112. Pest, 1837 február 19. Lovassy István Kossuth fogalmazta levele Bihar rendeihez: kéri, hogy továbbra is támogassák fia ügyét.
112.
Pest, 1837 február 19.
Lovassy István Kossuth fogalmazta levele Bihar rendeihez: kéri, hogy továbbra is támogassák fia ügyét.
Pest, 1837 február 19.
Lovassy István Kossuth fogalmazta levele Bihar rendeihez: kéri, hogy továbbra is támogassák fia ügyét.
Tekintetes KK és RR, kegyes Uraim!
Egybe nem gyűlhetnek a Tekintetes RR gyakorolni legszebb alkotmányos hatóságukat anélkül, hogy az elbúsult atya nemzeti jogok s törvények sérelmét ne legyen kéntelen bépanaszolni a Tekintetes Rendeknek. Átokteljes kéntelenségnek nevezem azt, de kötelességemnek ismerem, mert meg vagyok erősen győződve, hogy aki gyáva hallgatással tűrné, midőn személyében a törvény s polgári jogok sértetnek, aki esengve nem szólalna fel oltalomért azokhoz, kiknek dicső hivatásuk törvény s alkotmány felett őrködni, az áruló volna nemzete, s áruló Fejedelme iránt is, kit az alkotmány kapcsai oldhatatlanul a nemzethez csatolnak.
Halálra vádolta a Királyi Fiscus törvénytelenül elfogatott s kilencz hónapi rabsággal sanyargatot fiamat semmiért, s mivel semmiért vádolta, titokba leplezé vádját, titokba minden lépteit, s ezzel az igazságszolgáltatás méltósága ellen lázadt fel; mert ki titokban vádolt, az üldözött; ki a szabad védelmet megtagadta, az meg akarta szaggatni a kormány, bírói hatalom, s a hon polgárai között a bizodalom kötelét, aki pedig ezt akarta, vagy erre könnyelműleg csak alkalmat nyújtott is, az nemcsak egyes polgárok életével s élettel egybecsű szabadságával, becsületével játszott önkényesen, (mivel titokban, önkény pedig igazság sohasem lehet) de az egyetemes polgári társaságnak is annyit ártott, minél többet külsö ellenség alig árthatna. Énnekem ennyi szenvedések között egy vigasztalás maradt fenn, az önérzet t. i., hogy amit illy körülmények, illy akadályok között lehetett, kötelességemet mint polgár, s mint atya teljesítettem. E kötelesség ösztönöz most is alázatos nyilatkozásommal a Tekintetes RRhez mélly tisztelettel járulni, mert miután a Tekintetes Királyi Táblához fiam védelmére, s a tőllünk megtagadott polgári jusok követelésire benyújtott első két folyamodásomnak* közlését kegyesen elfogadni, sőt azokat az ország minden törvényhatóságaival közleni s ekkép ügyemet a nyilvánosságnak s köznemzeti ótalomnak paizsa alá helyezni méltóztattak,* szoros kötelességemnek ismerem a Tekintetes RR előtt a későbbi történeteket is alázatosan felfedezni. Éspedig kötelességemnek ismerem 1-ör azért, hogy ha még valamelly lépést a veszélyezett nemzeti jogok oltalmára szükségesnek ítélni méltóztatnának, a körülmények tudva legyenek a Tekintetes RR előtt; 2-or a Királyi Fiscus mindent örökös titokba akar rejteni, én pedig nyilvánosságot keresek, s ezzel nemcsak fiamat igazolom, mert az összeesküvés nem tűrhetné a világosságot, hanem talán a jövendőségnek hasonló esetektől megóvására is alkalmat szolgálhatok; 3-or mert a titkos procedurának s a nemzet e feletti hallgatásának a múlt időkben már elég szomorú áldozatjai hullotta, és nem volt s nincs is olly törvénytelenség e dologban, mellyre ezen hallgatás, s a múlt időknek vérrel áztatott titkai erősségül ne használtatnának. 4-er mivel méltó okom van attól tartani, hogy valamint az 1793-ki s azótai szomorú emlékű történetek* irományai a nemzet szeme elől elvonattak, úgy a mostaniak is elvonattathatnak, szükség tehát, hogy legalább a hatalmamban lévő adatok olly útra kerüljenek, mellyen azokat a nemzet, ha majd a jövendőrül gondoskodand, megtalálhassa. 5-ör végre: mivel a vádperek ismételt kéréseim után is velem, fiam szabad védelmét eszközlendővel nem közöltettek, nekem tehát a védelemre más út fenn nem maradt, mint az alázatos folyamodás fiamnak bíráihoz, a Tekintetes RRhez, s általok a nyilvánossághoz s a nemzethez.
L. előbb, 88. és 99. sz. alatt, 492. kk. és 527. kk.
Bihar megye nemcsak az ifjak elfogatását követő határozatait küldte meg körlevél kíséretében az ország megyéinek, hanem Lovassy Istvánnak Kossuth által fogalmazott beadványait is.
Utalás a magyar jakobinusok pörére és az 529. o. 7. jegyzetében felsorolt esetekre.
Ezeket vakmerő alkalmatlankodásom mentségéül előrebocsájtva, bátorkodom a Tekintetes RR előtt alázatosan felfedezni, miképpen kevéssel azután, hogy a Tekintetes Királyi Táblához a Tekintetes RRkel is mély tisztelettel közlött 2-dik folyamodásomat benyújtottam, a Királyi Fiscus által tudtomra adatott, hogy fiam s unokaöcsém vádperei 7 hónapos fogság után is a lefolyt szentmártonyi törvényfolyam alatt* ítélet alá bocsáttatni nem fognak, mivel a védelemre kirendelt szegények ügyvédje, (kit kelletlen beavatkozásától fiam is, magam is örökké ünnepélyes ellentmondásokkal hasztalan tiltogattuk,) az úgynevezett védelemmel el nem készülhetett. Megborzadtam e közlemény fölött, s keserű bánatom közepette az ide 1. szám alatt rekesztett alázatos nyilatkozást* adtam be a Tekintetes Királyi Táblához, mellynek azonban más következése nem vala annál, hogy a kérdéses pauperum advocatus Spányi András úr magát megsértettnek érezvén, azt tette, amit akkor kelletett volna tennie, midőn tőle a törvénytelen titoktartási eskü kívántatott, t. i. pörbe való további béfolyásról lemondott, de helyébe ismét akaratunk s tiltakozásunk ellenére más szegények ügyvéde, Fehér György úr titoktartási eskü mellett hivatalos de fogadatlan védelmezőül kirendeltetett. Azonban alkalmam volt később tapasztalni, miként ezen késedelem valóságos oka inkáb az volt, hogy a Királyi Fiscus látván 2-ik folyamodásomban a színlett vádtárs, de valóságos feladó Lapsánszkyról az álorczát levonatni, s ennélfogva az ő vallomását többé nem használhatván, olly gyengének érezte állását, miszerint új tanúkról gondoskodni szükségesnek tartaná. E körülmény reám nézve is azon kötelességet szűlte, hogy amennyire a gondosan táplált titok homályába tapogatózva, s a pernek és a vádló Fiscus bizonyítványainak ismerése nélkül lehetett, szerencsétlen fiam s unokaöcsém mellett némi védeszközökről gondoskodjam, annyival inkább, mivel őket elzárták minden emberi társaságtól, védelmezőt választaniok pedig meg nem engedtetett. E gondoskodásnak foganatjai lettek azon tanúvallomások, mellyeket a Tekintetes Királyi Táblához január 17. s február 11-kén benyújtott alázatos esedezéseimhez csatoltam,* s miket itt azon nyilatkozással egyetemben a Tekintetes Karok és RRnek 2-ik s 3-ik számok alatt mély tisztelettel bemutatok.
Nov. 11-től dec. 21-ig tartott az ún. szentmártoni törvénykezési időszak.
Vö. a 100. sz. alatti irattal, 537. kk.
L. erre az 549. és 562. o. 6. és 4. jegyzeteit.
Valóban Tekintetes RR! Magam is megborzadtam a vakító sugar fölett, mellyet ezen egy-két védlépés az üldözésnek titkos homályára terjesztett. Fiam ártatlansága minden keservek között is erős meggyőződés gyanánt élt lelkemben, s legföljebb csak azon gyanú villant fel előttem szenvedésem sötétebb óráiban, hogy a hevesvérű ifjú valaha talán erősebben fejezte ki vagy egy gondolatát, s ezen kifejezést ragadta meg a leskelődő ármány, s a lágyító körülményekből rideg meztelenségre vetkeztetve adta át üldözésre azoknak, kik bosszús gyűlölséggel nézik hazánk ifjúságának kelő szellemét, s a vétek hiányában így támadt ürügy az üldözésre gondolám! De azt s annyit álmomban sem képzeltem, mit és mennyit ezen tanúvallomások bizonyítanak. Méltóztatnak ugyanis abból a Tekintetes RR megérteni, miképpen már Pozsonyban találkoztak emberek, kik a nyílt s koruknál fogva is közlékeny ifjak társalkodási körükben s kölcsönös míveltség végetti ártatlan egyesületökbe magokat kígyó gyanánt befúrván, ott az agent provocateur szerepet erkölcstelen bizgatásokkal mesterileg, de (hálá azon törvényesség érzetének, mellyet a haza választott attyainak nyílvános tanácskozásai a derék ifjak szíveikbe csepegtettek) haszontalanul játszották. Méltóztatnak a Tekintetes RR megérteni, miként Lapsánszky, a hamis feladó azoknak romlásukra, kikre a kelepcze mérve volt, lelkét eladta, s végre, miként a Királyi Fiscus mindezekben elegendő támaszt nem találván, ígéretekkel, lélekvásárlással igyekezett elegendő terhelő tanúkat keríteni. Ezek valának gondoskodásom foganatjai, mellyeket, ha a szentségtelen kéntelenség velök fellépni nem kényszerít, örömest adtam volna a lángoknak, hogy nyoma se legyen ennyi erkölcstelenségnek évkönyveinkben. Hát ha még úgy vitetik a vád, amint vitetnie törvény szerint kell vala; hát ha nyílt, szabad védelem engedtetik a vádlottaknak, az üldözésnek mi rettenetes alakja jöhetett volna világosságra? S miket nem fogunk még látni csak azokból is, melly lépéseket ezeknek nyomában távolság s titok miatt elkésve tétettem?
Kötelességem itt a Tekintetes Vármegyével még azt is tudatni, hogy miután (a hálának mély érzetével említem) csaknem az egész ország ismételve felszólalt törvényes úton követelni a vádlottak számára azon szabad védelmet, melly embertől polgári társaságban joggal meg nem tagadható, s mire a szerencsétlen ifjaknak illy fortélyos kelepcze ellenében kétszeres szükségök volt, mi foganat koszorúzta gyakorlatilag ezen törvényszeres oltalmat? A múlt decemberi törvényfolyam végéig sok szigorú megtagadások közt legalább az volt megengedve, hogy én az atya, egy királyi fiscalisnak, s a katonai börtön katonai felügyelőinek kíséretében fiamat s unokaöcsémet, az egyéb emberi társaságtól egészen elzárottakat meglátogathassam, s a tudomás, mellyet az atya a látogatásukból szerezhetett, volt a megtagadott szabad védelem némi pótlására az egyedül felmaradott töredék csatorna. Illy tudomás szerint készült azon védirat, mellyet múlt december hónapban a Tekintetes RRnek is benyújtani bátorkodtam.* Már ez is sokalltatott. A börtön felvigyázásával foglalatoskodó katonatisztek beszélgetéseink minden szaváról (mint magok megvallák előttem) saját felsőbbségöknek jelentést tévén, innen tilalom következett, s fiamhoz többé be nem bocsáttattam. És – mély fájdalommal legyen mondva – alkotmányos magyar polgárok annyira alája vannak vetve a törvényeink előtt idegen katonai rendszernek, hogy ámbár a királyi ügyek főigazgatója Főcancellár Ő Excellentiájától parancsot vőn, hogy éntőlem az atyától fiamhoz s öcsémhez a bemenetel meg ne tagadtassék,* s csak arra szólíttattam fel, inteném meg az ifjakat, hogy beszélgetés közben magokat mérsékeljék, (mert a tömérdek méltatlanság érzetének lehetetlen volt néha ki nem fakadni,) és ámbár ezen felsőbbségi parancsot a Királyi Fiscus az illető katonai tábornok úrral, mint a fiam börténét képező katona laktanya parancsnokával hivatalosan közölte is, ő mégis a bemenetelt tőllem mindaddig megtagadta, míg a fő hadi tanácstól hasonló utasítást nem vőn. Eszembe jutottak Tekintetes RR a szomorú idők, miket a XVII. század végével élt nemzetünk, midőn a szabad magyarnak alkotványos hazáját idegen dühös katonaparancsnokok marczangolták,* s ezen emlékezet keserű sóhajtsát csikart ki szenvedés edzette keblemből. De még a tapasztalás elég nem vala. Végre megjött a főhaditanács engedelme, s én annak következésében mégegyszer s utoljára láttam fiamat, mert midőn kevés napok múlva Ő Méltóságánál, a királyi ügyek főigazgatójánál szokottan béjelenteném, hogy a szegény ifjakat meglátogatni kívánnám, tudtomra adá, miképpen Ő Császári Királyi Főhercegségétől az ország Nádorától parancsolatot vőn, hogy miután az immár ítélet alá bocsátandó perek a foglyokkal közöltetni fognak, hozzájok bemennem szabad ne légyen, hacsak Ő Császári Királyi Főhercegsége különös engedelmet nem ád, s még akkor is csak olly óvással, hogy a kísérő személyek szorosan felügyeljenek, nehogy fiammal a pör tárgyáról csak egy szót is válthassak. Így szaggattaték meg azon szent kötél az atya és fiú között, mellyet Isten és természet kötött, s mellyet csak halál oldhat fel; épp az tíltatott el, mit eltíltani legborzasztóbb; attól tíltattam el, hogy halálra üldözött s minden emberi segélyből kitagadott fiamnak a veszély legszorgosabb óráiban atyai tanácsot ne adhassak, vigasztalást ne nyújthassak. Sokkal inkább férfiú, sokkal inkább polgár vagyok, Tekintetes RR, mintsem hogy illy áron megvásárolhatnám azon kis keserű gyönyörűséget, hogy szenvedő fiamat atyai szívemhez szoríthassam. De nem is volt alkalom, hogy ezen vágy határozottságomat megkísértse, mert egy pár nap múlva a királyi ügyek főigazgatója tudtomra adá, hogy a perek immár közöltetvén a foglyokkal, a fenséges Nádortúl olly parancsolatot vett, miszerint fiamat meglátogatni többé smmiképp és semmi szín alatt meg nem engedtetik. Alig hittem saját füleimnek Tekintetes RR, mert hiszen tudva volt előttem, hogy a nemzet Ő Császári Királyi Főhercegségében törvényeinknek, szabadságunknak fő őrjét tiszteli; tudva volt előttem, hogy számos törvényhatóságok s magok a Tekintetes RR is fenséges Nádorunkat az e dologbani sérelmek orvoslásának előmozdítására remény- s bizodalomteljes tisztelettel megkérték. De Őméltósága Causarum Regalium Director úr kételkednem nem hagyott, s okát kérdezvén e váratlan tilalomnak, melly az atyát fiától egészen elszakítja, azt vettem válaszul, hogy mivel ezen pereknek felsőbb rendelések szerint teljes titokban kell vitetniök, nem lehet többé fiammal szólanom, különben a dolog nem maradhatna titokban!! E helyzetben ismét folyamodáshoz kellett nyúlnom, mert hiszen ez az én egyedüli védeszközöm. A 4-dik szám alatt idecsatolt folyamodást* nyújtottam tehát be szenvedésem sorsosával Tormássy úrral együtt s egyetemben a méltóságos Personalis úrnak, mint a Tekintetes Királyi Tábla elnökének; de Őméltósága nyomban kijelentette, hogy e tilalom Ő Császári Királyi Főhercegségétől jövén, az ellen a Királyi Tábla semmit sem tehet; azonban saját közbevetését ígérte, minek azonban sikerét nem tapasztalánk.
Vö. a 99. sz. alatti irattal, 527. kk.
Vö. az 555. o. 10. jegyzetével.
Az utalás nyilván elsősorban Caraffa rémuralmára vonatkozik; Antonio Caraffa 1686-tól mint a felső-magyarországi császári hadak parancsnoka Thököly híveinek véres üldözésével és az eperjesi vértörvényszék útján elkövetett hallatlan kegyetlenkedéseivel tette hírhedtté nevét.
Vö. a 108. sz. alatti irattal, 553. kk.
És így áll a dolog Tekintetes Nemes Vármegye, a pör az előadó ítélőmester Végh Ignácz úr ő nagysága által (ki a vallatást hitelesítő küldöttségben is a tollat vitte, mire nézve a 3-ik szám alatt idecsatolt folyamodásom 2-dik rekesztvényébeni tanú által különös észrevétel tétetik)* egy királyi fiscalisnak és Fejér György szegény ügyvédének kíséretében fiamhoz bevitetett s előtte felolvastatott, (amint hallom kezébe nem adatván, sem nála nem hagyatván.) Ez talán arra való, hogy a szabad védelem megtagadása némi szépítő színt kapjon; csak színt mondom, mert hiszen azon csatornya, mellyen boldogtalan fiam az ekkép nyert tudomást polgári jusairól le nem mondva használhatná, az atyáival közlés t. i. elzáratott, s ekképp a 22 éves ifiú 9 hónapos rabság s annyi méltatlanság után, mik még a béketűrés angyalát is könnyen némi indulatos kifakadásra bírhatnák, azon szempillantásban, melly életében legelhatározóbb, még az atyai tanácstól is meg van fosztva, meg mindentől, ami őt vezérelhetné, mérsékelhetné; magára van hagyatva egészen, s olly órákban van magára hagyatva, mellyben nem illy tapasztalatlan ifjúnak, de az élet viszontagságaiban megedzett kemény férfiúnak is tanácsra, vezetőre volna szüksége.
Zsolnay Dávid írta fentebb, az 563. o. 7. jegyzetében idézett levelében, hogy tanúvallomása jegyzőkönyvét Végh Ignác vezette, aki több megállapítását nem vette be a jegyzőkönyvbe, vallomását tehát ezzel megcsonkította.
Azonban aminek történni kellett, megtörtént; midőn elfogult szívvel írom e sorokat, a Tekintetes Királyi Tábla már negyed nap óta zárt ajtóknál, s nemcsak a törvényszék titkainak fel nem fedezésére hittel kötelezett jegyzőknek, de még a Tekintetes Királyi Tábla saját iktatójának kitíltásával is ítél élet s halál fölött; ítél házam sorsa fölött. A jövendőt kétes rejtelmek fedezik. Reményemnek egyedüli horgonya fiam ártatlansága s a bíráknak igazságszeretete; ezek csüggedni nem hagynak. Óhajtottam volna ezen alázatos folyamodásomat a hozandó ítélet közlésével végezni, de a távolság s a tekintetes RR közgyűlésének kirendelt határideje várakoznom nem engednek. Én hiszek Istenben, kinek igazságára esküdtek a nemzet főtörvényszékének bírái; hiszem, hogy a bírák törvényessége felmenti az ártatlant; de ki gyógyítja meg a sebeket, mellyeket 9 hónap óta szenvedénk? Ki teheti nem szenvedetté a fájdalmat, mellynek kemény vesszője alatt 3 békés polgár családja 9 hónapok óta roskadoz, s bizonnyal összeroskadott volna, hacsak a tekintetes RR-nek, hacsak az egész nemzetnek nagylelkű részvéte s kegyes pártfogása nem támogatják reményt s vigasztalást nyújtólag a roskadókat. De hiszen a múlt tanúságul szolgáland a jövendőre, a nemzet pedig meg fogja érteni az időnek jeleit; és én e hitben letörlöm könnyeimet, mert gazdag kamatot hajtottak, ha szenvedéseim hazámnak csak egy polgárát is megóvják hasonló üldözésektől. Ne vonják meg a Tekintetes RR tőlem s boldogtalan fiamtól és öcsémtől továbbra is nagylelkű részvétöket, kegyes pártfogásukat, ez az, amiért esdekelve könyörgöm; mély tisztelettel maradván a Tekintetes KK és RRnek Pesten február 19-én 1837. Alázatos szolgájok nemes Lovassy István.
Sk. fogalm. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4850/28. sz. Másolat. Kossuth perének iratai. II. 291–297. o. (Vörös Antal id. másolatai.) Kiadta K. Papp Miklós: Történeti Lapok 1875. (II. évf.) 14. sz.
A beadvány egyébként világos keltezését kérdésessé teszi az a körülmény, hogy Laicsák Ferenc váradi püspök, aki megyéje politikai eseményeiről rendszeresen tájékoztatta a nádort és a kancellárt, már febr. 11-én azt írta a nádornak, hogy Lovassy István egy Kossuth által készített folyamodványt akar benyújtani a megyéhez, s ez a folyamodvány a febr. 27-én kezdődő közgyűlésen nyilván nagy vihart fog kiváltani. Lehetséges, hogy Kossuth már korábban elkészítette a beadványt, s Lovassy azt febr. 19-i keltezéssel nyújtotta be a megyéhez. (Laicsák püspök levelét l. OL, Nádori lt. Exhibita ad politiam specantia 1836: 53. sz. Hasonló tartalmú levelet írt Laicsák püspök a kancellárnak is, l. uo. M. Kanc. eln. 1837: 248. sz. alatt; mellette Lukács Lajosnak és a Winter-család tagjainak id. vallomása.) Bihar közgyűlése febr. 27-én bizottságot küldött ki az apa panaszának megvizsgálására. A bizottság – Fényes Károly, Jakab Mihály, Csanády Ferenc, Ercsey Zsigmond, Jakab Joachim, Hodossy Miklós – másnap részletes jelentést nyújtott be, amelyben pontról pontra állást foglalt az apa panaszának jogossága mellett. A bizottság jelentését Lónyay János főispáni helyettes ápr. 17-én megküldte a kancellárnak. (L. uo. 1837: 633. sz.)
