b) Országos.
b)
Országos.
Országos.
December 12-én országos ülés a RRnél.
Napirenden volt a nádori közbenjárás kikérése végett kerületileg készitett izenet.
KUBINYI igy szóllott: Hazánk törvényei szerint a király mint első polgár, s a törvények legfőbb őrje különös kiváltságokkal él, de a nemzetnek is vannak jusai, mellyek bár a törvénykönyvbe nincsenek is beigtatva, mégis a nemzet tagadhatlan sajátjai. Ilyen a szóllásnak, ilyen a nemzeti nyelvvel élésnek szabadsága, mellyek természeti juson alapult nemzeti sajátsági kiváltságok, s a társas életből kiirthatlan, annak feltartására mulhatlanul szükséges eredeti jusok közé tartozván, irott törvények által nem volt szükség biztosittatniok. A nemzet önerejétől s nemzetiségétől függ ezeknek biztositásuk, melly máris oly hatalmas gyökeret vert, hogy az érintett sajátsági jusok csak a nemzet tökéletes kiirtásával szűnhetnek meg. És valóban az a nemzet, melly magát ezektől megfosztatni engedné, nem volna másra érdemes, mint hogy a nemzetek sorából kitörültessék. De szerencsésen ki is vergődött nemzetünk ama sorvasztó szenvedésből, mellybe József császár uralkodása idegen nyelv s idegen szokások béhozatalával juttatá. Hogy ez alkotvány s nemzetiség sértése vala, tagadni nem lehet, azonban a honi nyelv ügyében érkezett királyi válasz nem csak nagyobb téveledésre, de nemzetünk nyilvános lealacsonyitására s megvetésére is mutat. Akkor még nem állott nemzeti nyelvünk a miveltségnek mostani fokán; akkor legalább élő nyelvnek adtak elsőbséget, nem azon holtnak, melly a közép századok utálatos sötétségére emlékeztet. Imé most honi nyelvünkben megtámadják a nemzet lelkét s nemzetiségét, s a nemzet szivére irányzott eme halálos seb megujitja minden béforrott sebek fájdalmát. Elvesztett vagyont szorgalom visszaszerezhet, de a nemzeti nyelvvel öszekapcsolt nemzetiség elenyésztét kipótolni soha sem lehet, s ezzel a szabadság is öszerogy. A jelen kir. válasz eltávozik a dicsőült fejedelem által követett elvektől, s Ő Felségének ama nagylelküségével, miszerint a koronázási tiszteletdijnak felét a Magyar Academiának ajánlotta,* össze nem egyeztethető. Vagy talán háladatosság jeleül adatik ezen kir. válasz azoknak, kiknek elei a felséges Austriai Házat végveszélytől többízben megmentették? De hiszen jól tudjuk mi azt, hogy a háladatosság igen ritka tünemény a fejedelmeknél, kik többnyire csak addig szokták igéretekkel kecsegtetni a nemzeteket, mig veszedelemben forognak, s ha szerencséjök kedvezőre változik, elhagyják a nemzetet. Természeti igazságon alapult kéréssel járultunk mi Ő Felségéhez, s ő bennünket elhagyott, hozzájárulván ehhez a főRRk nemzeti nyelvünk iránti hidegségök is, nincsen egyéb hátra, hanem hogy a nemzet maga magához járuljon. Ne is panaszkodgassunk, ne folyamodgassunk, hanem pótoljuk inkább cselekedettel, mit eleink elmulasztottak, hagyjunk fel a kártékony engedékenységgel, s éljünk elavulhatlan velünk született jussainkkal. Nem kötelességből, nem is kéntelenségből, hanem egyedül ama határtalan tisztelet és bizodalomnál fogva járultunk e részben Ő Felségéhez, mellyel a magyar nemzet jó fejedelmei eránt viseltetik. Erősen hittük, hogy Ő Felségének nagylelküsége elfelejteti a nemzettel azon méltatlanságokat, mellyeket a magyar nemzet a Ferdinandok s 1-ső Leopold alatt szenvedett. Azon a ponton áll Ő Felsége, hogy bizodalmát végképen elvesztheti; egyedül attól függ, miképen teljesiti a nemzetnek honi nyelvünk iránti kivánatát. – Ami a fő RRket illeti azok eránt (nehányat kivéve) már rég nem viseltetik a nemzet bizodalommal, s ha továbbá is megmaradnak hibás nézeteiknél, maholnap annyira mehet a bizodalmatlanság, hogy a nemzet jobban fog tartani s őrizkedni a főRRtől, mint külső ellenségtől. Ami engemet illet én nemzeti nyelvünk feletti sajátsági jusunkrol le nem mondhatván, nemzeti nyelvünket többé veszélyeztetni s bizontalanságnak kitenni nem akarván: a felirásban kijelentett elvekhez ragaszkodom, a tettlegi lépéstől el nem állok, s a közbenjárás ellen szavazok.*
Az 1830: 4. tc. örökítette meg az újonnan megkoronázott V. Ferdinándnak azt a gesztusát, hogy a koronázási ajándék felét a rossz termés következtében nyomorgó adózók felsegítésére, a másik felét pedig az Akadémia céljaira engedte át.
Kubinyi beszéde csaknem szóról szóra egyezik a Jegyzőkönyv-ben (XIII. köt. 166. kk.) közölt szöveggel.
ZARKA igy szóllott: Nem akarok én azon sürgető szükségről szóllani, melly hazánk képviselőjének legszentebb köteleségül teszi, a honi nyelvet terjeszteni s azon méltóságra emelni, melly azt rendeltetésénél fogva illeti. Azon kivivott igazságot sem akarom bővebben fejtégetni, hogy nyelv nélkül nincs nemzetiség, s e nélkül nincs nemzet. De mentől hathatósban bizonyitja a külföld példája ezen igazságot, annál keserübb minden magyar kebelben az érzet, hogy midőn más nemzetek mind igazaik kivivásában, mind egyéb miveltségben legfényesb előmenetellel haladnak a tökéleteség felé, a mi szegény nemzetünk sorvasztó állapotjából még csak azon pályára sem tudott vergődni, mellyen haladni kell s csak anyira sem tudta magát emancipálni, hogy nyelvének, eme természettől nyert legszentebb tulajdonának használatát kivivhatná. Voltak idők, s a mostani ivadék bámulással tekint reájok vissza, midőn tudatlanság s az előitéletek vastag homálya nem engedték azon varázserőt elismerni, melly a nemzeti nyelv virágzásában rejtezik, voltak olly balgatag idők, midőn atyáink mind a polgári alkotványos szabadságot, mind a tudományos felvilágosodást a latin nyelvnek közönséges, és hivatalos használatába helyhezteték, s erősen hitték: hogy a deák nyelv közhasználatának elhunytával megszünik az alkotványos szabadság, s a tudomány világa vagy egészen elalszik, vagy csak azoknak fog világitani, kik mintegy statusoknál fogva a deák nyelvtől meg nem válhatnak, t. i. az Egyházi Rendnek. De elmultak már e balgatag idők, a felvilágosodás, bár törekedtek is attól bennünket hermetice elzárni, ha későbben, ha egyes sugárként is, de hálá a haladás ellenállhatlan Geniusának, csakugyan nemzetünket is meghatá, felriadtunk lethargicus álmainkból, s ébredésünk első jelét adánk, midőn rég visszatartóztatott tulajdonunkat, a nemzeti nyelvet legszentebb jusnál fogva reclamáljuk. És most miután a nemzet elég szerény vala kérni, mit teljes jusal követelhetett, s mit a kormány annyi várakozás, annyi igéretek után megtagadni nem átallott, nem marad egyéb hátra, mint kivánatunkat olly állásba helyheztetni, mellyben a kormánynak azt megtagadni moraliter lehetetlen. Ily helyzetbe jött e kivánat a KK és RR hazafi buzgósággal teljes eltökéllett végzésök által, miszerint egyedül magyar törvényjavallatokat kivántak Ő Felsége elébe terjeszteni. És éppen e helyen volt szükség, hogy a főRR bennünket az 1805-ki törvényre emlékeztessenek; mert nemzeti nyelvünknek a kormány által gyakorlott visszatartóztatása s lenyomása semmiből ki nem tetszik világosabban, mint ha Ő Felségének kir. válaszát azon 1805-ki törvénnyel összehasonlitjuk. Már szinte 30 évek folytak azóta le, a nemzet egy embernyommal* haladott, s a kormány mégis egy tapodnyival sem engedett többet, mint amennyit már 1805-ben engedni talán körülmények kénszeritették. Ideje, hogy a nemzetnek ezen tulajdonával élhetését valahára eszközöljük. Most nyilott kedvező alkalom, s ha akaratunk erős, tőlünk függ a nemzeti nyelv előmenetelének nagyrészbeni sikeritése, s annak teljesitése, mi nélkül a nemzet sorvadozó állapotjából soha ki nem vergődik, s nemzeti rangra s méltóságra nem emelkedhetik. Én tehát előbbi felirásunk mellett most is megmaradok, más módok elfogadásához nem járulhatok, nem fogadom el, mind a szükségtelenség, mind pedig törvényes tekintetek s a nemzeti nyelv mint kétségtelen nemzeti tulajdon méltóságánál fogva, a nádori közbenjárást is, leginkább pedig azért nem, nehogy bármi szin alatt mostani erős állásunkból kimozditassunk. Nekem azon czélnak elérésére, hogy törvényeink egyedül magyar nyelven szerkeztessenek, elég biztositást nyujt a RR előbbi végzése, csak annál állhatatatosan megmaradjanak. Mert én azt magammal soha elhitetni nem akarom, hogy miután a nemzettől saját nyelve használatát megtagadni legnagyobb despotismus volna, a magyar nyelvnek használata még ezen elszánt végzésünk után is megtagadtathatnék, soha továbbá magammal azt elhitetni nem akarom, hogy miután a nyelv nem olly viszony, melly a nemzet és kormány közti kölcsönös jusokat érdekelné, a kormány mégis nyelvünk használatát megtagadván, mintegy tettleg kijelentené: hogy a nemzeti erőtül s előmeneteltől fél, s azért inkább kész arra, hogy a milliók boldogitására tetemes áldozatokkal hozott törvények elmúljanak, hogysem a nemzeti kifejlődést s erőt leginkább elősegitő nemzeti nyelvnek használatát megengedje. Ily tettleges kijelentéstől egy saját szilaj indulatától vezérlett zsarnok is visszapirulna, annál kevésbé lehet azt megbántás nélkül szelidebb kormányról feltennem; s azért én most is az elébbi felirásra szavazok.*
Emberöltővel.
Zarka beszéde csaknem szóról szóra egyezik a Jegyzőkönyv-ben (XIII. köt. 170. kk.) közölt szöveggel.
Szóllottak még az intermediatio ellen BŐTHY, ki a deák nyelvnek őseinkről reánk maradott átkát az eredendő bűnnel egy cathegoriába tette. DARVAY, kinek küldői meghagyák, hogy a RR elébbi végzése mellett vas akarattal megálljon. – LÓNYAY, ki az intermediátiobul jó sikert nem vár, részint azon systema miatt, mellyet a kormány 300 évek óta reánk nézve követ, s mellynek symboluma: divide et vinces, részint mert czélzatát világossá tette kormányunk, midőn kimondotta, hogy nem okos és tanult, hanem engedelmes alatvalókra van szüksége. – DEÁK aki különösen kifejté, minő természet elleni, képtelen, zavaró s hátralökő volna az, ha nádorunk közbenjárása következésében mind a két nyelv eredetinek tétetnék. – BEZERÉDY, aki nemzeti nyelv tárgyában kérésnek, engedelemnek helyét el nem ösmeri, s minden esetre óvást tesz, hogy bárhová dőljön is a többség: a nyelv iránti nemzeti jusunk, s annak gyakorlati használhatása kérdés alá ne vettessék, s reménlé, hogy ebben mindenki megegyez, s ezen jussával itt, otthon, vármegyékben és mindenütt élni fog, akárminő kir. választ kapjunk is. – Továbbá SZOMBATHELYI, aki előre kijelentette, hogy ha rossz resolutio érkezne akár felirásra, akár közbenjárásra, nincs hatalom, melly reá birja, hogy abban, s különösen a két nyelv eredetiségében megegyezzék. Végre még LUKA, TARNÓCZY és JAKABFALVAY, összesen tizenegyen. A többség tehát maradjonnal jóváhagyván az izenetet, az a főrendekhez átküldetett.* (Az ülés többi része jövő levelemben.)*
A nádort közbenjárásra felkérő izenetet l.: Iratok. VI. köt. 76. kk.
A dec. 12-i országos ülés naplóját l.: Jegyzőkönyv. XIII. köt. 166. kk.
