-ben az ellenség tizszerte számosb seregeivel Tirolisban,* és ha nézzük Europának jelenleg élő nemzeteit, látni fogjuk: hogy a mely törvényt mi most alapitni törekszünk, az majd mindenütt több idő óta már boldog létüknek mintegy talpkövéül szolgál. Nem emlitem a Franczia nemzetet, melly 1789-ben Augustus 4-én, nemzeti gyülésnek ama világtörténeti nevezetességet nyert ülésében, az ezered óta fenállott bérledelmi (feudalis) rendszert megszünteté;* s bátor vagyok állitásomat Német és Porosz országnak példáival támogatni, hol a föld népe megválthatása idaeájának maga a kormány vala inditója, s azt a legszerencsésb kimenetellel létesité is;* és ha elvégre hazám vidékeire fordítom figyelmemet, lehetetlen nem tapasztalnom, a szabados Jász és Kún nemzetnek, több kiváltságolt helységeknek, a testvér Erdélyben pedig Szász és Székely atyánkfiainak boldog s honnunk egyéb jobbágy lakoséinál sokkal virágzóbb állapotját!! Igaz ugyan hogy oly társasági szövetségben, melly több század óta fennáll már s mellyben mindenkinek vagyona törvény védte dolog, a földnek önkéjes felosztása, mint ez némelly, létüknek elején tengődő nemzeteknél történt, az egész alkotmánynak fenekestöli felforgatása nélkül ki nem vihető; de hiszen a vitatás alatt lévő törvény javallat nem csak nem gyengiti és meg nem táamdja a tulajdonos birtokát, sőt világosan kijelenti, hogy a jobbágynak jövendőbeli kiváltsága egyedül a közötte, s földes ura között történendő szabad kötésnek esetében nyerhet létezést, s annál fogva és egyéb szavazatját a kerületi szerkeztetés mellet nyilatkoztatom.*
A svájci szabad parasztok serege 1315-ben Morgarten mellett megverte Lipót osztrák herceg lovasseregét s ezzel megvetette Svájc függetlenségének alapját.
Az 1565-től több évtizeden át folyó szabadságharcban, amely végül meghozta Németalföld végleges felszabadulását a spanyol Habsburgok uralma alól.
A skandináv parasztok jóval kedvezőbb feltételek között éltek, mint Közép- és Kelet-Európa parasztsága; többségükben bérlők voltak s birtokuk megvásárlásával a teljes szabadság felé haladtak. Széles szabadparaszt-rétegek jellemezték Skandinávia társadalmát az újkor folyamán.
Tirol szabad parasztjai 1809-ben Hofer András vezetésével hosszú, diadalmas szabadságharcot folytattak a sokszoros túlerőben levő bajor és francia seregek ellen s csak az osztrák seregek wagrami vereségét követő bécsi békével bukott el ügyük.
A francia alkotmányozó nemzetgyűlés 1789 aug. 4-én éjjel kimondta az összes hűbéri jogok és kötelességek megszűnsét.
V. ö. Országgyűlési Tudósítások, II. k. 92. l. 10. jegyzet.
V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 176 s köv. l.
SZÉLL: Hogy az urbérben kiszabott kötelességek alóli megváltás ide tartozik, azt senki nem tagadhatja; de hiszen ennek a királyi válasz is megfelel, midőn azoknak esztendőnkénti fizetésseli megváltására szerződéseket köttetni nem ellenzi; de a KK és RR tovább mennek, s az általok javalt örökös megváltás már nem az adózások megváltásárol, hanem föld eladásrol szóll, az urbérbe tehát nem tartozhatik; kivált ha megfontoljuk hogy a földes uri törvényhatóság fentartása a törvénykezési tárgyban végzetteknél fogva puszta teherré változik,* mellytől menekedni minden földes ur iparkodni fog; s igy elszakadván a földes uri kötelék utólsó kapcsolata, ezen intézkedés nem csak egyes nemzetségek végetlen kárára, hanem az egész nemességnek, s általa alkotványunknak is romlására vezérelhetne. Melly sulyos következésnek csak lehetsége is oly fontos dolog, hogy az öszeköttetésben lévő kérdéseknek minden oldali meghányását méltán megkivánhatja, a mi itt a jelen munkálatban nem történhetvén, a királyi resolutiót pártolja.
A törvényszékek reformjának tárgyalása során a rendek a II. tc.-ben a földesurat kötelezték úriszék tartására s mulasztás esetén büntetést szabtak rá. (A vitákra l. Országgyűlési Tudósítások, II. k. 419. s köv., 430. s köv., 438. s köv. l. és e kötet 42. s köv. l., a törvényjavaslat szövegét l. Iratok, II. k. 324. s köv. l.)
KÖLCSEY: Valahányszor az örökös megváltásra nézve tagadólag felelő királyi válaszrol gondolkozom, mind anyiszor kéntelennek érzem magamat emlékezetemmel a közeléb lefolyt három század történetein végéig futni, s azok folytában a pályát, mellyet a Magyar országi kormány az adózó nép tekintetében állandóúl követett, vagy követni látszott, vizsgálatba venni. – Senki sincs a ki nem tudná, miképen II-ik Wladislaw (kit Isten haragjában adott e nemeztnek) uralkodván, a jobbágyság közönségesen felzendült, s iszonyú dúlongásokat követett el. Elnyomattak ugyan, elvették büntetésöket, s a csend helyreállott, de nehéz lenne meghatározni: mi vala nagyobb bün? Az e mit a jobbágy nép undok tettei által elkövetett? vagy mit a nemesség az ezen tettekre szabott büntetéssel véghez vitt? Nem értem itt az embertelen kinzásokat, miket Zápolyának találékony esze kigondolt, hanem értem azon ország gyülési határozást, melly nem csak az akkor élt jobbágyokat, de azoknak még meg nem született, következőleg a bünben részt sem vehetett maradékát is örökös szolgaságra kárhoztatá.* E kárhoztatás mi siralmas következéseket húzott légyen a népre nézve maga után, könnyü elgondolni. Bizonságot tesznek a nemzet történeteinek, s magának a törvénykönyvnek száz meg száz lapjai; s e siralmas következéseknél fogva előállott helyzetben találá népünket 1-ő Ferdinand. Mint igyekezett ő, s mint igyekeztek követői a szerencsétlen sokaságon könnyiteni; azt ismét törvénykönyvünk lapjai hirdetik, fájdalom hogy igyekezeteik hoszú időkön keresztül sikertelenek valának!* Azonban nem maradtak a kormányra nézve minden haszon nélkül. Mert lassanként néppártfogás szinét nyerte meg, s a sokaság megszokta azt úgy nézni, mint oltalmazóját, s ki ellen? felelet: a nemesség ellen. Eljött egymásután az idő, és M[ária] Theresia 1764-ben elődeinek szándékát életbe hozni igyekezvén, a jobbágyi tartozásokat, s haszonvételeket urbéri törvény által elrendelni, s ez által a népet biztosb helyzetbe tenni törekedett. Tudjuk, miképen e törekvés a nemesség részéről akadályokat talállt, s az országgyülés kivánt teljesedés nélkül oszlott el.* Az akkori kormány egyfelől az ügy igazságát érezvén, másfelől néppártfogó czimére bátran támaszkodván, merész volt az urbért törvény elleni uton is béhozni,* s a nemesség engedelmeskedett, jól látván: hogy ellenállásárol ez úttal sem Isten, sem emberek előtt számot nem adhatna. Az első lépés téve volt, s József Császár tette meg a másikat; midőn az oly sok törvények által eltörlött, s még is fennállott örökös jobbágyságot önkéjes parancsolat által végre megszünteté.* A nemesség ismét engedett, ismét érezvén, hogy engedetlenségét e részben Isten és emberek bünül fognák tulajdonitani, s ez érzés foganatja lőn az is, hogy az 1790-ki országgyülésen mind az urbért, mint az örökös jobbágyság eltörlését törvénybe igtatták.* Ez úton szerzett népbizodalmat a Helyt[artó] Tanács biróskodása folyvást segitett a kormánynak fentartani, s e bizodalom a nemesség iránti birodalommal* párosulva olly erőbe jött, hogy bár az 1825-ki országgyülést megelőző szomorú időkben a kormány ismét törvényelleni lépéseket, s épen az adózó nép kárára követett el, s a nemesség a nép ügyében bátor elhatározással lépett elő,* mégsem lehetett a néppel elhitetni, miképen őt a kormány nyomja, s a nemesség az, melly a kormány ellen oltalmára kelt. E köz, e mindeddig meg nem rendült hiedelmet látszott az uralkodás fentartani akarni, midőn e jelen országgyülés kezdetén előadásait megküldé, s azokban az úrbérnek első helyen felvételét kiváná. Senki sem kételkedett: hogy a kormány, három százados pártfogói czimét homályba rejtezni nem engedi s a haladás ösvényén vezérként fog a nemesség előtt feltünni. Ezt reméllettem én, ezt remélletük minnyájan; s ugyan azért, midőn az urbéri czikelyek végre megkészültek, midőn közöttök az épen most kérdésben forgó szakasz is életre jött, köz volt a remény, melly ennek elfogadását bizonyosnak hivé, s mi történt T[ekintetes] RR! Ime! felterjesztők az urbéri törvényeket, s az örökös megváltásrol szólló szakaszra tagadó választ nyertünk. S mi okbol? mert, úgymond a válasz, e tárgy nem az urbérbe tartozik. Járatlan volna dolgainkban, ki nem tudná, hogy 1790 óta, valahányszor országgyüléseinken a kormány előtt nem tetsző tárgy hozatott fel, a rendszeres munkákra igazitás volt a legmindennapibb mód, mellyel félre vettetett. Itt van végre az országgyülés, mellyen e munkálatok vizsgálatba vétetni elkezdettek, s a félrevetési mód annyiban változott, hogy a kedvetlen tárgy a kéz alatti munkálatbol a még kéz alá nem jöttre utasitatik.* Az ily elutasitás kétség kivül nem egyéb, mint szavakba burkolt, de okokkal nem támogatott megtagadás, s már annyira el van használva, hogy általa elámitattni együgyüség lenne, s én valóban neheztelésem kijelentését el nem fojthatom, hogy miután a jelen tárgy a képviselő tábla részéről a Fő RR ellen olly hévvel, s olly sok és fontos okokkal kikészitetett, a kormány emberei csak annyira sem tartottak bennünket méltóknak, hogy okokkal támogatnák a megtagadást. Én tehát ezen okra, vagy is inkáb nemokra felelni sem tartom szükségesnek. A mi pedig az előlülő által a Monarchia s Aristocratia tekintetéből vett ellenvetéseket illeti, általánosan akarom megvisgálni: minő viszonyokban áll az örökös megválthatási jog a Monarchia s Aristocratia, és a népboldogság elveivel? Aztán magában ki fog világosodni: mi az igazság? Nézzük a választ egész kiterjedésében: s ha látjuk miképen az materialis engedélyeket elég bőven ád, moralisokat pedig általán fogva megtagad, tisztán ki fog tünni egész szelleme, s e szellem csak ez: az adó fundusát lehetségig tisztába tenni, s egyszersmind nevelni. Ez ellen, magában gondolva, semmit sem mondok, de miután a kir. válasz csak ezt, és csak ennyit akar, szeretném kérdeni: mit tett ez által tisztán az adózó népért? úgy hiszem semmit, hanem mindent a kincstárért, az az önmagáért. Túl azon tehát, miket M[ária] Theresia, és Jósef Császár tettenek, már semmi sem vala, mit a kormány az adózó népért tehetett volna, mit érette tennie kellett volna? Fájdalom sok, még igen is sok van! Érzi ezt a képviselői test, s ezért igyekezett a népnek meghatározott állást adni a társaságban, s előtte a tulajdon szerzést lehetővé tenni, egyszersmind a szolgaság alóli felszabadúlás útján megnyitni. A kormány ezt nem akarja, s igy a három század óta követni látszott haladási pályát egyszerre bezárván, a nemességnek, ki ellen a népet eddig védni látszatott, tíz év lefolyta alatt másodszor készit alkalmat azt előbbi pártfogója ellen oltalomba venni!!* Szabad költözést nyert a jobbágy. Való! de azért már lehet e őt szabadnak mondani? Meg ne csalassuk magunkat a szabad szó itt a költözést, nem pedig a jobbágyot illeti. Szabadon költözhet, de költözése által szabad nem leszen. S én bátran állitom: a királyi válasz szerint a jobbágy épen azon állapotban marad, miben Jósef Császár előtt kinlódott. Eltörültetett az örökös jobbágyság. Az adózó elhagyhatja urát. Igaz de hová mehet? más urhoz! és mi feltétel alatt? szolgaság feltétele alatt! A különbség csak ez: eddig szolgált folyvást egy urat, most már szolgálhat egymás után többeket. De szolgálnia folyvást kell, az az örökösen kell. Ő tehát örökös jobbágy lenni meg nem szünt, s nem is szün meg, csak akkor, midőn a tulajdon szerezhetés örökös megváltásnál fogva neki megadatván, szolgaságbol szabadsága saját erejével felemelkedhetik. – A szabadúlásnak ez ideig három utai valának: úgynevezett manumissiók,* polgári birtokszerzés, és nemesi jószágra juthatás. A manumissiok által hazánkban elejétől fogva nem csak egyesek, de egész községek is felszabadultak. A szabad városok is ez úton állottak elő. A királyi válasz azonban a szabadúlásnak ezen utját most eltörülni szándékozik. Szerezzen hát a jobbágy polgári birtokot? De hanyadikat vette annyira kedvébe a szerencse, hogy faluját (hol parányi adózó birtokot nem szerezhetett) elhagyván, városokba mehessen sok ezreket érő javat vásárolni? És ha polgári birtoknál szegénység tesz akadályt, nemesi birtokra nézve két más hatalmas ellenséggel kell majd küzködnie. Egyik az incapacitás,* másik az aviticitás.* Amaz megtiltja őt mint nemtelent nemesi birtokot vásárlani. Emez megtiltja a nemest, saját maga javait másnak eladni. E kettős tilalom közt csak a kormánytol vehet jószágot, melly javait el is adhatja, s jószágbirhatási tehetséget nemtelennek is kölcsönözhet. Ama két ellenséges elv között tehát a manumissio elvének megrontáa egyébre nem czélozhat, mint a jószág eladhatási just kormány monopoliumává tenni; hogy igy a nemesség saját ősisége mellett sorvadjon, minden vásárló pedig a monopolizált eladó kezéből lehetségig felrugtatott áron venni kénszeritessék. Egyszóval látni való, miképen e bánás mód mellett a néptömeg legnagyobb számának uri szolgálattol szabad birtokra szert tenni lehetetlen leend s azon szerencse kedvenczein kivül, kik vagy polgári vagyont, vagy királyi adományt vehetnek, a többi milliomoknak nincs más módjok a szabadságra, mint ha Istennek szabad ege alá kiállanak koldulni! Igen is T[ekintetes] RR! a királyi válasz mellett ott vagyunk, hogy Magyarországon a szabad városi polgáron kivül csak két ember osztály lesz szabad: a földes úr, ki a helységet birja, s a koldus ki a helység utczájin, hajdon fővel, és mezitláb irgalom és kenyér után kiáltozik!!! Mondja meg nekem, mi elvnek következésében teszi ezt a kormány? Monarchiai elvből talán? De én monarchát nép nélkül gondolni nem tudok, hatalmas monarchát vagyonos nép nélkül hasonlólag nem. Akar belső csend fentartása, akar külellenség elleni védelem forogjon szóban, akar a Status szükségei jöjjenek kérdésbe, mindég csak vagyonos nép segithet. Vagyonos néptől tehát a monarchának félni nem lehet. Kettő van, a mitől retteghet ő: ugymint vagyontalan nép, s a kevély oligarchia. Amaz csend rontásra hajlandó, mert állapotja kinosan nyugtalanit, veszteni valója pedig nincs. Emez hatalmas, és büszke, és uralkodni szeretvén a Monarchia jogait örömest magára ruházza. XVI-ik Lajos királyi székét Pariz vagyontalan népe döntötte fel, Napoleon császári hatalmát a St. Germaini palotákban lakó oligarchák ásták alá!! De ne menjünk illy messze. Csak azt kérdem: el van e érve a királyi válasszal azon czél, mit oly világosan kitüzött magának? Tisztában lesz tehát az adó fundusa? Ott áll még a 1-ae 40-us,* ott állanak a kényszeritett cserék, a kibecsültetések* s több e félék, mind megannyi buvó zugok, miknek homályában a földes uri önkéj elrejtezhetik, s belőle az adófundus zavarba hozására, a fogyasztására czélja szerint dolgozhatik. Az adózónak örökösen megváltott tulajdona csak az, mit illethetetlen adó fundusnak mondhatunk, s ha ez a kormány előtt kivánatos, megtörténhetését miért akadállyozza? Im az adózó nép abbol, a mi most kezeiben van, a 9 millio népszámhoz képest csekély 3–4 millio forintnyi adót sem tudja fizetni.* Minden törvényhatóság tele restantiákkal, s az adót nem ritkán executiók által veszik meg. Eljön az adószedő hogy az adózónak ágyát elvegye, vagy hideg ősszel ajtaját leszaggassa, s midőn a nyomorúltnak beteg gyermekei földön fetrengenek, midőn az éjszaki szél kunyhóján keresztül süvöltöz, akkor a kétségbeesés elkeseredésével ragadja el háznépétől az utolsó darab kenyeret, hogy árával tartozását szállithassa. S ezen állapotban akarja e a kormány népünket hagyatni, nem akar e neki szabadságot engedni, hogy miután országot, és egyházat, megyét és urat, falut és előljárót, s az ég tudja még mit mindent fizetni tartozik, legalább a terhei közt minden bizonnyal legsulyosb úri tartozások alól kimenekedhessék, s igy a hazában lassanként egy boldogab nép osztály támadjon? Van e ez idaeában legkevesebb is, mi a Monarchia virágzását elő ne mozditsa? Vagy talán az Aristocratiának elve az, melly a nép tulajdoni jusait ellenzi? Elhinném T[ekintetes] RR ha a magyar Aristocratia csak néhány igen kevés számú gazdag és hatalmas nemzetségekből állana. De Aristocratiánk sok ezer ház népet foglal magában, mellyeknek hasonlatlanúl nagyobb része szegénysége, s miveltsége miatt a néphez igen közel áll, s igen nagy szám jobbágy telkekre szorúlván, s ujon alkotott törvényünk szerint adózásra köteleztetvén,* a néppel ezen öszevegyült. Ily aristocratiának elvei a nép tulajdoni jusának, melly az ő tagjainak igen nagyrészére is jótékonyan hat, ellenzői nem lehetnek Népboldogságnak csak az Istentől s emberektől elátkozott oligarchia lehet irigye, és hála a mindenhatónak, hogy polgári alkotványunk oligarchiát nem ösmér! Igen is, az oligarchia hatalmasan szokott a néposztály vagyonossága ellen dolgozni, mert jó birtokú nép hatalmasá teszi a monarchát, s e kettő között az oligarchák törvény alá szoritva, féktelen hatalmukat elvesztik. Nincs módjok a thronus körül felleg csoportként tolongani, hogy a thronus sugárai a néphez, s ennek tekintetei viszont a thronushoz el ne juthassanak. Olly országban nincs erejök veszélyes nepotismust üzni, s az igazgatás minden ágait creaturákkal megtölteni, hogy kéj szerint uralkodhassanak. Ott nem formálhatják magokat Egyptusi szent kaszttá, mellynek tagjai törvényen, és igazságon gázolhassanak, s a hozájok nem tartozókat letapodják. Ily oligarchának elveivel a népvirágzásnak előmozditása hogy ellenkezik, azt igen is úgy hiszem, de ismét mondom: a magyar polgári alkotványban az oligarchia idegen. Gondoljuk meg: nálunk az Aristocratia tagjai legnagyobb részben falukon az adózók közt elszórva laknak. Már T[ekintetes] RR, egy pár száz ezernek kilencz millio közt csendességben élni, bizonyosan a milliók jó akaratátol van függésben. Ily jó akaratot csak kölcsönös bizodalom teremthet, de bizodalom, állandó nyilt szivü bizodalom lehet e oly emberek között, kik közül mig némellyik kiváltságokkal, s tulajdon javakkal bir, a nagyob rész azon javakbol magát firol fira örökre kizártnak szemléli? Példákkal mutassam e meg, hogy a szolga, ki szolga lenni kénszeritetik, valahányszor alkalom adatik, urával miként bánik? Nem szükség Spartacus rabcsoportjait, a németországi paraszthadat, vagy St. Domingo gyilkos jeleneteit* felhoznom, Hazánk történeteiben a példák, s borzasztóbbak mint akárhol. Emlitém Dózsa pórhadának vérengző tetteit, tudják a RR a Jósef Császár alatti dolgokat Erdélyben,* s ki az, ki még most is borzadva nem tekintene vissza a Cholera évére, midőn némelly megyékből a legrettenetesebb tettek hire az egész országot keresztül rázá,* s még Americába is irtózást szülve elhatott? Felszólitom a kormányt: ily esetekben mi a mód, melly által bennünket megoltalmazand? Talán a bünösök ellen forditott hóhérpallos, és kötél? Nyomorúlt eszközök!! Semmivé tehetik azok egyes bünösök életét, de itt nem egyesekről van szó, itt a szó ama halhatatlan, hódothatlan szellemről van, melly századok óta most lánggal lobogva, majd hamv alatt emésztődve ég és 2-d Ulászló óta ismét, és ismét kiütött. És ezt nem zabolázza meg félelem, nem győzi le hatalom, ezt csak megszeliditeni lehet. Nem egyébbel pedig, csak oly közös érdekkel, melly a társaság tagjait egyformán kösse a hazához, s ez érdek csupán két szó: szabadság és tulajdon. Aztán csudálkozom én, hogy a kormány nem látszik érteni, a mire már két század tapasztalása megtanithatá: mi képen a nép oly fontos a statusban, mire rendkivüli figyelmet kell forditani. Elmultak az idők, midőn az Aristokratia egyedül állott fegyverben, hol a thronus mellet, hol a thronus ellen. Most kincstár, és katona a népből jön. S nem tudjuk e hogy a népet tőle idegen osztály határozza katonának? nem tudjuk, hogy az adózó erővel ragadtatik ki szülői, hitvese, s gyermekei karjaikbol? hogy midőn hoszú évi katonaságban a polgári élet minden viszonyaibol kitépve élt, s végre (s legtöbnyire táplálat nélkül) haza eresztetik; s az eltépett viszonyokat öszekötni többé nem tudja, vagy tilalmas utakra kénszeritetik, vagy házrol házra bujdos koldulni, s a gazdag asztalárol lehulló morzák után kapdoz? s illy helyzetben álló népre támaszkodni valjon bátorságos e? És midőn ezt mondom ellenálhatatlanúl tolakodik emlékezetembe a szemrehányás, mellyel a bérben fogadott iró Gusterman, a magyar nemességet illeti.* Mi, úgymond, minden terhet a néppel viseltetünk, azzal oltalmazhatjuk a hazát, pedig annak hazája nincs, azt az országhoz, s földéhez semmi érdek nem köti, mert tulajdont neki nem engedünk. Ohajtanám, bár az az ember most itt lehetne, és szemeivel nézné, és füleivel halgatná: milly kinos fájdalommal küzdünk mi a kormánnyal, melly nem hagyja, hogy a népnek azon tulajdont megadjuk. Bizony kéntelen lenne kinosan elpirúlni, bizony kéntelen lenne a kormány tanácsosaihoz fordúlva szemeikbe mondani, a mit Napoleon egykori ministere más alkalommal mondott volt: Uraim! a mit tesztek több mint vétek, az hiba!!* Azonban T[ekintetes] RR, fájdalmas érzésem közepette is bizonyos léleknyugalmat találok abban, hogy a nemességen fekvő százados szemrehányás terhét a kormány most saját magára forditá, s e tette által felhatalmazva érzem magamat kikiáltani, s ezen kiáltás előbb utóbb az egész hazán keresztül fog zengeni, ezen kiáltás előbb utóbb kilencz millió ember kebelét fogja dobbanásba hozni, – mert ime: 1834-ben a magyar nemzet törvényjavitó országgyülésén, a magyar nemesség az adózó népnek tulajdon szerezhetése valahára utat nyitni szándékozott, s az ki e jótékony szándéknak magát akadályúl vetette, a kormány volt! Igen is t[ekintetes] RR a kormány volt! A mi minket illet, mi a nép iránti kötelességhez e részben mindeddig hivek valánk, s nincs egyéb hátra, hanem hogy annak teljesitésében továbra is szent álhatatossággal maradjunk!!*
Az 1514 : 14. tc. szerint, ámbár minden felkelő parasztot mint árulót főbenjáró büntetéssel kellene sújtani, hogy a parasztság, amely nélkül a nemesség keveset ér, egészen ki ne pusztuljon csak a vezetőket kell kivégezni, „attamen ut huiusmodi proditionis eorum memoria atque temporalis poena etiam ad posteros ipsorum diffundatur et transeat; et quam enorme facinus sit in dominos insurgere, omne saeculum agnoscat, amodo deinceps universi rustici in horegno ubilibet residentes … per hane infidelitatis ipsorum notam, amissa libertate eorum, qua de loco in locum recendendi habebant facultatem, dominis ipsorum terrestribus mera et perpetua rusticitate sint subiecti”.
A Corpus Juris rendelkezései elsősorban a szabad költözés visszaállításáról szólnak. Az 1547:26. tc. egyenesen az uralkodó kezdeményezésére hivatkozik, midőn a költözési tilalmat megszüneti, az 1550:34. tc. pedig hangsúlyozza, hogy amidőn csak szótöbbséggel lehetett a szabad költözést biztosítani, a király sok és súlyos érvvel intette a rendeket az engedély megadására. További könnyítések: Az 1550:35. tc. mentesíti a jobbágyot, hogy a földesúr borát meg kelljen vásárolnia, a következő cikk biztosítja bormérési jogát, a 39. szerint hamis váddal nem terhelhető és nem ítélhető el, hogy azután fejének megmentésére örökösen lekösse magát, az 1533:11. tc. az 52 napnyi robotot 40 napra szállítja le, az 1559 : 34. tc. felmenti a vármunka alól aratás és szüret idején.
Az országgyülésen nemcsak a nemesség, hanem a főurak is szinte kivétel nélkül szembenálltak Mária Terézia terveivel, amelyek a nemesi adómentesség elvének áttörésére és a jobbágy sorsának javitására irányultak.
A kormány magatartásának valóban óriái hatása volt a jobbágyság hangulatára; kérvények tömegével árasztották el az udvart s a királynő a nyugtalanságok, zavargások kivizsgálására megyei bizottságokat külldött ki, amelyek a legkiáltóbb visszaéléseket megszüntették s átvizsgálták a szokásjog alapjául szolgáló régi urbáriumokat. A bizottsságok jelentéseire alapozta a királynő 1767 jan. 23-án kiadott úrbéri rendeletét.
II. József 1785. aug. 22-i rendeletével visszaadta a jobbágy személyes szabadságát s költözési jogát, biztosította telkének birtokát a földesúr önkénye ellen, fiának szabad pályaválasztását, ingó vagyona fölötti rendelkezését és az úriszék helyett az újonnan szervezett, az államot képviselő alispáni hivatal hatásköre alá rendelte. Ezek az intézkedések azonban a gyakorlatban nem jutottak érvényre.
Az 1791:35. tc. a kiküldött országgyűlési bizottság javaslatának letárgyalásáig érvényben hagyta Mária Terézia úrbéri rendeleteit, visszaálllította az úriszék hatáskörét és biztosította a jobbágy szabad költözködési jogát.
Helyesen: idegenséggel. (V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 183. l.)
Az 1823. évi nemzeti ellenállás lényege a törvénytelenül kivetett s felemelt adó behajtásának, valamint az ugyancsak törvénytelenül elrendelt ujoncozás végrehajtásának megtagadása és megakadályozása volt; mindkét teher valóban a népre nehezedett egyre elviselhetetlenebb súllyal.
A kir. resolutio kijelenti; „…meritum similium conventionum ad sphaeram legis urbariali, jam ex indole sua et quidem tanto minus pertinere, quod illud, proprietate terrae iuxta praecedentis articuli IV. praeambulum, dominis terrestribus realiter et diserte in futurum etiam praesalvata, multiplices juris quaestiones, quae hoc loco pertractari nequeunt, involvat”. (Iratok, III. k. 43. l.)
V. ö. a 24. sz. jegyzettel.
Kötött állapotú személynek kötelezettségei alól való feloldása; lehet manumissio legitima, ha törvényen alapul, manumissio illegitima, ha errore iuris történt a felszabadítás.
Incapacitas possessorii, amelynek értelmében nemesi birtoka nemtelen állású személynek nem lehet; a polgári törvénykönyv tervezetének tárgyalásakor a kir. adományról szóló I. tc. 4. §-ával kapcsolatban a rendek továbbra is érvényben hagyták. (A kérdés körüli vitákat l. e kötet 209. s köv. l., a törvényjavaslatot Diaet Extraser. 1834. CXIV.)
Az ősiséget a rendek a polgári törvénykönyv tervezetében ugyancsak fenntartották. (V. ö. előbb, 5. jegyzet.)
A Hármaskönyv I. 40. lehetővé teszi, hogy az apai birtokon megosztozó fiústestvérek jobbágytelket visszavehessenek s azon kúriát építhessenek.
Ezekről az úrbéri törvényjavaslat I. c. 12. §, II. c. 7. §, III. c. 2. § rendelkezik. (Iratok, I. k. 487. s köv. l., 505., 509. l.)
Az 1830. évi országgyűlés pl. 4,395.244 forint adót ajánlott meg.
Az úrbéri I. tc. 6. §-ával.
San Domingo és Haiti néger és mulatt lakossága 1791-ben felkelt a francia és spanyol uralom ellen s véres szabadságharcban kivívta függetlenségét. A néger köztársaság függetlenségét a bécsi kongresszus is elismerte.
Az 1784. évi Hora-felkelésre gondol.
Az 1831 nyarán pusztító kolerajárványt a felvidéki megyékben véres parasztmegmozdulások követték.
Gustermann Anton Wilhelm (1823) censor, a Teréziánumban a közjog tanára; „Die Ausbildung der Verfassung des Königreiche Ungarn” c. munkájában (1811) erős kritikával illette a magyar alkotmányt, különösen a nemesi privilégiumokat, amivel az 1811/12-i országgyűlésen nagy vihart idézett elő.
C’est plus qu’un crime, c’est une faute. – Talleyrand mondta, amikor megtudta, hogy Napóleon kivégeztette Enghien hercegét.
V. ö. Kölcsey, VI. k. 179. s köv. l.
DEÁK: Fájdalmas érzéssel értem én is e jelen kir. válasznak tartalmábol: hogy Ő Felsége az általunk javallott örökös megváltásokat ezen törvényben kijelentetni nem akarván, legforróbb ohajtásunkat semmivé tette. Közel fél százados reménység és várakozás után, végre csak ugyan ösze hivta fejedelmünk a Nemzet képviselőit, hogy belső elrendelkezésünk hijányait orvosolva boldogitó törvényeket alkossanak. Nyugtató bizodalommal csüggöttek rajtunk a Nemzet minden osztályai, kezeinkbe tették küldőink a Haza közügyét, és különösen kezeinkbe tették sorsát azon népnek, mellynek itt szóllani nem szabad, de melly a Hazának sulyos közterheit viselve tőlünk várja leginkáb boldogitását. Elhoztuk mi magunkkal a Nemzet közohajtásait, és ha nem csak papiroson, hanem kebleinkben is elhoztuk azokat, mélyen kell éreznünk, milly édes kötelesség a Nemzet bizodalmának megfelelve teljesiteni a Haza reményeit. Midőn e jelen országgyülés kezdetén a rendszeres munkálatok sorárol tanácskozánk, és nem csak az ország Rendeinek töbsége, hanem fejedelmünk is mindég csak a népet, és ismét a népet emlegetve sürgette az urbérnek első helyen felvételét;* akkor azt hittem én is, hogy ezen nemzetközi köz várakozásnak valódi sikerrel megfelelni, s az adózó népnek állandó boldogságára intézett törekedéseink czélját elérni nehéz talán nem lesz, most azonban multat és jövendőt fontolóra véve nem titkolhatom aggodalmamat a kétes jövendő felett!! Kettős volt e munkában a jobbágyok eránt törvényhozói kötelességünk: engedélyek által tüstént segiteni szükségeiken; és a jövendőre is figyelmezve önérzésöket is az emberiség méltóságára emelni, és kifejteni a kebleikben szunnyadó hatalmas erőt, az iparkodásnak leginkább szabadság és tulajdon által nevekedhető varázs erejét. E kettős kötelességen alapult az országos Rendeknek urbéri munkája, s e kettős kötelességnek teljesitését vártuk a törvényhozásnak másik részétől is. De fájdalom! a királyi válasz közvárakozásainknak épen meg nem felel, mert tőlünk egyrészről új és ismét új engedélyeket kiván, más részről a népet emelő azon csekély szabadságot is, mellyet megadni készek valánk, megtagadja, vagy legalább el nem fogadja, és igy minden engedmények, mellyeket a t[ekintetes] RR nemzeti kifejlődésünk édes reményében, nemesebb czélokbul adtanak, általa nyomorúlt alamizsnává vagynak lealacsonyitva. Ugyan azon kormány, melly az adózó népnek sorsát oly gyakran emlegette, rajta mindazáltal ön hasznának feláldoztával csak ritkán segitett; ugyan azon kormány, melly jelen válaszában tőlünk ismét áldozatokat sürget, de Hazánknak vérző sebeit töbszöri keserű panaszaink után sem orvosolja. Most is úgy látszik csak azt akarja, hogy engedményeink által jobbágyaink a királyi kincstárt gyarapitó közterheket könnyebben viseljék; de hogy ezen nép az iparnak és mivelődésnek magasb fokára emelkedve, feltalálja önkeblében tulajdon erejének gazdagon kamatozó tőkéjét: erre teljességgel nem hajlandó. Pedig ha mindenkor csak alamizsnát adunk s a népnek szorgalmát czélarányos törvények által nem ébreszgetjük, kötelességünket csak félig, sőtt talán féllig sem teljesitettük, mert tekintsünk bár vissza századokon keresztül törvényeink sorára, tapasztalni fogjuk, hogy a törvényhozásnak ismételt engedményei sem voltak képesek népünket az inségtől megóvni. Előre látható tehát, hogy az engedmények véghatárát még el nem értük, előre látható, hogy a szegény elmellőzött népnek sorsa jövendőben is áldozatokat fog kivánni, ha csak törvény által módot nem nyujtunk, hogy a kérdés alatti szakasz értelmében a földes urak kára nélkül, sőtt azoknak önkényes megegyezésével alku szerint magának valamivel több szabadságot s biztosabb tulajdont szerezhessen. De ezen felül még a földes urak tullajdonosi jusát is tetemesen sértené ezen örökös megváltások tilalma, mert az urbéri IV-ik czikelyben azt állitani: hogy a földnek tulajdona egyenesen a földes urat illeti,* s hogy minden jobbágyi adózás a földes urnak kétségtelen sajátja: és megtagadni tőle azon just, hogy ezen sajátját alku szerint jobbágyainak általadhassa, annyit tesz, mint a tullajdonnak szabadságát szükség nélkül, sőt a köz jónak kárával semmivé tenni; nem azért gyültünk pedig ösze, hogy a hasznos szabadságot korlátozzuk, hanem hogy szabadságot terjesztve védve s erősitve polgár társainkat boldogitsuk Nem is új és szokatlan intézkedést akarunk mi ezen V-ik cz[ikkely] által behozni, hanem biztositó törvényben csak azt kivánjuk nyilván kijelenteni, a mi hazánkban eddig is mind földes urat, mind jobbágyot boldogitva divatozott. Nézzük el bár országunk minden vidékein az örökösen megváltott községeket, tapasztalni fogjuk, hogy azok a jobbágyi tartozásokért örökös megváltás fejében földes uraiknak sokkal nagyobb sommákat tettek le, mint amennyit bár melly vevő azokért fizethetett volna, és még is rövid időn terheiktől kitisztulván, most már szorgalomra, vagyonra, miveltségre szomszédjaikat sokkal felül múlják, s kettőztetett iparkodás után tehetősek, szabadok, és boldogok. Nyert tehát a földes úr, nyertek a jobbágyok, de nyert a közjó is, mert ugyan azon föld a megváltás óta számosabb, vagyonosabb, miveltebb, s elégedettebb polgárokat táplál. Nem emlitem sok más példák között, hogy Nyiregyházának örök megváltás által felszabadúlt lakosi, a Nyirnek homokos földén milly derék, s naponként nevekedő várost emeltenek,* azt azonban el nem halgathatom, hogy megyénkben is, a Murának és Drávának partjain néhány községek örökös megváltás által felszabadulva, gondosan mivelt kies termő kerté varásolták határaikat,* nállok a jobb földnek holdja most is 2–300 pengő fton árultatik, holott a közel vidékeken még a közterhet nem viselő nemesi birtoknak ára sem halad meg holdanként 40–50 pengő ftokat, nállok a népesedés, faluk nagysága, csinossága, s a lakosok vagyonossága folyvást nevekedik, nállok csak gondos iparkodást, s az ebből származott jólét kedvesen meglepő képét láthatni, szóval ki ezen községeket közelebről ismeri, hacsak a nemzet kifejlődése eránt minden érzé kebléből ki nem aludt, lehetetlen nem ohajtania, hogy bár hazánkban minél több ily boldog helységek támadjanak!! pedig kérdezzük bár a szomszéd vidéknek szegényebb lakositol, hogy azon megváltott községek mi által lettek virágzókká? sohajtva fogják válaszolni: azért mert szabadok, s a szabadság által boldogok!! Van igen is a népnek szivében is egy édes ösztön, melly bár századokig szunnyadott, de örökre kialudni nem fog, s ezen édes ösztön a törvényes szabadság vágya s érzete! Nem lehet ezt gátló törvényekkel elfojtani, mert féktelen rohanása gátokat rontva kártékony lehet, de hatalmunkban áll azt hasznos törvények által a legnemesbb czélra, Hazánk nagyságának emelésére, s a nemzeti szorgalom, és erő kifejtésére vezérleni. Illy hasznos törvény a kérdés alatt lévő szakasz, azt tehát félre vetni részemről a Nemzet elleni véteknek tartanám. De mik is lehetnének okaink hogy ezen intézkedést, mellyet a földes urak ön haszna tanácsol, a népnek boldogsága sürgetve kiván, törrvényeink pedig nem tiltanak, s mellyből eddig is csak áldás, és boldogság eredett, most egyszerre félre vessük? Talán az ősiség törvényeinek erőltetett magyarázatábol kivánunk a nemzet boldogságának ujj akadályokat öszerakni? Szegény nemzet!! A sors átka úgy látszik, hogy ugyan azt akarta, hogy a magyar soha virágzó, soha igazán boldog ne legyen, mert ime századokig küzdött e nemzet külső s belső ellenségeinek minden szabadságot eltipró büszke hatalmával, vért és életet pazarolva küzdött századokig a szabadságért, és miután elmúltak harczai, most, midőn a béke csendes ölében egyes polgárok boldogságábol kellene kifejlődni a nemzet nagyságának, ime most a nemzet osztályai között minden kölcsönös bizodalmat elzáró fal gyanánt mi magunk állitunk fel egy irtóztató rémképet, reá füzzük a leroskadt feudalizmusnak hajdan csillogó rongyait, elszigeteljük általa Hazánkat Europa mivelődésétől, félrevetjük miatta még azt is, a mit ön tapasztalásunk boldogitónak bizonyit, és mi, kik büszkén szabadoknak hirdetjük magunkat, nyomorúlt rabjai vagyunk azon rémképnek, melly a nemzeti nagyság kifejlődését első bimbójában elfojtja, s ez a rémkép: a rosszúl értett rosszúl magyarázott aviticitás. Igazságtalanok volnánk elődeink eránt, ha még azt is állitanánk, hogy ők az ősiség törvényei által a népet magoktul és a szabadságtol végképpen el akarták szigetelni, hibáznánk, ha talán azt hinnénk, hogy a jobbágyoknak magokat földes uraik megegyezésével örökre megváltani hajdan szabad nem volt. Szerették őseink is szabadokká tenni azokat, kik a legyőzött nép közzül magokat tehetséggel, és mivelődéssel kiemelték, sok földes úr hajdan is felmentette jobbágyait, sok község örökre megváltotta magát a jobbágyi adózások alól, s igy származtak a szabad községek, mellyek közül némellyek utóbb királyi kiváltságokat nyertek, és szabad királyi városainknak nem csekély része ilyen szabad községekből emeltetett mostani állására. Több törvényeink emlitik a szabad és kiváltságos községeket, de egy sincs, melly a földes urat korlátolná, hogy jobbágyait tartozásaiktol örökre felmentse; van ugyan törvényünk melly korlátot vet a kir. városok szaporodásának,* nehogy a 4-ik status a többit számra meghaladja; de úgy hiszem, szóllani fogunk egykor még arrol is, ha ezen törvény helyes és igazságos e? az örökö megváltások által felszabadúlt községek szaporitását azonban sem ez, sem más törvény nem tilalmazza, mert hiszen ezeket a 4-ik Statushoz számlálni senki sem fogja. Azt sem lehet ellenünk sikeresen felhozni, hogy ezen intézkedés által a pazarlásra, s az örökösök kijátszására ut nyittatnék; mert azon felül, hogy az eféle kijátszásokra tilalom mellet is módot találni nem nehéz, meg kell azt is jegyeznem, miképen a királyi válasz sem ellenzi, hogy a jobbágyi tartozások eránt esztendőnként fizetendő bár melly csekély summában megalkudni szabad, s igy a ki örököseit kárositani ohajtja, tiz, húsz ezer forintot érő jobbágyi adózásokért esztendőnként fizetendő 10–20 ftokban is megalkudhat, s a törvénynek korlátoló rendelését kijátsza. Sőt ha javallatunk elfogadtatik, sok jó lelkű birtokos, kit talán vétke nélkül számos adósságok terhelnek, jobbágyainak felszabaditásával megmenekszik terheitől s curialis birtokát meg is tarthatja, mellyet különben a vevőnek kénye szerint olcsón lesz kéntelen eladni, kérdem pedig e két eset közül mellyik fogja mind a tékozlást, mind az örökösök kárositását inkább elő mozditani? Végre azon ellenvetésre, hogy e törvény nem az urbéri munkába való, röviden azt jegyzem meg: hogy itt oly örökös megváltásokrol van szó, mellyekben a földes uri törvényhatóság nyilván fentartatott, az úr s jobbágy közti viszonyok tehát meg nem szünnek, pedig minden mi ezen viszonyokat illeti, egyenesen az urbéri munkába tartozik, s ha itt határoztuk meg a jobbágyok tartozásait és azt is, hogy ezen tartozásokat mi módon lehet másnemü adózásokra által változtatni, csak ugyan itt kell arról is szóllanunk, hogy azokat mikép lehet végkép megszüntetni. Mivel tehát az eféle megváltások eddigi törvényeink mellett is fennálhatók, mert eddig is hasznos és boldogitó következésekkel divatoznak, mi okbul akarjuk az ide tartozó tárgyat bizontalan időkre, bizontalan kimenetelre halasztani, és miért nem nyugtatjuk meg azoknak méltó aggodalmát, kik azt hiszik, hogy illy halasztgatás alatt alattomos megtagadás rejtezik? Vétkes elmúlasztás nem alkotni törvényt, melly a szabad és boldog polgárok számát szaporitsa, de olly törvényt alkotni, melly azok eddigi számát is kevesitse, melly azokat is, kik a sorsnak kedvezése által törvényeinknek engedelme, vagy legalább elnézése mellett magokat jobb sorsra emelték, a jobbágyi adózásoknak lerázott járma alá ismét visszataszitaná, nem csak elmullasztás, hanem oly cselekedet mellyet a Hazának áldása épen nem követhet, pedig ha multat s jövendőt biztositó világos törvény által ki nem jelentjük az örökös megváltozások szabadságát, nem csak jövendőre gátot vetettünk a Haza virágzásának, hanem az eddig boldog, és virágzó szabad községek sorsát is koczkáztatjuk. Ha javallatunk törvényé válhat, fél század mulva más fényben, más erőben áll fenn a magyar, ha ellenben a királyi válasznak ohajtásunkat megtagadó tartalmához járulunk, az eddig megváltott községek sok ezer lakosinak mostani csekély szabadsága is feldúlatik, s ezeknek átka, s keserü könnyei kisérik a jelen törvényhozásnak emlékezetét. A szegény adózó népnek reánk függesztett epedő tekintet tőlünk enyhülést és szabadságot kértt vala, mi azonban csak alamizsnát vetettünk neki, de a szabadságot azoktul is elvonni készülünk, kik eddig azzal birtanak, pedig csak ott igazán boldog és virágzó a Haza hol a földet szabad kezek mivelik, ott erő a nemzet, hol szabad kezek védik a tulajdont és függetlenséget. A kerületi szerkeztetés legalább egy részben utat nyit ezen szabadságra, azt tehát pártolom.*
Az országgyűlés kezdetén a rendek kerületi ülésükben a király által javasolt Urbariale helyett a tárgyalandó munkálatok sorában a Commerciale-t tették első helyre s csak országos ülésben sikerült az elnöklő személyöknek minimális többséget biztosítania az úrbéri munkálat számára. (V. ö. Országgyűlési Tudósítások, I. k. 40., 96. l.)
V. ö. előbb, 675. l. 2. jegyzet.
V. ö. Országgyűlési Tudósítások, II. k. 265. l. 47. jegyzet.
A „murakozi járás némely helységeit” Deák az 1839/40-i országgyűlésen tartott egyik beszédében is felemlítette (Kónyi, i. m. I. k. 366. l.), ekkor azonban már lényegesen nagyobbak voltak a földárak. Nevezetesen 800–900, sőt 1000 frt. volt a jobbágybirtok holdja, míg a nemesi birtoké 80–100 frt. Deák szerint „közel 40 évvel” előbb történt az örökváltság, azaz Gr. Festetich György, a Georgikon alapítójának életében. A falvakat azonban ekkor sem említette meg névszerint.
Az 1687 : 17. tc. (V. ö. 573. l. 31. jegyzet.)
V. ö. Kónyi: Deák Ferenc beszédei, I. k. 116. s köv. l.
KLAUZÁL: Előre bocsájtván hogy küldői az örökös szerződések alól kivett curialis és regalis jusok mellett,* még világosság okáért az allodialis jusokat is megemlitni kivánják;* egyébiránt szintén a kerületi szerkeztetésre szavazott, s leginkább az előlülő Personalis ellenvetéseinek czáfolásával foglalatoskodott. Nem lehet, úgy mond, állitani hogy az örökös megválthatás engedelme az urbéri törvényekben maga helyén nem lenne, mert ha helyén volt itt azt rendelni, hogy a jobbágy telkek vevői a megállapitandó közterheket viselni tartozzanak, ha lehetett a községek belső elrendezése felől törvényt hozni, ha lehetett, sőt kelletett a jobbágyi kötelességeket elszámlálni, bizonnyal lehet sőtt kell a jobbágyok jussairol, s tartozások alóli felszabadulások módjairol is szóllani. De az őiségrőli törvényekkel sincs az ellenkezésben. E jelen törvényczikkely elejére nézve maga a kormány is megegyezett, hogy az urbér béhozatal előtti szerződések (minden különbség nélkül) kérdés alá soha ne vétethessenek, s megegyezett abban is hogy esztendőnkénti bár mi csekély váltság dij iránt örökös szerződést kötni szabad. Ha ezek nem ellenkeztek, s nem ellenkeznek az ősiséggel, a tökéletes váltsági szerződés hogy ellenkeznék? Az sem áll, hogy több juh ruháztatnék a jobbágyokra, mint mennyivel a földes úr maga birt, mert a következő 3-ik §. szerint csak azoknak szerződései fognak felbonthatatlanság erejével bírni, kik a megkivánt szerződési tehetséggel birnak. Hogy a fiscus örökösödése javallatunk által nevekedni nem fog, az igaz; de van e ok arra, hogy a nemzet tetemes kárával nagyon is messze terjesztett fiscusi örökösödésnek biztositása végett urat és jobbágyot eltiltunk attol, a mi eddig tiltva nem volt, s minek további megengedését a nemzet érdekei erősen sürgetik? Azon aggodalomban sem osztozik a szónok, hogy ezen törvényszakasz által a birtokos nemesség veszélyeztetnék, sőtt azt hiszi, hogy a jobbágyok sziveiben bizodalmat fog az gerjeszteni, s ez által fog a nemesség, s vele alkotványunk megóvatni mind azon veszedelmektől, mellyek bizodalmatlanságbol s elégedetlenségből keletkezni szoktak. Mert valóban minden, mi a négy első czikelyben sorskönnyités végett adatott, ez 5-ik czikellyel fel nem ér. És nem adhatnánk szomorúb érzést a jobbágynak, mint annak tudását, hogy rajta sem feszült szorgalma sem urának megegyező kivánsága nem segithet soha, mert a felszabadúlás útja örökre zárva van! Ellenben adjunk csak ingert kebelébe, hogy iparkodása után azon föld, mellyet vérejték közt szántogatott, tulajdona lehet, s megnyugvásra derülend a földmivesnek izzadt homloka, s ott hol a kormány, nemesség s nép között bizodalom létez, nincs ok veszélytől tartani. Így az előlülő többi ellenvetéseire is feleletül adván, miképen épen nincs mit félnünk, hogy a földes urak adótul ment szabad allodiaturájokat adót fizető telkeké változtatni siessenek, s hogy az igazság kiszolgáltatás úgy kiváltott, mint ki nem váltott helyeken ne szenvedjen, a RR elegendőleg gondoskodtanak, a kerületi szerkeztetést annál nagyob örömmel pártolja, mert ama szent czélt, hogy Hazánk a nemzeti létünket zsibbasztó szerencsétlen colonialis systhema alól valaha felszabadúljon, csak úgy lehet elérni, ha hogy a nemzetisedés, egymás iránti bizodalom, és köz ipar kifejlődésére czélirányos törvények által utat nyitunk.
A tc. szavai szerint ugyanis „jura nihilominus curialia regalia objectum eiusmodi perpetuorum urbarialium contractuum esse non poterunt”. (Iratok, I. k. 530. l.)
„nehogy valaki a jobbágyi telkek tulajdonának megszerezhetése szabadságábul a nemesi birtok szerezhetés szabadságának megadattatását is következtethesse.” (Jegyzőkönyv, IX. k. 178. l.)
*
Ad finem. A vitatás, s e közt különösen a képzetekkel gazdag Nagy Pálnak s a merész Baloghnak előadásai, több más gyönyörükkel következni fognak. A kerületi végzés még most megállott!!
*
A fő RR November 10-én s 11-én a két első t. czikelyt, s a 3-ikbol is az irtásos kérdését bevégezték. Eddig kevés a két tábla közötti különbség.
