a) Országos ülési vitatások azon izenet felett, mellyben kerületileg a nádori közbenjárás javaltaték kikéretni.
a)
Országos ülési vitatások azon izenet felett, mellyben kerületileg a nádori közbenjárás javaltaték kikéretni.
Országos ülési vitatások azon izenet felett, mellyben kerületileg a nádori közbenjárás javaltaték kikéretni.
Pozsony, august 8-án, 1835.
August. 5-én országos ülés a KK és RRnél.
Nagy Pál és Vay mint idő szerintén kerületi elnökök, bényujtják a felirások boritékán használandó V-ik Ferdinánd czim iránti 6-ik, s a szóllás szabadsága tárgyábani 4-i izeneteket.* Az első a PERSONALISnak valamelly közelitő módra intézett felszóllitását kivéve* ellenzés nélkül, egypár maradjonnal helybehagyaték. A másodikra nézve
A rendek két izenetének szövegét l.: Iratok. V. köt. 10. kk.
Az elnöklő személynök azzal próbálta befolyásolni a rendeket, hogy „ezen kérdés végett már öt felirás akadályoztatván, azok közt az V-ik Ferdinandi cimzettel való élés végetti tractatus is foglaltatik” s kérte őket, hogy „valami közelitő módot találjanak fel, mellyel a cél eléressen és a két Tábla közt az egyesülés eszközöltessék”. L.: Jegyzőkönyv. XI. köt. 271.
A PERSONALIS két részre osztja a felolvasott izenet tartalmát: Az első, mellyben a fő RR gyámokai czáfoltatnak, s a RR eddigi elveiket némelly uj okoskodással támogatván, azokhoz való ragaszkodásukat kijelentik. A másik, mellyben felszóllitják a fő RRket, hogy a nádori közbenjárás kikéréséhez járuljanak. Ami az elsőt illeti: nem akarván a már többször mondottakat ismételni, csupán azon pontra tesz némi észrevételeket, mellyben a birói hatalom határairól szólva azt állítják a KK és RR, hogy az itélőszékek a szóllás szabadsága korlátjait meg nem határozhatják, sem pedig nemzeti jus felett itéletet nem mondhatnak, s hogy a nemzet és fejedelem között eredhető bármelly kérdés országgyülési tanácskozások s egyezkedések tárgyai lévén, semmi itélőszék birósága elébe nem tartozik. – Erre nézve tagadja az Elnök, hogy ezen elvet a jelen esetre alkalmazva használni lehetne. Elösmeri ugyan, hogy törvényt hozni, magyarázni s változtatni az összes nemzet constitutionalis jusához tartozik, s hogy ezen jus egyedül a törvényhozó hatalom által gyakoroltathatik, de az is igaz, hogy a birák fennálló törvények szerint tartozván itélni, valameddig az országosan egybegyült KK és RR megegyezésével s a királyi sanctio hozzájárultával törvénymagyarázat vagy változtatás nem történik, a törvényt egyes esetekre alkalmaztatni, az 1790: 12. tc. 2-ik §. értelme szerint is* az itélőszékek tartoznak; s ezen eljárásban nem az országgyülési tanácskozásokat, mellyekre valóságos törvény nem következett, hanem a fennálló törvényeket és törvényes szokást kötelesek követni. Ezt az első részre nézve megjegyezvén kéri a RRket, hogy attól egészen álljanak el; ami a második részt, t. i. a nádori közbenjárást illeti, abba nem ereszkedik, mert a Főherczeg Nádor feleletét praeoccupálni nem akarja, s az izenetnek ezen része, ha úgy tetszik, ám menjen át a fő RRhez.
Az idézett § szerint a bíróságok ítéleteit megváltoztatni, felülvizsgálni, azok végrehajtását gátolni sem a királynak, sem a főkormányszékeknek nem szabad s a bírák az ország érvényben levő törvényei és szokásai alapján tartoznak ítélkezni.
DEÁK igy szóllott: A kerületi izenetet, mellyben eddigi felirásunk helyett közbenjárás javaltatik, el nem fogadhatom, míg a felirástol a világos többség határozata el nem vet. Küldőim a felirást és az abban kifejtett nézeteket állandóul pártolják. Mert keserű érzéssel töltötte el kebleiket a kormánynak azon váratlan cselekedete, mellyel hazánk két polgárját, a törvények ellenére hűtelenségi per alá vonta, de még súlyosabb fájdalmat fog bennök gerjeszteni az, hogy ön polgártársaink, a M[éltósá]gos fő RR vetnek gátat ezen felirásnak, mellyet a szóllás törvényes szabadságának megsértett ügyében, a királyi szék igazsága eleibe kivánunk terjeszteni. Sértve van igenis törvényeink szentsége, mert önkény gyakoroltatott, s a szóllás szabadságát veszély fenyegeti. Szabad alkotmányú országban a polgárok természeti jusait csak világos törvény korlátolhatja, a szabad szóllás pedig mind az egész nemzetnek, mind az egyes polgároknak természeti kétségtelen igazuk, s aki köztanácskozások folytában akár a törvényhozás, akár a köz intézkedések tárgyairól szabadon kimondja véleményét, az ön jussában a nemzet közös jussát gyakorolja, ha tehát abban törvényen kivűl gátoltatik, vagy a mondott szóért törvény világos rendeletén kivül fenyiték alá vonatik, ő benne a nemzet közös jussa van megsértve. Törvényeink, mellyekre a felirási javaslatban hivatkoztunk, kijelelik a szólhatásnak egyedüli korlátait, és világosan a büntetést azok ellen, kik e korlátokon netalán túlmennek, ezen korlátokat tehát törvényhozás utján kivül szaporítni nem lehet; a szóllót más perbe sulyosabb büntetés alá idézni, annyi, mint törvényt szegni. Az 1723: 9. cz[ikkely] nyilván meghatározott minden esetet, mellyet hűtelenség büntetése követ,* s ezen esetekhez még egy újat toldani nincs a kormánynak törvényes hatalmában, azt pedig, hogy e törvényczikkelynek ezen szavai: „Evidenter semet erigentes, et opponentes contra Statum publicum Sacrae Coronae, Regiae Ma[iesia]tis et Regni”, akár betűszerinti magyarázat, akár egyéb hazai törvények értelmében, a puszta és következés nélküli szóra, még pedig köztanácskozások folytában a kormány ellen mondott szóra is szinte hűtelenségi büntetést rendelve kiterjedjenek, úgy hiszem senki bébizonyitani nem fogja.
Vö. az 502. old. 20. jegyzetével.
Sőtt még a gondos előrelátásnak s józan politicai fontolgatásnak itélőszéke előtt sem hellyesíthető a kormánynak cselekedete. Hány hazai lakos fogja magában elmélkedve kérdeni, honnan eredtek e törvény sértések? s annak, ki az egymást váltott esetek fonalán visszamegy, nem fog e szemébe ötleni, hogy a beszéd, melly hűtelenségi per tárgyává tétetett, egy olly törvény mellett vala mondva, mellyet a nemzetnek nem csekély része forrón óhajtva várt és kért tőlünk, s mellynek elhalasztását is sok ezerek keserű könnyei kisérték. El fogják e majd általában hinni, hogy azon polgár, ki a köztanácskozásokban nyilván emelte fel szavát a szegény adózó nép jobb sorsa mellett, mellyet elhunyt fejedelmünk atyai gondoskodása is olly hathatósan szivünkre kötött, az a polgár, ki a törvényhozás rendes útján olly törvényt kivánt alkottatni, melly a birtok becsét és biztosságát emelve, a nemzeti szorgalmat és mivelődést kifejtve, földesúrra, jobbágyra, s az egész hazára egyformán boldogitó lett volna, akkor, midőn egy megyének törvényes gyülekezetében törvényes jusánál fogva e tárgy felett szóllott, épen ezen beszéde által fejedelme, vagy hazája ellen feltámadni szándéka lett volna? el fogja e hinni, hogy ezen polgár hazáját akarta elárulni?
Fájt a nemzet nagy részének, hogy azon törvény, mellyet képviselői a jobbágyok tartozásinak szabad megválthatása eránt javallatba hoztak, elfogadva nem lett s végre a többség azért nyugodott meg a felsőbb akaraton is, mert erősen hitte, hogy a kormány csak a nemzet boldogságát óhajtja, s ami most meg nem adatott, az végképen megtagadva nincs, csak elhalasztatott. Ez volt a népnek erős hiedelme és legszebb reménye, most azonban, midőn ezen óhajtott törvénynek pártolásából hűtelenségi pert, és a szárnyalló hirek szerint más kedvetlenségeket is vélnek származni sokan, nem fog e sokakban ezen hiedelem s ezen reménység megcsökkenni, sőt elenyészni? Még inkább neveli a keserűséget a második eset, mert midőn azt látja a nemzet, hogy még a törvényhozói állás sem nyujt biztosságot a nemzet képviselőinek, midőn látja, hogy azon követ, ki nyilván kijelentette, hogy azt, aki csak egy tűt emel is a Status ellen, szigorú büntetésre tartja érdemesnek, de a szóllás szabadságának önkényes korlátozását sérelemnek véli, ugyanakkor szinte nehány következés nélküli szóért országháboritónak s a haza és fejedelem eránt hütelennek mondatik, és hasonló per alá vonatik: lehetetlen a bizonytalan jövendő felett keserű aggodalomba nem merülnie. Hiszen a kormány csak a Status hatalmánál fogva csak a status nevében intézkedik, szükséges tehát, hogy a törvényhozás szabadon kimondja véleményét az eránt, ami a status nevében történt; pedig ha a szólhatás korlátit a kormány maga kivánja kijelelni, sőt még ezt is nem előre, hanem a kimondott szó után a szóllót perbe vonva cselekszi, ha a beszélőnek feje felett czérnaszálon függ a hóhér pallosa, és még ezen czérnaszálat is elvágni egyedül annak van hatalmában, kinek tetteiről szóllani kell, akkor megszünt a köztanácskozás, megszűnt minden törvényhozás. Felelősségnek minden szabad nemzetnél kell divatozni. Nem szóllok én itt a felelősségnek azon részéről, melly a kormánynak tagjait, ha azok törvényt s nemzeti just sértenek, büntetés alá vonja, szóllottunk erről máshol, és szóllani fogunk még; de azon még fontosabb moralis felelősség, melly alatt minden kormány van, midőn tettéinek, intézkedéseinek s javallatinak helyes vagy helytelen volta felett szabadon és nyiltan szóllanak a nemzet képviselői, a nemzeti törvényhozástól nálunk is, úgy mint máshol, elválaszthatatlan, s azzal mindenkor együtt gyakoroltatott. Ez a felelősség nyujt biztosságot a fejedelemnek, hogy tisztjei s tanácsosai az ő érdekét a nemzet érdekétől, mellyel az szorosan össze van szőve, el nem szakasztották, hanem e közös érdekre, igazságra és törvényre figyelmezve pontosan teljesiték kötelességöket. Csak ez által tudja meg tisztán a fejedelem a nemzet méltó panaszait, hogy azokat orvosolhassa, csak ez ösmérteti meg vele a nemzetnek köz óhajtását, hogy azt királyi tiszte szerint bétölthesse. Csak ez nyujt a nemzetnek is biztosságot, hogy törvényei, gyakran fejedelmének szándéka nélkül is el nem tapodtatnak. Pedig ez a felelősség is semmivé lenne, ha a kormánynak önkényes hatalmában állana valamelly köz tanácskozási szabad szót, ha netalán az neki kedvetlen, hütelenségi per alá vonni.
De egyébiránt is mi lehet a kormánynak czélja ezen lépésnél? Tudom én azt, hogy ártatlan véráldozatokat nem kiván, és hiszem azt, hogy itélőszékeink az ártatlant kárhoztatni soha sem fogják; s ép ezért nem értem, bosszulni akart e a kormány, vagy félelmet gerjeszteni? Hiszen egyes polgárok ellen, kik a nép boldogitásáért s a nemzet ügyében szóllottak, czéljok tehát épen csak az vala, minél egyebet a kormány sem akarhat, t. i. a haza boldogsága, egyedül azért, mert véleményben a kormánytól különbözve annak intézkedéseit talán keményebben gáncsolták, a végrehajtó hatalomnak legsúlyosabb bosszúját használni akarni, talán magára a kormányra nézve sem egészen hasznos, mert gyakran ugyanazon szó, melly egyébként hatás nélkül hangzott volna el, ugyanazon előadás, mellyet hideg egykedvűéggel hallgatott a sokaság, ép azáltal nyer fontosságot, ha a szólló üldözés tárgyává tétetik; az üldözött hősse lesz a közvéleménynek, s az ilyen eszköz nem czélra, hanem czéltól vezet. Puszta szótól a kormány soha ne tartson, mert a valóságos elégedetlenség csak tettekből eredhet, s a szónak is csak akkor lehet hatása, midőn halmozott igazságtalanság és törvénysértések a népnek kebelét előre elkészitették. Hogy pedig ez soha ne történjék, a kormánynak erőszak nélkül is hatalmában van, mert a nemzet boldogságát eszközlő czélirányos intézkedésekkel minden vádat tettleg megczáfolhat. Rettegést gerjeszteni, s félelem által korlátolni a köztanácskozásokban fennlévő szóllás szabadságát, alkotványos országban még helytelenebb módja lenne a kormányzásnak, mert azokban, kik erős lelkűek s a félelmet nem ösmerik, minden fenyegető veszély inkább exaltatiót szüll, az exaltatio pedig jeles, sőt szükséges tulajdonság ugyan, midőn a hazáért s közügyért vivni kell, de a törvényhozásnál, hol csendes nyugalom, és hideg megfontolás szükséges, az exaltatio nem mindenkor czélirányos. Azok ellenben, kiket félelem foglal el, még kevésbé vannak olly állapotban, hogy törvényhozói kötelességöket teljesithessék, s valóban egy olly törvényhozás, mellynek egy része retteg a végrehajtó hatalomtul, más részét épen annak fenyegetései exaltálták, furcsa organicus törvényeket készítene a haza, és király köz javára.
De az ilyen félelemnek még rosszabb következése, hogy a kormány eránti közbizodalmat és jó véleményt egészen elfojtja, mert bizodalom és rettegés együtt meg nem állhatnak. Az eránt, ki hatalmának egész sullyával akarja gátolni, hogy minket és sorsunkat érdeklő tettekről nyiltan és szabadon szólhassunk, még a magános élet viszonyaiban is hamar csökkenik bizodalmunk s a kétkedést szeretetlenség szokta követni, még inkább lehető pedig, és még veszedelmesebb ez a fejedelem és nemzet közötti viszonyokban. Egyes ember a magános élet ösvényén könnyebben megelégedhetik, ha ön meggyőződésében és lelkiösméretben megnyugtatást talál, de a kormánynak ez elég nem lehet, neki a közbizodalom és közvélemény legnagyobb kincsei, s hatalmának ezek a legbiztosb támaszai. Mert csak akkor képes magas feladását, a közboldogság eszközlését teljesíteni, ha a nemzet bizodalma s a közvélemény kisérik lépéseit, s a történetek évkönyvei számos példákat mutatnak, hogy a legjobb szándék, a legczélerányosabb intézkedés a leghasznosabb törvény sikertelenek, midőn a kormány elvesztette a közbizodalmat, s hogy a legerősb hatalom idővel összeroskad, ha azt a nemzet bizodalma elhagyta. Rómának hatalmas Senatusa világot hódított, mig Róma népének bizodalmát birta, de amint ezt elvesztette, ő is, a nép is a Caesarok rabszolgái lettek. A hierarchiának egykor határtalan hatalma csak addig állott fenn, míg azt a közvélemény s a nemzetek bizodalma támogatta. Míg a népek áhitatos buzgósággal hitték, hogy csak az Egyházi Rendnél találnak mindenkor igazságot, segédet és oltalmat, a hierarchiának egy szava thronusokat rázkódtatott, országokat osztogatott és császárokat büntetett. De későbbi félrelépések elenyésztették ezen közvéleményt, elölték a népek bizodalmát s vélök együtt a határtalan hatalom is elenyészett. Napoleont, kinek nagyságát a késő maradék is bámulni fogja, az idegen hatalom csak akkor vala képes megbuktatni, midőn a nemzet bizodalma csökkenni kezdett eránta, s a szövetségesek diadalmas zászlói a francziák fővárosában soha nem lobogtak volna, ha Paris, ha Francziaország azon lelkesedéssel védette volna császárját, mellyel őt a főhatalomra emelte. Őrizni kell tehát minden kormánynak a nemzet közbizodalmát, mint legfőbb kincset mellynek elveszténél nagyobb csapás nem érheti.
Azt fogja talán valaki mondani, hogy a kormánynak czélja e lépéseknél a fejedelmi jusok erősitése vagy talán terjesztése lehetett. De, megvallom, nem szeretem a nemzetet és fejedelmet úgy tekinteni, mint egymás ellenében álló, s egymás kárával önhatalmukat nevelni törekvő feleket, mert ha ez igy volna, akkor a polgári társaság főczélja csakugyan el lenne tévesztve. Én constitutionalis monarchiában e kettőnek érdekét egymástól elválasztani nem tudom, s el merem mondani, hogy minden új fejedelmi jus, még a határtalan uralkodói hatalom is, drága áron volna a fejedelem részére megvásárolva, ha érette a nemzeti közbizodalomnak enyészni kellene! Nekünk is szivünkön fekszik a kölcsönös bizodalom fenntartása, mert azon alapul közboldogságunk. S midőn képviselői állásunkban a nemzet nevében szabadon szólva, őszinte egyenességgel felfedezzük, hogy mi koczkáztathatná ezen közbizodalmat? s mi által lehet csökkenésének elejét venni, sőtt azt meg inkább erősitem? legszentebb kötelességünket teljesitjük, s magának a fejedelemnek is hasznosabb szolgálatot teszünk, mint azon tanácsosa, ki talán a királyi jusok eránti buzgóságból azok terjesztését a közbizodalom gyengítésével is hajlandó volna eszközölni. Bizodalombul eredett azon felirás is, mellyet a szóllás szabadsága ügyében javallatba hoztunk. Azon törvényhozás kiván e felirás által fejedelmével nyilt egyenességgel szabadon szóllani, melly e három év alatt többször megbizonyitotta, hogy fejedelmének atyai gondoskodásában teljes bizodalmat helyheztet, midőn önhasznának feláldozásával is kész volt az adózó népen segíteni, mellynek sorsát rokonérzés, kötelesség és fejedelmének királyi szava kötötték szivére, – s azon fejedelemhez kiván szóllani, kinek esküje és ismételt nyilatkozása törvényeinknek, és törvényes igazinknak megtartását biztosította. Ezen bizodalom kiömlését akarják e tehát a Fő RR gátolni? azt kivánják e, hogy az égető fájdalmat keblünkbe rejtve hallgassunk? s az aggodalomnak maró férge királyunk eránti forró érzéseinket s bizodalmunkat lappangva eméssze? Azt akarják e, hogy panaszainkat az előtt, kitől orvoslást reménylünk, ki ne önthessük csak azért, mert nekik (mint mondják) panaszaik nincsenek? Azt kivánják e velünk elhitetni: hogy nekünk sincs aggodalmunk? vagy azt akarják: hogy mivel ők nem aggódnak, mi se óhajtsuk mi se kérjük súlyos aggodalmunk megszüntetését? Ők mindezt nem akarhatják, mert ők is e hazának polgárai, s az ő jövendő sorsok is össze van kötve a mi sorsunkkal.
Azt mondják a fő RR, hogy e jelen esetekben sérelem nincs, mert törvényeink szerint is a végrehajtó hatalomnak jusaihoz, sőt kötelességéhez tartozik, a közbátorságra felügyelni, s a vétkek megbüntetését eszközleni, e két esetben pedig az egész dolog rendes biróság előtt van, s annak kell, sőt csak annak lehet itélni felette. De épen azért, mert a közbátorság feltartása a végrehajtó hatalomnak jussa, sőt kötelessége, méltán megkivánjuk hogy e kötelességet a törvények szerint teljesítse. Az által pedig, ha valamelly polgárt világos törvény rendeletén kivül illy sulyos közfenyitéki perrel megtámad, s eképen a polgárok nyugodalmát és bátorságát ő maga, kinek azt oltalmazni kellene, önkényesen háborgatja, nem a törvények értelmében teljesítette kötelességét; s ez valóságos sérelem, mert ily módon ugyanazon hatalom sérti a közbátorságot, mellytől annak hiv megőrzését várja a nemzet. Sérelem az is, midőn a kormány olly esetet, melly ha elkövettetett is, a királyi fiscus közfenyítéki keresetének törvényeink szerint tárgya nem lehet, s mellyre ha bébizonyíttatik is, hűtelenségi büntetést semmi világos törvény nem szab, ollyan esetét, melly egy közös nemzeti jusnak, a szabad szóllás jusának gyakorlásából eredett, s melly felett csak azon tanácskozó gyülekezet, hol a beszéd mondva volt, hozhat itéletet, hűtelenségi per utján terjeszt a rendes biróság elébe, s ez által az itélőszékeket mintegy kényszeriti, hogy olly tárgyaknak vizsgálgatásába ereszkedjenek, mellyek felett itélni hatóságuk nincs. Mert azt csakugyan senki sem tagadja, hogy a szóllás szabadságának korlátit, mellyeket csak a törvényhozás határozhat meg, kiszabni, vagy bármelly nemzeti jus felett biráskodni, az itélőszékéknek hatalmához nem tartozhatik.
De megvan mindezekre bőven felelve izenetinkben, csak még azon állitásaira, mellyeket a kormányról és fejedelem személyéről felhoztak a fő RR, kivánok tenni rövid megjegyzést. A fejedelem feje a Statusnak, s személye szent és sérthetetlen. A kormány a Status minden tisztségeinek összessége, s reá a fejedelmi személynek sérthetetlensége ki nem terjedhet. Európa történeteinek bizonyitása szerint, valamikor és valahol általános elv gyanánt felállitatott, hogy a kormány és fejedelem személye mindenben egy, s amit a kormány tesz, az teljesen és egyenesen a fejedelem személyétől ered, s ami a kormányról mondatik, az a fejedelem személyéről van mondva, – mindannyiszor és mindenhol rettenetes anarchia következett. Ezen elv vagy absolutismusra, vagy még hamarébb anarchiára vezet, mivel pedig meg vagyok győződve, hogy a M[éltóságos] fő RR sem egyikét, sem másikát nem akarják, hiszem azt, hogy ezen elvet felállítani magok sem óhajtják. Végre mivel azt vélem, hogy a kormány e törvénysértéseket csak azért követte el, mert a dolog fejedelmünk előtt tökéletesen kifejtve nem vala, szükségesnek hiszem ezt a felirás által teljesitenünk. Ugyanazért a felirásra szavazok.*
Deák beszédének Kossuth által közölt szövege csaknem szószerint megegyezik a Jegyzőkönyv szövegével. (XI. kötet, 272. kk.)
Ezen, a józan politica szempontjából is (mellyre nézve Fouché szerint a hiba több a véteknél)* nagyon fontos beszéd kivonást nem szenvedhetvén, bocsánatot kérek, hogy annak egész tartalmát kelletvén lapjaim szűk körébe szorítanom; e miatt a többi szinten nevezetes előadások közlése jövő leveleimre marad. Ezuttal nehogy igen messze hátra maradjak, közlöm a fő RR e tárgybani ülését. Előrebocsájtván, hogy a kerületileg megállapitott intermediatio a KK és RR most említett országos ülésében majd megbukott, mert már 23 megye nyilatkoztatá ki magát, hogy a felirástól el nem áll. Azonban végtére csakugyan jóváhagyatott az izenet, s a fő RRhez átküldetett. Ennek az eddigi elvek bővebb támogatására következő végső pontja igy szólt:
C'est plus qu’un crime, c’est une faute. – Nem Fouché, hanem Talleyrand mondta, amikor megtudta, hogy Napóleon kivégeztette Enghien hercegét.
„Nincsenek tehát a KK és RR nézetei a M[éltóságos] fő RR viszon izeneteiben felhozott okok által megczáfolva, s azoknak meg nem czáfolt igazságához ragaszkodva kijelentik, hogy a fő RRnek e tárgyak iránti véleményében nem osztoznak, mindazonáltal bizton reménlik, hogy bármelly értelemben legyenek is a fő RR az e tárgyban fenálló törvények eránt, mindazáltal hasonló gondossággal akarják törvényes alkotmányuknak, s azon alapult nemzeti szabadságunknak ezen fő palladiumát őrizni; ugyanazért velök egyezni fognak abban, hogy ő. Cs. Kir. Főherczegségét azon bizodalomnál fogva, mellyel eránta az egész haza viseltetik és amellynek szinte a megsértett szóllás szabadsága tárgyában az 1807-ki országgyülése alatt oly hiven megfelelt* egész tisztelettel megkérjék: hogy mint törvényes közbenjáró azon aggodalmat, mellyet a KK és RRben a szóllás szabadságának és az országgyűlési bátorságos létnek veszedelmeztetése gerjesztett, törvényesen megszűntetni, és az ezen aggodalmat még inkább nevelő rendeletek elenyésztetését eszközölni kegyesen méltóztassék.”*
Vö. előbb, az 505. old. 3. jegyzetével.
Az izenet teljes szövegét l.: Iratok. V. köt. III. kk.
