a) Csepcsányi, Klauzál, Palóczy, Nagy Pál beszédei a december 10-i országos ülésben az örökváltság mellett.
a)
Csepcsányi, Klauzál, Palóczy, Nagy Pál beszédei a december 10-i országos ülésben az örökváltság mellett.
Csepcsányi, Klauzál, Palóczy, Nagy Pál beszédei a december 10-i országos ülésben az örökváltság mellett.
Pozsony, December 13-án, 1834.
(Folytatása a 10-ik Decemberi országos ülésnek.)
CSEPCSÁNYI beszédének kezdetén némelly czáfoló megjegyzéseket tőn az ősiség elvesztése és pazarlás miatti félelemre, mellyel harczolnak ezen V-ik t. cz. ellen a fő RR. Nem képes kitalálni a kormány ellenzése okát, s midőn azt látja, hogy minden materialis concessiokat, mint az adónak meg meg annyi tárgyait örömmel fogadta,* hibásnak véli politicáját, hogy azon törvényt ellenzi, melly által a legnépesebb községek lennének az adónak nagy és állandó tárgyaivá. Úgy hiszi továbbá, hogy ezen t. cz. elesése már az eddig végzettekkel is ellenkeznék, különösen az usufructuationak szabad adás vevésével, és azon végzéssel, melly minden földet a földesúr tulajdonának nevez.* Felveszi végre az előlülő Personalis ellenvetéseit, s hangos tetszés között kijelenti, hogy Békésnek lelkes Rendeit sem a fiscus örökösödése, sem az incapacitás, sem a szabados községektől meg nem tagadhatónak vallott repraesentatiotúli félelem nem tartóztatja,* mert ők a fiscalisi örökösödést és incapacitást örökre eltörülni s hazánk nemtelen lakosait repraesentativus jusokkal is felruházni kivánják. – Ezek után pedig igy szóllott: Sokat hallottam én e napokban azon befolyásról, mellyet a fő RR utasításink készítésébe gyakorolnak,* s én ezen befolyást itt az ország szine előtt bátran ki merem mondani. Igen is béfolynak a fő RR gyüléseinkben utasitásaink készitésébe mint birtokosok, magok személyökben, s fiscalisaik által, befolynak mint főispányok, s befolynak mint dicasterialisták. De ez másképen nem is lehet, csak azt óhajtanám, hogy ezen befolyás soha se szülhetne rossz, de mindég jó következéseket. Sokkal veszedelmesebb ennél a kormány befolyása. Ez az, ami constitutionalis szabad nemzetünket független állásából kiemeli. A törvényhozó hatalom egyenlően van felosztva közöttünk, és a kormány között. Mi nem folyhatunk bé a kir. resolutiók kiadásába, a kormánynak sem kellene tehát befolyni utasitásaink készítésébe. Én ugyan olly boldog megyének vagyok képviselője, mellyre az eféle béfolyás mind eddig sikertelen vala, nem is érdeklek én egy megyét is, s nem a követeket, kik utasításaikat hiven előadni kötelesek. Egyedül aggodalmamat s fájdalmamat vagyok kéntelen kijelenteni, midőn látom: hogy némelly megyéknek lelkes követei feketének kéntelenek azt nevezni, amit majd két esztendeig álhatatosan fehérnek védelmeztenek. Ha ez az utasitásinkra gyakorlott kormányi béfolyásnak legveszedelmesb gyümölcse.* Azt tartom én T[ekintetes] RR s legbelsőbb meggyőzódésembül állitom, hogy jobb s tanácsosb lenne e jelen országgyülésének most végkép eloszlani, mintsem illy állásban, a kormánynak illy befolyása mellett olly törvényeket alkotni, minőket a kormány ezen az úton előnkbe szab. – Én az V-ik t. czikkelyt, egész foglalatjában pártolom.
A Jegyzőkönyv világosabb: „…mint meg meg annyi tárgyait a jövendőbeli adónak…” (IX. köt. 434).
„Hogyha ezen 5-ik törvényczikkely elesik, az eddig végzettek is ellenkezésbe jönnek; a 4-ik törvényczikkelynél elhatároztatott, hogy minden föld tulajdona a földesuré, ha mát a földet jobbágyának el nem adhatja, micsoda tulajdonosa, micsoda ura lesz ő földjének? Az usufructuatio megengedi, hogy a jobbágy földjét egymásnak eladhatja, micsoda ellentmondás lesz az, hogy azon földet eladhassa, mellyet urától néki megvenni nem lészen szabad?” L.: Jegyzőkönyv. IX. köt. 434.
Az elnöklő személynök érvelését l. előbb, 23. kk.
Vö. különösen Klauzál felszólalásaival, 14, 15. old.
A megyei utasítások megváltoztatása érdekében kifejtett kormánytevékenységre l.: a 8. old. 4. jegyzetét.
Az utasítások készítéseibe gyakoroltatni mondott eme béfolyásnak (melly felől egy idő óta mindenféle hirek szárnyallanak) megemlitése egy részről hangos tetszéssel fogadtatott, más részről bokros kikelésekre, s viszont felelgetésekre szolgáltatott alkalmat. – Maga a PERSONALIS kinyilatkoztatá hogy az ország törvényhatóságait teljes függetlenségűeknek ösmeri, mellyek teljes szabadsággal adják utasitásaikat; a főispányi törvényes jusokat pedig itt kérdésbe sem vehetőnek mondja s ennek következésében Békés követének előadását olyasnak tartja, melly alkotmányunkkal ellenkezik.
PLATHY a kir. resolutiora szavazván, nem tudja, honnan vette ezen vádat Békés követe, de megyéje részéről azt el nem fogadja, s némelly megyék utasításai megváltozását egyedül annak tulajdonítja, hogy a vitatásokból keletkező újitási vágynak következésitől elrettentenek.
S most a szóllás rendje KLAUZÁLra következett.* Sajnálom, ugymond, hogy követtársam a T[ekintetes] RR elébe hozni jónak látta azt, ami közöttünk történt, s ami ennél fogva ide távolrul sem tartozott,* de miután személyem érdekelve van, engedjék meg magam törvényesitése végett azon okokat kimondanom, mellyeknek következésében a szóban forgó V-ik t. czikkely mellett 12 izben szavaztam! – felolvassa tehát eredeti anyautasitását, mellyben igen világos szavakkal foglaltatik, hogy Csongrád vármegye Rendei az országos küldöttség javallatát* nem elégelték, hanem a jobbágyoknak egyenesen proprietást adatni kivántak. Szerencsésnek tartá magát ezen utasitással birhatni, sirban nyugodó követtársával (Horváthtal) együtt, kinek emlékezetének ezennel áldozik. Miként teljesité azon édes kötelességet, melly reá ezen utasitásból háramlott? erre nézve a KK és RR tudomására nyugodt kebellel hivatkozhatik. Elbeszélli ezután, miként küldötte meg (követtársa távol lévén) küldőinek a kir. resolutiót, s az erre érkezett utasításnak több pontjait szintén felolvassa, mellyeknek egybevetéséből világosan kisült, hogy előbbi alkalommal lehetetlen volt az V-ik t. cz. mellett nem szavaznia, amitől ugymond, követ társának, semmi némü levelezései, semmi felszóllitásai, el nem mozdithaták. Most küldői ujólag felszóllitatva, a resolutio következésében adott utasitásokat más értelemben magyarázák, de nyilván elösmerik egyszersmind, hogy a szólló követnek oka volt ugy cselekedni, a mint cselekedett s ő küldőinek ezen nyilatkozását tartozó tisztelettel, s hálás érzéssel is veszi. Mi birhatta reá, ugymond, követ társamat arra, hogy engemet ez állásba tegyen? nem vitatom, feleljen meg ez eránt tennen magának, én tudom, miképen engem semmi sem fog soha reá birhatni, hogy követtársamat compromittálni akarjam, s azon érzésben találom megnyugtatásomat, hogy a T[ekintetes] KK és RR meg lesznek győződve, miképen tüskés pályámon soha mellékes, soha privát tekintet, mondom semminemü mellékes tekintet, hanem egyedül édes Hazám java vezérlett, s ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy mindég és minden esetben, csak az, s egyedül csak az fog vezérleni. (Érzékeny előadását hangos tetszés fogadá.)
Figyelmet érdemel, hogy a felszólalások Kossuth által közölt sorrendje általában nem egyezik meg a Jegyzőkönyvben szereplő felszólalások egymásutánjával.
Vö. Bene korábbi felszólalásával 24. kk.
Ti. a Rendszeres Munkálatok átdolgozására az 1825/27-i országgyűlés által kiküldött úrbéri bizottság munkálatát, amely 1831 elején nyomtatásban is megjelent és a megyékben alapos megvitatásra került.
PALÓCZY így szóllott: Mennél édesebb örömet okozott a szólló hazafi szivének, hogy a 10-ik 9-beri országos ülés történetiről tudósitván, Borsod vármegye Rendeit, azon ujabb parancsolatot vette, hogy az V-ik t. czikkelyt, s ennek méltó testvérét a VIII-ikat minden kitelhető erővel pártolja, annál szivesebb kézséggel fogja lelkes küldőinek dicső parancsát teljesiteni. – Azzal menti magát a kir. resolutio, és akik azt pártolják, hogy a dolog érdemét nem tagadja, s csak az illető rendszeres munkára kivánja halasztani.* Ennél azonban gyengébb erősség, s töredékenyebb nádszálon lengő logica aligha talál tathatik. Azt tanítja az emberi lélek ösméretéről szólló tudomány, s azt tanítja aestheticájában a bár gyilkos kezektől megöletett, de örökre halhatatlan Winkelmann,* hogy „Opposita vim sensus augent”. Már tehát valamit jónak hasznosnak, igazságosnak, még a fejedelmi gondoskodással, s emberiség jussaival is megegyezőnek nem tagadni,* annak megadását mégis bizontalan időkig, s tán egy kis örökkévalóságig elhalasztani, olyan valami: minél a balsorsán felsóhajtó emberi szivnek keservesebben semmi sem fájhat. Nézzük csak, mi lesz abból, hogyha az illy elhalasztási logica systematisálva megállapitatik? Nemcsak a nemzetek vannak mindég in petitorio, jutnak kérelmi állapotra gyakran a fejedelmek is. Hol van tehát az a büszkén kérkedő halandó, ki előtt tárvák az isteni örök végzések jegyzőkönyvei? aki előre tudná: hogy sohasem fognak többé előkerülni olly veszélyekkel teljes idők mint 1741-ben s az utóbbi franczia háborúk alatt a fejedelmekre nézve előfordultanak? Ha majd pénzt kérnek és katonát, eleséget és insurrectiót a nemzettől, s a nemzet azt feleli, hogy a dolog érdemét meg nem tagadja, de mindezek systhematica pertractatiót kivánnak, s majd az adó-biztosi, köz-polgári, Insurrectionalis, Banderialis munkálatokban fog erántok tanácskozni s végezni, hogy fogna ezen felelet a systematica pertractatio szerencsétlen logicája szerencsétlen barátinak tetszeni? Talán akkor egész enthusiasmussal harczolnának ellene! S hát az igazságban nincs viszonosság? s a nemzetekre nézve soha sincs peremptorius szükség? Vigyázzanak, kik e szűk lelkü politicát tanitják, magokra vigyázzanak! mert azt mutogatják a fejedelmek s nemzetek történetinek évkönyvei: hogy a szempillantás mulékony hasznaihoz ragaszkodó politikát századokra ható keserves megbánás szokta követni. Az a referendarius, vagy akárki volt, ki a kir. választ stylusba foglalta, elmés tollal birt, s a meg nem adást jól értette igérés palástjába burkolva megédesiteni, de mai világban a csecsemő korbul jóval kinevelkedett nép értelme szép szavakkal s fényes igéretekkel többé ki nem elégithető, s csak a tettleg közlött jótéteményekben gyönyörködőnek égő szomját egy két szép szó, vagy pompás igéret le nem csendesitheti. És ki merné kárhoztatni a jelenkort, hogy maga is vágy élni ama boldogsággal, melly a jövendő kornak adatni igértetik, s ennek is csak igértetik? Az emberi értelem kifejlődését meggátolni nem lehet. Készitsenek béklyókat, s bár milly planumokat, de a lelket s gondolkozás módját a XI-ik s XII-ik századokra, ezekre az úgynevezett arany időkre vissza nem viszik. A fejedelmi nagyságról is egészen mások már a képzeletek, s Titus, aki leszállott lováról, hogy a sárban elakadt nyomorult jobbágyát kisegitse,* a félvilágot vas kezekkel rázó Attiláknál feljebb magasztaltatik! Magokon a fejedelmeken áll, hogy népeiket hűségesekké s háladatosokká tegyék. Az okosság mindenekre, még a nemzetek megfogására is tud hálót késziteni. Csak használni kell azt. Fösvényt a kincsek, ifiút a gyönyörüségek, a tudóst bölcsessége megkoszorúzása, a föld nagyjait hizelkedés, a kegyes papot a szentség, katonát a becsület hálójában szokták megfogni. De legszebbek azon hálók, melyekkel a népeket lehet megfogni, s mellyek a fejedelmek birtokában vannak. Ezen hálók: az idő lelkének s kivánatinak okos felfogása, idejekoráni teljesitése, s annak megadása, mit nem a könyörületesség javal, hanem a szoros igazság parancsol. De az egyszer elhalasztott szép alkalom vissza ritkán kerül, s az igazság hijányát kegyelem soha ki nem pótolja! Sokszor hallotta a szólló, hogy a szóban forgó engedélynek, törvény, tulajdon, s constitutio szentsége ellentáll! Valóban sajnálkozni kelletik, hogy a magyarok felséges Istenének legbecsesb ajándéka; a magyar constitutio, némellyek által arra kárhoztatik, hogy minden jónak, s boldogságnak ellentáll! s hasonlóvá tetetik azon áldozatra szentelt állathoz, mellyet hajdan az Israeliták, minden büneiket előbb reá rakván, esztendőnként a pusztára kergettek. Borsod vármegyének sok ezer nemessei, s a szólló is mint az ő legcsekélyebb szolgájok, minden földi boldogságukat a magyar constitutióban helyheztetik, s készebbek életöktül, mint alkotványoktul megválni. Azt hiszik azonban, hogy a magyar constitutio hasonlit egy arany rámába foglalt venetiai tükörhöz, melly azért, hogy a 8 századok alatt reá ragadt portul s pókhálóktul, mint nem essentialis részektől megtisztittatik, s a pókok rólla lekergettetnek, nem hogy eltörne, hanem jobban s többek számára tündökölvén, többen találják fel benne a megtestesült boldogságnak képét. De az már igaz, hogy ezen megtisztított tükör sokaknak, kik a haza s alkotmány szinlett szeretetével piperéskedő orczával tekintenek belé, az egoismusnak rút carricatura képét mutatja. Azért is Borsod vármegye boldognak tartván magát, hogy őséiről reá szállott alkotmánya védpaizsának alatta élhet s nyughatik, de nem uralkodván benne azon indulat, hogy másokat a boldogságra vezető útról félre taszitson, s haladásukban gátoljon, hanem inkább arra törekedvén, hogy a boldogsághoz mentől többek számára nyisson utakat és kapukat, a szólló Borsod vármegye nevében a kerületi szerkeztetés megtartására szavaz. Egyéb iránt ennek kimondásával megállana, ha azt nem hallotta volna, hogy az egyházi Rend ezen 2-ik §. jótékony engedményének meg nem adására voxol. A szólló tiszteletben tartván a szólás és szavazás teljes szabadságát, senkinek, a kinek ezen szent teremben a Constitutio széket, s s voxot adott, voxát nem feszegeti, s mélyen tiszteli azon Egyházi Rendet, mellyet az ország legdiszesb Rendének a törvény maga tett. El nem halgathatja mindazon által, hogy az Egyházi Rendnek említett voxa a szolló hazafi szivének igen fájdalmas, s az egész hazában igen fájdalmasan fog vissza hangzani, annyival inkább, mivel az egyházi Rend méltóságának s praerogativájának az lévén egyik legfényesebb oldala, hogy büntető biró soha sem lehet, s még a bünösre való büntetés szabásban sem szokott soha részt venni, most mégis is 9 millió emberre a legnagyobb büntetést úgymint törvényes szabadságuknak örökös fogságban való tartását mondotta ki, s így (polgári értelemben véve) egészen megforditván az Evangeliumnak egyik szép s felséges mondását, e földön megkötötte s fel nem oldozta azokat, kik az emberiség jusainak még a teremtéskori megadásával az egekben feloldoztattak.
A királyi válasz csak a jobbágy személyes és vagyoni bátorságáról szóló VIII. tc. elutasítását indokolta meg ezzel; az V. tc. 2. §-ával kapcsolatban mindössze arra utalt, hogy az „Ad sphaeram legis urbarialis, jam ex indole sua, et quidem tanto minus pertinere, quod illud, proprietate terrae juxta praecedentis articuli IV., praeambulum, Dominis terrestribus realiter et diserte in futurum etiam praesalvata, multiplices juris quaestiones, quae hoc loco pertractari nequeunt, involvat”. L.: Iratok. III. köt. 43, 49.
Winckelmann, Johann Joachim (1717–1786) német régész, az ókori művészettörténet tudományos megalapozója, a barokk művészettel szemben a klasszicizmus úttörője. Főműve: Gesichte der Kunst des Altertums, (Dresden 1767) Goethe-re rendkívül nagy hatást gyakorolt.
A királyi válasz a VIII. tc.-kel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a királynak legfőbb gondja volt és marad is „ut quisque subditorum suorum, atque ideo numerosa etiam rusticorum classis in concreto, sicut et singillative, non solum erga Dominos terrestres correlatione, sed quavis alia quoque ex parte, contra omne arbitrium tuta, in rebus et in persona debita perfruantur securitate”. L.: Iratok. III. köt. 49.
Titus Flavius Vespasianus, római császár (i. sz. 79–81.).
NAGY PÁL:* Feltett szándékom vala az V-ik art[icu]lus 2-ik §-a foglalatának támogatására többé nem szóllani s egyedül önvédelmünkre, s azok ellen, kik minket democratiai igyekezetről vádolnak, intézni beszédemet. De látván a sokszor hallott argumentumokat a M[éltósá]gos Előlülő által ujra felhozatni*, azokat felelet nélkül nem hagyhatom, mert reám nézve legalább az előlülő Personalis okai valóban borzasztók. – Azt mondá ugyanis, hogy a kérdésben forgó szakasz következésében a jobbágy ennekutánna magának a nemesi tulajdonhoz tökéletesen hasonló birtokot fog képes lenni szerezni. De ugyan hogy lehet a nemesi birtokot, mellynek jövedelmeit kiki maga tetszése szerint ön szükségeire vagy gyönyörüségére használhatja, összehasonlítani egy olly nyomorult jobbágytelek birtokával, mellyen nem csak Bihar v[árme]gye lelkes követének állitása szerint* első apánknak azon átka fekszik, hogy tulajdonosa véres verejtékében kéntelenitetik birtokát mivelni, hanem azon színte még súlyosabb teher is, hogy véres verejtékű fáradságának gyümölcsét nem ön hasznára, hanem nagyobb részben adózásainak leróvására kéntelenittetik fordítani. Továbbá azt állitotta az Előlülő, hogy mivel különféle contractusok, osztályok s egyéb tractatusok a jobbágytelek befoglalásával és számításával készültek, ezen jobbágyi telkeknek örökös elidegenitéséből az érdeklett szerződésekre nézve utóbb nagy zavarok támadhatnának. Hát valjon nem sokkal nagyobb számú pengő pénzbeli contractusok, kereskedésbeli, s egyéb tárgyú tractatusok, de leginkább osztályok készültek? mellyekben az osztály részek pengő pénzben számítattak, és a kiegyengetés szintén pengő pénzben adott kötelező levelek által történt? Ha a kormány azon szempontból indul ki, mellyet a Personalis emlitett, nagyon kivánnám, hogy figyelemmel lett volna a százados tractatusokon alapuló pénzbeli vagyon szentségére akkor, midőn a privát correlatiokban történt határozás által, a királyi kincstár ürügye alatt, boldogtalan nemzetünk pénzbeli értékének nagyobb részét, néhány adós oligarhca nemzetségek kedvéért feláldozni nem iszonyodott.* S ha ezt tenni nem is irtódzott, most irtódzék e, vagy most furdaljon egyszerre bennünket annyira a lélekösméret, hogy egy két régi osztályból netalán eredhető képzelt zavarok tekintetének millió adófizetők boldogságát, és legfőbb érdekét feláldozzuk?
Nagy Pál beszéde Kossuth s. k. fogalmazványába idegen kézírással, külön van beiktatva. Szövege csaknem szószerint azonos a Jegyzőkönyv szövegével.
A személynök beszédét és érveit l. előbb, 23. kk.
Vö. Beőthy beszédének idevonatkozó részével, 28. old.
A kétszeres devalváció által az adósok és hitelezők közötti megzavart viszonyok (correlationes privatortum) tisztázását a kormány már az 1825-ös országgyűlés propozícióiban megígérte; a kérdés azonban többszöri iratváltás után sem oldódott meg, mert az udvar a rendek által törvénytelennek tartott korábbi rendelkezésekre akarta alapozni az új intézkedéseket. Vö. az 1825/27-i országgyűlés Irásaival, 900, 1136, 1421. kk. – Az ügy az 1830-i országgyűlésen újból előkerült, eredményt azonban a rendek ekkor sem értek el. Vö. az 1830-i országgyűlés Irásai, 518. kk.
Végre még azt is mondá a Personalis, hogy ellentáll a fiscus successiója, mert a királyi adományok jobbágytelkekkel adattak, s azokkal együtt kelletik magszakadás esetére a fiscusra visszaszállniok. Én valóban nem gondolnám, hogy a kormány illy nyomorult argumentummal élni kivánna, vagy azt hiszi e a M[éltósá]gos Personalis úr, hogy legkegyelmesebb fejedelmünk atyai szivét illy nyomorult nyerekedés vezérlené ott, ahol az isteni gondviselés által reá bizott milliónyi alattvalóinak boldogítása forog kérdésben? azt hiszi e hogy egy pár jobbágytelek successiójából eredhető csekély cameralis haszonnak kivánhatná az egész adózó nép jobblétét subordinálni? Én ezt egyáltaljában nem tartom, s felséges Urunknak atyai szivéről ilyest fel nem tehetek, fel sem is teszek. Ami végre az Előlülőnek azon észrevételét illeti, hogy a főispányoknak országgyülés folyamatja alatt a pótló utasításokra gyakorlott befolyását kérdésbe venni itt senkinek jusa nincs: arra azt [bátorkodom]* felelni hogy Ő cs. kir. herczegsége az ország Nádora, mult országgyülések alkalmával, többizben elegyes ülésekben nagyon fontos és bölcs észrevételekkel méltoztatott a pótló utasitásokkal való visszaélés, és azon alattomos mesterkedések ellen kikelni, mellyekkel a követek othoni jóbarátiknak befolyásával tetszések szerinti pótló utasitásokat készittetnek. Miért ne volna tehát nekünk is jusunk a főispányoknak azon nyilvános befolyásuk és alattomos mesterkedésük ellen kikelni, mellyet most köz tudományúl gyakorolnak? Ami csak visszaélés, az mind ide, előnkbe tartozik, s ha ezen kártékony befolyás annak rendi szerint feladatik, bizonyosan gondoskodni fogunk orvoslásáról, s a mennyiben törvénytelennek tapasztaltatnék, büntetéséről is.
A kéziratból hiányzik, a Jegyzőkönyv szövege alapján pótolva.
Már most átmenvén a kérdésbe forgó tárgyra: Ha egy idegen, és nem Americábul, hanem akármellyik Európai monarchiából való, itten megjelenne s hallaná, hogy miről foly az országos tanácskozás, t. i. valjon egy olly polgár, ki a társaságnak minden terheit viseli, sőt kirekesztőleg egyedül viseli, de kedvezésében nem részesül, szerezhet e magának ugyanazon társaság körében vagyont? – továbbá, ha ön ügyében valaki biráskodhatik e? – s végre valjon birói itélet nélkül lehet e valakit személyében s vagyonában sérteni? – Valóban méltán csudálkoznék a tanácskozásnak illy furcsa tárgyain, s kalendariomot vévén kezébe azt nézné, ha valjon 1834-ben, vagy talán csak 834-ben élünk-e? De még inkább bámulna a majd talán történhető elhatározásokon! Minden jól elrendelt országban a nemzet minden osztályának létéről, s élelme keresése lehetőségéről gondoskodni elkerülhetetlenül szükséges. Ezen kormányelvnél fogva, minthogy a magyar nemzet nemesi osztályának a nemesi jószágok, a polgárinak a városi fundusok, a jobbágynak pedig a jobbágytelkek vagynak existentiájára és subsistentiájára kijelelve, én minden alkalommal azon valék, hogy ezen háromféle külön birtokok minél élesebb demarcationalis linea által választassanak el egymástól. Ugyanazért az 1807. országgyülésben sokáig vívtam a mellett, hogy nemesember jobbágyi telket, melly parasztfamiliának élelmére van kijelelve, ne is birhasson; ettől pedig elüttetvén, minden módon azon voltam, hogy a jobbágyoskodó nemes ember az azon telken fekvő adót fizesse, és a paraszt osztályra ne rovja; midőn ezen országgyülésen a capacitás kérdése fordula elő, annak mindenkor ellenére szóllottam, mert valamint a paraszti rendnek részére kijelelt jobbágyi telkeket, úgy a nemesi rendnek subsistentiájára kijelelt nemesi birtokot maga-épségében meg akartam tartani; valahányszor a városokban lakó nemes embereknek a nemesi szabadság ürügye alatt való különös kivételeiről volt szó mindenkor a k[irályi] városokat pártoltam, mert ez a kör a polgári rend számára vagyon kijelelve, és aki abban akar élni, annak polgári törvények alatt kell létezni.*
Az 1807-i országgyűlés volt az első, amelyen Nagy Pál Sopron megye követeként részt vett. Fiatal kora ellenére csakhamar a nemzeti szellemű ellenzék egyik vezére és legnépszerűbb szónoka lett. Elsőként követelte a jobbágyság helyzetének javítását, a nemzeti nyelv érdekében elmondott beszédei hatalmas lendületet adtak a nyelvmozgalomnak, a nemzeti követelések érdekébeni harcot pedig olyan erővel folytatta, hogy több megvesztegetési kísérlet kudarca után csak a király személyes dorgálása tudta hallgatásra kényszeríteni. A következő évtizedekben ő volt az ellenzék elismert vezére s csak az 1832/36-os országgyűlésen kezdett népszerűsége csökkenni, amikor a reformmozgalom már jelentősen túlhaladt az ő lényegében csak mérsékelten haladó álláspontján.
Hogy ezen a nép külön osztályai közt vonandó éles demarcationalis linea principiumából democratia nem származhatik, azt kiki átlátja, kinek a democratiáról csak legkisebb képzelete is van: ugyanazért annak, ki engem ezeknek ismételt kijelentései után democratiával vádol, nagyon ajánlom, hogy jó korán orvosról gondoskodjék.
De hogy szinte ugy, mint én, senki azok közül, kik az V., VII. és VIII. art[icu]lust pártolák, democratiáról vagy respublicárol nem is álmodtak, azt magok az oligarchák, kik ezt hirlelik és a legtisztább igyekezetet a kormánynak fekete rémképben mutogatják, igen jól tudják. Mert habár azt gondolja is az olygarchia, hogy nálok van a bölcsesség özöne de csakugyan nekünk is van eszünk, annyit mi is átlátunk, hogy a világnak minden tartományai közt Magyarország legkevésbé légyen qualificálva respublicának, mivel külömbféle rangú és nyelvű lakosainak osztályi bizonyosan egymást a respublicának első esztendeiben megemésztenék.
Az egész magyar nemzet imádva szereti és tiszteli szeretett királyát, és egy hangon azt kiáltja! serus in coelum redeas, diuve letus intersis populo Quirini.
Az egész haza szorosan ragaszkodik uralkodóházához, és ha ma szabad választási jusával birna is, csak ezen, Európának minden dynastiái közt legszelídebb és legpopularisab házat választaná.
A nemesi rend szereti constitutioját, és nemesi szabadságát; de mellette ennek józanon gondolkodó része szereti a földmivelő népet is, mint embert és felebarátját, mert azt tanítják a jó tisztelendő urak: Szeressed felebarátodat, mint önnön magadat; szereti mint táplálóját és védelmezőjét, s mint az országos közterhek viselőjét.
Egy szóval, az egész nemzet forrón szereti régi királyát, régi uralkodóházát, régi szabadságát, régi népét, és csak azon oligarchiát – egyes nagyérdemű hazafiaknak dicső kivételével – nem igen kedveli, melly aristoctatica constitutionknak letapodásával, a nemességet és a népet egyaránt büszkén megvetve, felfuvalkodva akar az egész nemzetből kiemelkedni.
Az oligarchiát, melly, bár neki a népnek nagyobb része szolgál, azt soha nem pártolja, és az 1825-iki diaetán magát az imputatiónak és restantiák elengedésének mindenkor ellene szegezte.*
Az 1825-i országgyűlésen a rendek az adó ügyében arra a helyes álláspontra helyezkedtek, hogy az országgyűlést megelőző években a kormány törvénytelen módon szedett több adót az 1812-ben megszavazottnál. Ezt az alkotmánysértést úgy kívánták helyrehozni, hogy azt követelték a kormánytól, hogy az így beszedett adótöbbletet – közel 2,5 millió ezüstforintot – számítsa be a következő évek adójába. Ezt a követelést a rendek nagy nehezen keresztülerőszakolták a főrendi táblán is, a kormány azonban elutasította a követelést. A rendek végül megelégedtek azzal, hogy a beszámítás jogosságának elvét megmentsék és a törvénytelen adóemelésből származó hátrálékokat eltöröljék. Ennek a harcnak az eredményeként jött létre az 1825: 6. tc.
Azon oligarchiát, melly szinte azon diaetán a törvény javallatból ezen szavakat: „ut cassarum publicarum attractatores et contribuentis plebis opressores sine characteris aut dignitatis discrimine severe puniantur” kihagyatta.*
Az előleges sérelmek és kívánatok tárgyábani izenetváltások során, amikor a rendek el akarták érni az alkotmányellenes időszak törvénytelenségeinek megtorlását.
Azon oligarchiát, melly a contributiónak sommáját az ajánlás alkalmával mindenkor feljebb vinni igyekszik.
Azon oligarchiát, melly a maga fastusának és luxusának fentartására polgártársai vagyonának nagy részét a két scalaris devalvatio által már elnyelte, és még a hátralévőt is elnyelni igyekszik.*
A két devalváció (1811, 1816) az eladósodott arisztokráciának kedvezett, ugyanúgy az adósságok átszámításánál alkalmazott ún. bécsi skála is, amely 1799-ig visszemenően hónapról hónapra feltüntette a hol emelkedő, hol süllyedő bankjegykurzust szabta meg, hogy mekkora összeget tartozik az adós hitelezőjének visszafizetni.
Azon oligarchiát, melly a nemesi rendnek szinte nem barátja, és fő czélja csak az arondirozás,* avagy deákul jurisatio, magyarul pedig: a nemességnek körül belől való kiirtása, mellyet oly nagy iparral és előmenetellel folytat, hogy csak a szomszéd Mosony v[árme]gyében, ahol a mult századnak elején még több háromszáz nemesi familiánál létezett, már most három is alig találtatik.
Ebben az esetben a főúri birtokok közé ékelt kisebb nemesi birtokok megszerzése.
Ezen oligarchia meg lévén győződve arról, hogy a haza boldogsága csak az ő jólétében áll, még képzelni sem képes magának oly boldog hazát, mellyben milliom familiák a rendes szabadságnak jóltevő oltalma alatt magok sorsához képest szerencsésen élnek, és polgári jólétöknek örvendnek, ők csak abban, helyheztetik a haza boldogságát, hogy midőn egy dús gazdag kitekint várának ablakából, az V. articulus kiküszöbölésével minden, ami látókörébe esik, kirekesztőleg ön tulajdona légyen, a VII.-nek kiküszöbölésével minden birói bölcseségétől fügjön, a VIII. kiküszöbölésével pedig minden pálczája alatt remegjen, minden kezét nyalja és midőn 30 angol lóval, és 300 kopóval a szegény földmivelőnek a rókavadászatban termesztményeit tipratja, sehol se találkozzék egy földmivelő tulajdonos, ki kantárszárnál ragadván az úrfi lovát, Bürger után úgy szóllitsa: Du wärest Obrigkeit von Gott? Die Gottheit spendet Segen, nein, nicht von Gott bist du Tyrann!!* Ezen oligarchiának nem fér fejébe az V-ik art[icu]lus, ez költi minden felől dühös democraticus nevét ami valójában csak szánakodást érdemel, mert:
„Ha! du wärst Obrigheit von Gott?
Gott spendet Segen aus, du raubst!
Du nicht von Gott, Tyrann!”
Gott spendet Segen aus, du raubst!
Du nicht von Gott, Tyrann!”
(Bürger, Gottfried August Der Bauer c. versének sorai.)
Ámbár ezen art[icu]lusnák rendelése a külömbféle uralkodás formával (regiminis forma) legkisebb kapcsolatban sincs, hanem egyedül egy olyan igazságon épül, melly minden nemű uralkodás alatt a polgári társaságnak első feltétele; de ha mégis tendentiáját kifejező epithetumra volna szükség, bizonyosan nem democraticus, hanem tiszta monarchicusnak kellene nevezni.
Mert az örökös szerződések, mellyek gyakran az V. art[icu]lusnak engedelmén túl még a regale beneficiumokra is kiterjednek, az urbérnek nagyon is monarchice lett behozatala alkalmával fölötte pártoltattak.
Mert ezek azóta is a kormány és a Helytartótanács által több esetekben szinte önkéjesen és erőszakosan fenntartattak.
Mert ezen art[iculus] a szomszéd, tisztán monarchice kormányzott Austriában minden democratica következések nélkül, szinte az 1772 esztendőtől fogva divatozik. Hauer Ferdinánd által Bécsben 1817-ben Unterthans Gesetze név alatt kiadott könyv első részében a 104. lapon következendőt lehet olvasni: „Der Zwölfte §. des Robot Patents vom Jahre 1772. sagt am Ende Übrigens steht einem allodial oder freyen und uneingeschränkten Grund-Herrn sowohl für sich, als seine Nachfolger frey, seine Unterthanen in Zukunft gegen Reichung einer vergleichenden Summe Geldes der Robot pflicht auf ewig zu entlassen.”*
Vö.: előbb, a 26. old. 16. jegyzetével.
Sőt még olyas parasztközségek is találkoznak a monarchice kormányozott Austriában, mint p. o. nevezetesen Himberg, mellyek nemcsak az uradalmi tartozásaikat örökre megváltották, hanem felől reá földes uroktól minden allodiumait, regale beneficiumait, és egyéb birtokát megvásárlották, ugy hogy már most az egész paraszti község in concreto maga magának földesura. Megvallom, hogy a kormánynak az V. art[icu]lus elfogadásában való vonakodása megfoghatatlan, és ugyan azért tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy elszalasztván a kedvező alkalmat, e tettét utóbb nagyon is meg fogja bánni, mert valjon mi lehet oly országban, mellyben a birtoknak legnagyobb részétől adó nem fizettetik a kormány részére kedvezőbb és czélerányosabb mint hogy legalább azon birtok, melly az adót rendszerént viseli, kirekesztőleg kezeskedjék az adónak megfizetéséről. Mert most a kormány a contributionalis fundusban a földesurral osztozik, ki ön tartozásait előre behajtván, a jobbágyot a királyi adónak megfizetésére gyakran tehetetlenné teszi; ha pedig az V. art[icu]lus szerint a jobbágyi birtok a földesuri adózásoktól mentessé tétetik, a jobbágyság a közterheknek viselésére alkalmatosabb is volna és annak megizetésére kirekesztőleg könnyebben is szoríttathatnék. Azonban előre látom, hogy mind ezek nem fognak győzni, a kormányt körülálló olligarchák rémitő sugallásaik és a v[árme]gyékben való munkálkodásaik ellen.
Győzni fog tehát ujonnan, ugy mint a privat correlatiok dolgában*, az oligarchia a nemzetnek massája ellen, mellynek interesséjét, mindenkor azért kivánja magának feláldoztatni, mert állítása szerént ő a thronusnak valódi támasza, melly állitást szükséges egyszer már valamennyire jobban felvilágosítani.
L.: előbb, a 36. old. 15. jegyzetét.
Ha a thronus és a monarchia valaha veszedelemben forgott, bizonyára soha nagyobban nem, mint ezen utolsó véres franczia hadban, mellynek elején a jacobinismusnak minden dühe, utóbb pedig Napoleon despotismusának egész sulya által veszedelmeztetett, – lássuk tehát, mi hasznát vette az ezen időszakaszban ingadozó kormány azon erős támaszainak?
A háború aere, milite, et consilio viseltetik.
Lássuk mit cselekedtek aere?
Azon királyi patensek, mellyek a 12 száz millomra szaporodott bankó czeduláknak egy ötöd részre való leszállításáról szólnak*, azt a principiumot állitják fel: hogy mivel a kormány ily hosszas és költséges háborut a monarchiának, és minden egyes polgárnak vagyonának védelmére folytatni köteles volt, jusa is lett volna az arra szükséges költségeket a kormánya alatt lévő nemzetektől időről időre megkivánni, de mivel őket azzal meg akarta kimélni, kéntelen volt papiros pénzt kibocsájtani, melly ily formán, csak mintegy anticipatiója és substitutuma annak, amit a nemzetek a védelmökre folytatott háborura adni kötelesek lettek volna.
Vö.: előbb, a 38. old. 19. jegyzetével.
Amit ezen principium ellen a magyar constitutio értelméből mondani lehetne, az más lapra való, de annyi csakugyan bizonyos, hogy minden alkotványban utolsó szükségben minden polgár a thronus és a haza védelmére vagyonát és életét feláldozni köteles; de az a kérdés, ha ő felsége nem bocsájtott volna ki papiros pénzt, hanem a háborura szükséges költségeket a magyar országi gyüléstől időről időre kivánta, és a nemzet megajánlotta volna, miképen osztattak volna fel a szükséges költségek? Ha a contributio felemeltetett volna, az a szokott módon osztatott volna fel az adózó nép közt, ha subsicliumok ajánltattak volna, azok a birtok minémüségéhez képest vettettek volna ki a nemesi rendre, és így mindenki vagyonához képest áldozott volna a közjóra, azonban a papiros pénznek két izbeli scalaris leszállitása által épen az ellenkező történt, mert minthogy ez által egyedül az adások nyertek, Magyarországban pedig, a hol kereskedés nincsen, mint csupa agricolaris országban, minden capitalisok a bátorság okáért a nagyobb birtokosoknál elocáltatnak, azért az oligarchák, kiknek birtoka teszi a védelmezett hazának legnagyobb részét, kik rendesen mint legnagyobb birtokosok, legtöbbel adósak is, nemcsak hogy a háboru folytatásából következett nagy drágaság által jövedelmeik felette szaporodtak, hanem még ezen felől a scalaris két devalvatio által, legalább annyi milliomokat nyertek polgártársaikon, amennyit nekik vagyonokhoz képpest a háboru folytatására kelletett volna áldozni; következendőleg ezen veszedelmes epochában aere nemcsak hogy a kormányt legkevésbé sem segétették, sőt inkább a háboruból, melly egyedül a csekélyeb sorsú polgárok vagyona inproportionált megsemmisitésével viseltetett, még felessen is nyerekedtenek.
Lássuk, mennyiben járultak a haszonhoz milite?
A nemesi felkelések alkalmával ezen oligarchiák egyszerre felette leereszkedők és popularisok szoktak lenni; magam gyakran jelen voltam olyas v[árme]gye gyülésein, mellyekben a legnagyobb birtokosok mindjárt előre felkelvén nagy alázatossággal azt nyilatkoztatták ki, hogy ámbár ők a legutolsó nemes embernél semmivel sem tartják magokat fellebvalóknak, s ámbár a törvény szerént csak személyesen, vagy maguk helyett egy katona állitásával tartoznának, mégis különös hazafiúi buzgóságból egynéhannyal többet ajánlanak; melly buzgó ajánlásnak hálaadó elfogadása után némely szegény nemes községekre, mellynek egész birtoka század részét sem tette egy illy ajánló oligarcha birtokának, tiz annyi felkelő rovattatott, mint amennyit az oligarcha különös hazafiui buzgoságból ajánlott, és igy a nemesi felkeléseknek sulyát is nem ők, hanem leginkább a szegényebb nemesség viselte.*
A napóleoni háborúk folyamán összesén négy ízben került sor a nemesi felkelésfegyverbe szólítására: 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és 1809-ben. Tényleges alkalmazásra azonban csak az utolsó esetben, a győri ütközetben került sor.
Mennyiben használtak légyen a kormánynak consilio? Azt legjobban valósítja az, hogy a háboru mindaddig, míg egy oligarchiai ministerium és haditanács javallatja szerint folytattatott, többnyire szerencsétlen következéseket szült, mig felséges urunk félretévén mindeneket, feláldozván szentséges személyét, hadi népe elébe nem lépett, és egy táborozás által azt szerencsésen végre nem hajtotta, amit oligarchái soha végben nem vittek volna.*
I. Ferenc személyes szerepe Napóleon hatalmának megtörésében távolról sem volt ilyen jelentős. Annyi tény mindössze, hogy a császár attól kezdve, hogy Ausztria felmondta az 1812-ben kötött szövetségét és hadat izent az Oroszországban megtépázott Napóleonnak, a hadsereg közelében tartózkodott s jelen volt Párizsban is az első párizsi béke 1814. ápr. 12-i aláírásakor. A hadjárat diplomáciai előkészítését egyébként osztrák részről Metternich végezte, az osztrák seregnek pedig Schwarzenberg volt a fővezére.
„Cum rusticorum mascula militum probe infecit Rhenum sanguine gallico, magnumque cecidit Napoleonem”.
Akkoron, midőn t. i. ő felsége ezen veszedelmek és egy téli táborozásnak minden viszontagságai után végre fővárosába a népnek örömkiáltásai közt visszatért – hallgassa bámulva a jelenkor és a jövendő századok – egynehány magyar oligarcha czifra lovakon és köntösökben, vele a Charintiai kaputól a Burgig lovagolt.
Hogy ily támaszoknak kedvéért a nemzet nagy massájának legfőbb érdeke feláldoztassék, azt a kormányról feltenni sem lehet; ugyanazért bizton reméllem, hogy midőn utmutatása szerint ezen tárgy a törvénykezési munkában ujra fog előfordulni, felséges urunk hiv népét ezen legszebb reményétől meg nem fogja fosztani. Azonban most az art[icu]lus 2-ik §-usa fenntartására voxolok.
(A vitatások bérekesztése következni fog.)
