a) Bérekesztése a fő RR tanácskozásának a szóllásszabadság ügyében.
a)
Bérekesztése a fő RR tanácskozásának a szóllásszabadság ügyében.
Bérekesztése a fő RR tanácskozásának a szóllásszabadság ügyében.
Pozsony, július 17-én, 1835.
Folytatása a Fő RR. 6-ik júliusi orsz. ülésének, a B. Wesselényi személyében megsértett szóllás szabadsága ügyében.*
Az ülésről szóló beszámoló első részét 1. előbb, 550. kk.
Gr. Széchenyi István után szóllott:
GR. MAILÁTH zemplényi főispán: Végigfutván a KK és RR izenetét, az abban foglalt elveket sorban taglalás alá veszi: – S legelsőbben is elösmeri ugyan, hogy a szabad alkotvánnyal biró haza nemzeti szabadságának, s azzal egybekötött boldogságának legfőbb őrje a szóllás szabadsága, de csak a törvényes határok közötti szabadság, nem pedig a zabolátlanul bujtogató beszédesség. Midőn azonban ezt mondja, csak elvről, általánosan, nem pedig, a kérdéses esetre alkalmazva szóll. Biró előtt van az, s a szónk sem kárhoztató, sem feloldozó itéletet nem mondhat, sőt midőn a mindenki előtt oly becses jó polgár név forog kérdésben, a jó hírnévnek velünk született jogánál fogva, a rosszallástól, mig ellenkezőrül biztosan meg nem győződik, méltán kell tartózkodnia. Az elvről szólva tehát, vezérszempont gyanánt emliti, hogy az emberek azon jóvoltokért, mellyeket társaságba egyesülés által nyertenek, u. m. a személy és vagyon biztosságáért, természeti szabadságaik korlátozását valának kéntelenek megengedni a társaságos lét czélja tekintetéből. Igy az írásnak természeti szabadsága vagy előleges birálat (praeventiv censura), vagy szoros felelősség s büntető törvények súlyával korlátoltatik, s a statusok hol egyik, hol másik korlátozó módot fogadták el. De a szóllás szabadságára nézve az előleges birálatról gondolkozni sem lehet, mert az egyszer kimondott szó többé vissza nem kerül, s az egész közönség tulajdonává lészen. Ezen természeti szabadságra tehát csupán a visszaélést fenyitő törvények súlyában találtathatik a status célja parancsolta korlátozás. Igazolja ezen észlegi állitást a civilisált világnak közös véleménye s gyakorlata. Minekünk is vannak a szabad szóllás jussával élés határait kiszabó törvényeink, mint ezt a KK és RR magok is elösmerik. De nem is lehet az másképen, mert hogy minden egyes polgárnak személye, vagyona, s jó híre neve, becsülete méltatlan megtámadásoktul ment legyen, erről kezeskedni a kormány mindenkinek tartozik. Már pedig nevetségesnek tartaná állítani, hogy a kormánynak kevesb jusa legyen, mint egyes magános polgárnak, vagy hová vezetne azon elv, hogy gyűlésekben mindent szabad szóllani, s hogy a kormányt puszta szóval megsérteni nem lehet? Hiszen e szerint a gyűlések féktelenség menedékévé lennének, hiszen szavak hintik el a cselekvés kártékony termésének buján foganzó magvait! A KK és RR továbbá a széksértésrőli törvényekre hivatkozva állitják, hogy a gyülés elmúltával s a vétség más itélőszék elébe vonásának nincs helye. A szónok azonban úgy hiszi, hogy a RR által idézett törvények disciplinárisok, s hogy vannak a gyűlésekbeni vétségek más esetei is, mellyek azon törvényekben nem foglaltatnak. Ilyen a tettleges megtámadás, a nagyobb hatalmaskodás (actas majoris potentiae), criminalis vétségek s a hűtelenség esetei. – Valamint egyet tart tehát a szónok is a KK és RRkel annyiban, hogy az izenetben fölhivott disciplinaris törvények esetei hűtelenségi keresetre nem vonattathatnak, úgy azt is tartja, hogy viszont a hűtelenségi esetek azon idézett törvények rendelete alá nem tartoznak. – Végre felel a KK és RR azon aggodalmára is, miszerint igen különböző értelmi s gyakorlati miveltségű személyeknek lévén jussok a megyék gyülésein megjelenni, a köztanácskozások eránti buzgólkodást félelem és remegés fogná felváltani. Magasztalással emliti a szólló főispány, hogy neki is szerencséje van egy megyét kormányozni, melly igen számos nemességgel dicsekedhetik * de nyilvános tanubizonyságot tesz az ország szine előtt arról, hogy az értelmi míveltségben valamennyire hátrább álló ugynevezett kisebb, szegényebb nemességtől a köz tanácskozások illetlen megháborítását soha sem tapasztalá; s ha történt ilyes valami, az inkább egyes individuumok személyességének, mint alsóbbrangúságnak, vagy szegényebb helyzetnek tulajdonitható. Tökéletesen meg van tehát nyugodva, hogy a királyi Fiscusnak e jelen esetben törvényes biróhoz lett folyamodásából a szóllás szabadságára sérelem nem következik, s ezért a RR inditványát el sem fogadja.
Zemplén megye nemessége 1846-ban Fényes R. adatai szerint (Magyarország leírása, Pest, 1847. II. rész 309.) 16 752 főre rugott, ebből szavazó nemesként 4188 volt összeírva.
GR. ESZTERHÁZY MIHÁLY olly értelemben nyilatkozott, hogy ámbár itt már némellyek aként rajzolják a kérdéses esetet, mintha B. Wesselényit előre vétkesnek tartanák, a dologról körülállásos tudomásunk nincs, s nem is lehet; annakokáért ő országunk tisztelt Nádora közbenjárásának kivánná a dolgot átadni, reménlvén, hogy ez által minden kellemetlenségnek vége szakittatik.
Ifiabb Báró JESZENÁK a RR értelmét pártolva szavazott.
B. PRÉNYI (ugocsai főispán) látván, miképen többen a fő RR közül annak mutogatásában fáradoznak, hogy a korlátlan szóllás szabadsága veszedelmes, kéntelen megjegyezni, miképen korlát nélküli szabad szóllást a RR sem kivánnak, a RR sem védelmeznek. Amik tehát ezen thesis bizonyitására felhozattak, azokra a feleletet szükségesnek épen nem tartja. – A KK és RR csupán azt az elvet állítják fel: hogy a gyülésekben mondott tilalmas szavak fenyitékére törvényeink a széksértésnek tulajdon azon gyülekezet által tüstént elitélendő büntetését rendelvén, azokat a hűtelenség büntetésére intézett sulyos kereset alá vonni nem lehet. Nem akar a szónok erre nézve. spécificumba bocsájtkozni, mert, amint ellene, úgy mellette is sokat lehetne mondani, és lehetne a régibb időkből felhozott törvényekre s példákra válaszul adni, hogy ép azért hozattak 1723-ban szelídebb törvények, mivel a régiek keménysége ujabb időkben alkalmazhatónak nem találtatott. Azon elvet mindazáltal, hogy gyűlésbeni szóért a széksértésnél nagyobb büntetésnek soha és semmi esetben helye nem lehet, a szólló főispán alá nem írhatja, s azért válaszul adatni véli a RRnek: hogy az esetnek kereset alá vételében s törvényes biró előtt meginditásában a fő RR sérelmet nem találhatnak, s azért a felirást ily alakban el nem fogadják, előre kijelentvén, hogy ha más formában terjesztik elő a KK és RR aggodalmuk megszüntetésének eszközlését, örömmel fog kezet nyujtani.
Az ORSZÁGBIRÁJA a tanácskozásra alkalmat szolgáltatott különös esetről szintén nem kíván szóllani, mert az más helyre tartozik. Csupán a részint nyilván kijelentett, részint a kijelentettekből önként következő elvekről kivánja véleményét szokott őszinteséggel kimondani. – A nyilvános szónak valódi szabadságát ő is minden alkotvány alapjának, s különösen ősi szabadságunk palladiumának s legfőbb kezessének tartja, s ezen szabadságot élete nyilvános pályáján félelem s tartózkodás nélkül mindenkoron gyakorlotta is; de a törvény engedte józan és igazi szó szabadságát érti, nem pedig azt, hogy mindennemű ócsárlást sőt bujtogatást előadni szabad legyen. Mert ha igazi utról eme csalösvényre tévedendünk, a szabadság féktelenséggé fajul, s ennek érzette Európa, érzette hazánk is a franczia bécsapáskor siralmas következéseit. De még a mai időben is borzadással kell tapasztalnunk, miképen a szó szabadságának örve alatt minden polgári viszonyoknak felháboritására törekvő rendbontók által békés polgárok békétlenségre ingereltetnek; a vigyázatlan ifjuság önmagának, hozzátartozandóinak, s a maradék orvosolhatlan kárára szentségtelen theoriákkal csabítgattatik;* s a közrend, a társasági biztosság, s ennek oltalmára fölállitott kormányok szemtelenül megtámadtatnak. Hogy a szabad szóllás szent nevének ily vétkes elvetemült viszaélés általi megcsufolását bármelly kormány sem tűrheti, azt szivében legalább a legravaszabb lázitó is kéntelen megvallani. Igy a mi törvényeink is azokra, kik a királyi méltóság kisebbségére felállanának (semet erigerent) s a fejedelem szentséges személyét méltatlansággal illetni nem átallanák, szigorú büntetést mondanak, s hogy az ily merészletek törvény útján megkerestessenek, nemcsak a polgári egyesület belső természete, s a személyt és vagyont biztositó közrend tekintete kivánja, sőt a fejedelemnek, mint legfensőbb justitiariusnak is nem jusához, hanem kötelességéhez tartozik. Vétkes e a vádlott fél és mi mértékben az? ez a törvényes biróra tartozik, aki hites kötelessége szerint úgy az ártatlanság kivilágositásáról, mint a bűn büntetéséröl Isten és annak igazsága szerint gondoskodni tartozik. Mivel tehát a törvény, s állandó szokás által kiszabott útra folyamodás sem sérelmet magában nem foglalhat, sem a szó törvényes szabadságát nem veszélyeztetheti, a RRnek válaszul adatni véli, hogy kivánságuk ily alakban el nem fogadtathatik.
A célzás kétségtelenül az országgyűlési ifjak által létesített radikális szellemű társalkodási egyletre vonatkozik, amelynek vezetőit a kormány nem egészen egy év múlva perbe fogatta.
FŐHERCZEG NÁDOR: A tárgy minden részről s mind a két értelemben annyira kimeritetett, hogy saját véleményem kimondásával hallgatnom is lehetne, de vannak a polgári társaságban, s vannak különösen a tiszti pályán olly szempillantásai az életnek, mellyekben vétek itéletünket nyilván a világ előtt ki nem mondanunk. Ilyennek nézem én a jelen pillanatot, s azért magam is tulajdon azon ösvényt követve, mellyet a tanácskozások vezérletére elnökileg kijeleltem volt: az esetről magáról semmit, s csak az elvekről fogok szóllani. – A KK és RR ha nem csalatkozom két fő elvet állítanak fel. A zemplényi főispán is említette, hogy az emberek, midőn polgári társaságba egyesültenek, a társaság czéljának természetes szabadságuk egyrészét feláldozták. Igy hiszem ezt én is, s ez kétségbe nem is hozható közönséges tanitmány. Innen következik, hogy a szóllás szabadságának is bizonyos természeti határokkal körülíratnia kelletik. Én a szó szabadságát imigy definialom: „Polgári társaságban szabad mindent beszélni, ami az erkölcsiséggel, polgártársaink jussaival, a társaság czéljával, s közbátorsággal nem ellenkezik”. Ezen körülirásnak előrebocsájtásával én is úgy vélem, hogy a szó szabadságának korlátlanul fenn kell állani, s hogy az minden polgári alkotmánynak sark oszlopa, s valóságos életere. Csak annyiban különbözöm tehát a Te[kinte]ttes RRtől, hogy ők ama definitio előrebocsájtása nélkül, én pedig csak annak előrebocsájtásával állítom a szó szabadságát korlátlannak. – A KK és RR tehát egy egészen új elvet állitván fel, ugy látszik uj experimentumot kivánnak tenni a polgári életben. Illy próbatételnél azt hozza magával a gondos előrelátás, hogy mindenek előtt a historára visszatekintsünk, s minthogy hasonló okok hasonló következést szülnek, eként előre felszámitsuk, mi lehetne az uj experimentum foganatja, hahogy abban a fő RR s a törvényhozás másik része is megegyeznék, s igy az elv törvényessé tétetnék.
A nemzetek és statusok közönséges historiája egybehangzólag bizonyitja, miképen a szóllás szabadsága mindenütt bizonyos természeti határokkal volt körülírva, s ahol ezen természeti határok megfogyatkoztanak, ott pótolékul tevőleges (positiv) törvények használtattak. Az emlitett természeti korlátok állanak az uralkodó Felség eránti tiszteletben, az authoritásnak, a magyar nemzet mindenkori fő tulajdonai közé számitható erkölcsiségnek, s azon résznek hathatós béfolyásában, mellyet Verbőczy sanior pars névvel nevez.* Ezen természeti korlátok mellett a szóllás szabadsága szabályosb körülírás nélkül szélesb terjedelemben is fennállhat, mert a nemzeti characterrel összeforrott gondolkozás módja illőleg fékben szokta tartani. Ahol azonban eme természeti keritések vagy nem találtatnak, vagy idő változtával meggyengültenek, ott büntető törvényekhez kellett folyamodni, hogy a status czélja eszközöltethessék, s a köztársaság ne veszélyeztessék. De mi lett a múlhatatlan óvakodásnak következése? Az, hogy ahol megszűnt a természeti korlát hatása, ahol tevőleges fenyitékhez folyamodtanak, ott a nemzetek idő jártával elveszték szóllási szabadságukat. – Igen is, a historia czáfolhatlanul mutatja, hogy ahol a szabadság szabadoskodássá (licentiává) változott, ott despotismus következett; és midőn akadtak, kik ennek ellenszegülve a kormány despotismusa ellen mondák magokat harczolni, béhozták a sokaságnak minden egyébnél veszedelmesebb despotismusát, melly a szabadságnak képzetét is kirekesztette. Ez a historia tanusága. – Van azomban még a RR által felállitott első fő elvnek egy másik része is, ők t. i. minden esetben arra a gyülekezetre kivánják a nyombani büntetés hatalmát bizni, mellyben a tilalmas szó mondatik. De kérdem én: az emberi természet gyarló voltánál fogva gyakran indulatoktul izgatott sokaság minden esetben méltányos biró lehet e? Az örök igazság ily kezek között mindenkor egyenlőn szent maradhat e? S különbözők lévén a szív érzelmei, és különbözők az értelem véleményei, nem távoznánk e el attól, amihez kétségkivül a KK és RR is közelítni akarnak, t. i. az igazságtól? Én ugy tartom, nemcsak nem közelitenénk, sőt számkivetnénk hazánkból az igazságot, ha minden esetben a habzó sokaságot állitanók birónak. Én tehát a historia gyakorlati tanuságára támaszkodva, ezen alkotmányos ország saját java tekintetéből az idézett elvben meg nem nyughatom. – Második fő elve a RR izenetének, hogy szóval hűtelenség vétkébe esni nem lehet, s hogy erre cselekvés, valóságos és megátalkodott feltámadás kivántatik. A hűtelenség bűne valósággal igen kemény szó, én tehát inkább fölzavarás vétkének (crimen perturbationis) akarom azt nevezni, s csak annyit jegyzek meg, hogy a tetteket szó szűli, a termést a vetés előzi meg, a bölcs törvényhozásnak tehát főleges hivatásában van bé nem várni annak, ami veszedelmes, valóságos végrehajtását, hanem előző módokról kell gondoskodnia, mert könnyebb az előre látott rossznak elejét venni, mint a már megtörténtet orvoslani. – Ez az én véleményem, – egyébiránt a jeles többség akaratját végzésnek jelentem, melly abban áll, hogy a M[éltósá]gos fő RR a Statusok elveit magokévá nem teszik, sérelemnek anyagát nem látják, következőleg felszóllitják, hogy a dolognak ily alakban fölterjesztésétől elálljanak. (A Balogh ügyében következett tanácskozást már előbbi levelemben közlöttem.)*
Az 1495: 25. intézkedett úgy, hogy a tanácskozásban támadt nézeteltérések esetén a főajtónállómester „…votum cuiuslibet singillatim exquirat, ut saltem sic, aecepto voto singulorum, per sententiam sanioris partis, ad unionem et concordiam reducantur.”
L. előbb, 556. kk.
