116. Pest, 1837 február 25–március 12. Kossuth naplójának részletei az ifjak elítéltetése körüli időszakból.
116.
Pest, 1837 február 25–március 12.
Kossuth naplójának részletei az ifjak elítéltetése körüli időszakból.
Pest, 1837 február 25–március 12.
Kossuth naplójának részletei az ifjak elítéltetése körüli időszakból.
Pest, február 25-kén 1837.
Megírtam XIX-ik számú levelem utolsó részét, a szatmári gyűlést.* [Kölcsey* munkáiban eddig az értelem hidegen fénylő világát mindíg karöltve láttam a szív tüzével, és innen van, hogy az ő beszédei, kivált ha magától halljuk, s az a síron túli hang kesergő lágyságával átjárja keblünk legrejtettebb redőit, olly kimondhatatlanul hatnak. A felírás, mellyet írt az ifjak ügyében, más nemű dolgozat. Úgy látszik nekem, épp azért, mivel a tárgy maga annyira a szívhez szóll, Kölcsey hideg okoknál akart maradni, mert az igazságot itt annyira érezte, miszerint vágyott kikerülni azon ellenvetést, hogy az ész s értelmet a szívnek felingerlett hevével megvesztegeti. A munka remek; nem volt felírás, melly a dolgot ennyire tisztába tette volna; én neki mégis a Kölcsey szíve melegéből egy kissé nagyobb adatot kívánnék.]
Szatmár megye dec. 12-i közgyűléséről van szó, amelyben a megye rendei az ifjak ügyében másodszor, a Törvényhatósági Tudósítások ügyében először felírást határoztak a királyhoz. A felírásokat Kölcsey készítette el, szövegüket Kossuth közli a Tudósításokban. (L. e kötetben, 950. kk.)
A szögletes zárójelbe tett sorok itt is, a továbbiak folyamán is azokat a részeket tartalmazzák, amelyeket a Fiscus kihagyott akkor, amikor Kossuth elkobzott naplórészletét beiktatta a vád állításait alátámasztó bizonyítékok közé. Vörös Antal, amikor Kossuth perének iratait lemásolta, ezeket a kihagyásokat az eredeti alapján jegyzet formájában hozzáfűzte a szöveghez.
Wesselényi tehát elhatárzá magát, ha követté választatnék, azt el nem fogadni,* de okul nemcsak betegségét adni, hanem praeferenter a közjó tekintetét. Úgy látszik elfogadja e szempontokat: követté választatni olly szép dolog, minél fogva lehetetlen testi fájdalminkkal egyetemben azt is, hogy emberek vagyunk, néhány perczre nem felejteni, s csak azon erkölcsi nézeteket vizsgálni, miket a polgár szó parancsol. Így volt W[esselényi], s így vizsgálva meggyőződött, hogy a hon java parancsolja most a követséget el nem fogadni. A politicának vannak titkai, miket mindenki lát, de vannak órái, mellyekben mégis azokat megnevezni veszélyes. Hogy miként és miért parancsolja ezen lemondást (a resignatiók legnehezebbikét) a Hon java? erről eljő majd a számadásnak ideje. Most fejtegetni káros volna. Illy locus communis mögé búva, kikerülhető minden, ami vagy elvet compromittálna, vagy a Nemzet gyengeségét könnyelműleg elárulva, az erdélyi Geszlernek* előre győzelmet s diadalt hirdetne.* Déltájban elvitette tőlem, amit tegnapi tanácskozásunkban felolvastam, s ma Kovács Lajost* expediálja Erdélybe, hasonló értelembeli utasítással, hogy személyesen szóljon Dózsa Elekkel,* s kiket még W[esselényi] maga kijelelend, mert egy írott sor, rossz kézbe jutva, egész cselszövényi gyár gépelyévé lehetne.
Wesselényinek a közelgő erdélyi országgyűlésre követté történő esetleges megválasztása azért volt aggályos, mert Wesselényi ellen a marosvásárhelyi királyi Tábla előtt felségsértési per folyt, s kérdéses volt, hogy a hatóságok tiszteletben tartanák-e vele kapcsolatban a követi salvus conductust. A Tábla márc. 20-án elfogató parancsot adott ki Wesselényi ellen.
Estei Ferdinánd főhercegnek, az erdélyi országgyűlésre kiküldött királyi biztosnak.
Wesselényi követségének problémája a Kossuth lakásán aznap tartott tanácskozáson dőlt el. A tanácskozás egyik résztvevője, Lónyay Gábor megörökítette naplójában azokat az érveket is, amelyek a követség elvállalása ellen szóltak, s amelyeket Kossuth nem részletezett naplójában. A Lónyay-féle naplórészlet így hangzik:
Februarius 25-én. Erdélyben országgyűlés lesz, s mint mondják aprilis 17-én fog megnyittatni. Udvarhelyszék Wesselényi Miklóst ismét követjévé akarja választani, s ez iránt jóbarátjaitól már felszóllítást is vett, jelentené ki magát, el akarja-é azt fogadni? – Wesselényi e fontos tárgyban jóbarátjai tanácsát óhajtván meghallani, nehányunkat, nevezetesen: Fáy Andrást, B. Vécsey Pált (ki a napokban jött Pestre), Benyovszky Péter, Lossovényi és Ágoston pesti ügyvédeket, Patay Józsefet, Bárczay Mihályt s engemet kért meg, jönnénk öszve Kossuthnál e tárgy felett tanácskozandók. Ő a maga állapotját s Erdélynek mostani helyzetét előnkbe terjeszté, felolvasván azon levelet, mellyet e tárgyba Deák Ferencznek írt – ebben előadja s felvilágosítja a tárgynak minden oldalait. Előadja az erdélyi eloszlatott országgyűlésének általa adott s elfogadott lythographia miatt, a királyi Fiscus által ellene kezdett s ítélet által is bevégzett criminalis pörét, annak folytatásában egymásra halmazott törvénytelenségeit. Az ítélet következésében az ő elfogattatása s bezárattatása el van határozva s országszerte ki is hirdetve – s így erősen hiszi, hogy mihelyest ő a határon belép, nem országgyűlésére fog menni, hanem egyenesen a tömlöczbe fog hurczoltatni. – Kifejti továbbá nézeteit a közelgető országgyűlésének hihetően miképpen leendő öszveszerkesztetéséről, mi szerint nem reményli, hogy ezen országgyűlése az előbbi erőszakosan félbeszakasztottnak nyomdokit kövesse, – mert az csaknem egészen más tagokból leendvén kétségkívül öszveszerkeztetve, jót várni tőlle alig lehet, s igy félő, nehogy az ő erdélyi pörét, a törvénytelen procedurát s ítéletet sanctionálja, s ezáltal őt követségétől megfosztva a kormány az ő kirekesztésére ezen pör által célbavett lépéseit s egyenes czélzatit, üldöztetését jóváhagyja s megerősitse. – E kérdés mellőzését s kikerülését tehát, mellyet az ő megjelenése vagy elfogattatása bizonyosan előidézne, a politika s magas hazafiság parancsolja. De előadta más részről azt is: melly kínos dolog polgártársainak, bizodalmát mintegy megvetve s némely gyanakodók előtt félénkséget s elcsüggedést mutatva, ezen követséget fel nem vállalni – a hazát midőn éppen legjobb, leglelkesebb s legerősebb fiaira van szüksége, a veszedelemben, az elnyomattatásban elhagyni s hívását el nem fogadni látszani – s ezáltal a kormány czélzatainak mintegy triumphust engedni! – Hogy az országgyűlése ezen ügyet felfogva a kormány ellen diadalmasan vívja ki, a mostani állását tekintve Erdélynek hinni, reményleni nem lehet. Azon regalista főispánok, kik a múlt országgyűlésen magokat lelkesen viselték, a közbenjött provisorium következésében mind letették hivataljaikat, ezek s ezekhez hasonló volt regalisták ennélfogva nem fognak meghívatni, – hanem minden bizonnyal ollyanok, kik készségöknek, szolgai gondolkozásuknak az elmúlt két esztendő alatt elég bizonyságát adták, – s ezek oly nagy számban fognak meghivattatni, hogy a megyék s székek követjeit mindenkor leszavazhassák. A városokban a múlt országgyűlésére nem úgy mint azelőtt volt szokásban s mint Magyarországban történik, – a tanács vagy választott polgárság, – hanem az egész polgárság által választattak a követek, ezt Ferdinánd főherczeg most ellenzeni s meg fogja akadályoztatni tudni, s így a városokból népszerű követeket várni nem lehet. A szászok mindég servilisek, s így csupán a magyar vármegyék s székely székek követjeiben lehetne bízni – de itt is mit lehet reményleni a hosszas provisorium, nyomás s veszedelmes felsőbb befolyás következésében! Az országgyűlése nem Kolozsvárt, hanem Szebenben, s servilis szászok közepette egy katonai városban lesz! már ez maga szomorú kinézéseket nyújt. Ezeket tanácskozásaikban mind fontolóra vévén, az lett a megállapodás, hogy Wesselényinek Udvarhelyszék által követté kell választatnia ugyan – de a követséget nem vállalhatja fel. Ha el fog választatni, azt meg fogja köszönni, okul adván a fel nem vállalásra kiváltképpen betegeskedését – mellynek orvoslása a jövő nyáron elkerülhetetlen –, a politikai okokat is egész általánosságban kifejtvén. (Lónyay Gábor naplója. OL, Lónyay cs. levéltára, 69. csomó.)
A szatmári ellenzéki fiatalság egyik tagja; azonos Széchenyi későbbi munkatársával és államtitkárjával, 1849 békepárti politikusával.
Dósa Elek (1803–1857), a marosvásárhelyi jogakadémia tanára, az erdélyi ellenzék jelentős alakja; 1849-ben Marosszék kormánybiztosa.
A kisdedóvó intézeteket [terjesztő egyesület* választmánya megbízásából Fáy András, Szentkirályi Móricz, Simon Florent és én, (5-ik tagtársunk Fuchs Keresztély el nem jött,) összeültünk, vázlatot készítendők azn röpke iratnak, melly népszerűleg írva a közönséget ezen intézetekről felvilágosítaná, s annálfogva részvételre gerjesztené.
Az egyesület Brunswick Teréz grófnő agitációjára létesült. A február eleji közgyűlésről, s benne Kossuth szerepéről az alábbiakat olvashatjuk Lónyay Gábor idézett naplójában:
Februarius 8-án. A múlt vasárnap délelőtt közgyűlést tartott a Kisdedóvó Intézet előmozdítására öszve állot Egyesület, a Casino termében. Az Előlülő előadta, hogy a czélba vett tanítók praeparandiájába fő felvigyázót s tanítót minden igyekezete mellet is a választottságnak nem tudtak kapni. Kossuth Lajos lelkes szónoklattal adta elő czélát ezen kisdedóvó tanítóban melly tulajdonok kívántatnának meg, s ennélfogva hogy nem kis feladás erre minden részben alkalmatos tagot kapni. – Két mód van – ugymond – vagy egy külföldit, ki ezen Intézetnek minden részleteit, czélzatait tökélletesen tudja s ismeri s úgyszólván ezekben tökélletes gyakorlatot is bír, kell meghívnunk, azon kötelességgel, hogy hazai nyelvünket esztendő alatt magáévá tegye – de akkor hogy lesz a nemzetiség előmozdításával? ami fő tekintet, amit egy idegen tanítóban soha sem érhetünk el, – vagy egy honfit kell választanunk, kit a szükséges ismeretek megszerzése s a külföldi illyes intézetek, oskolák megtekintése végett a külföldre kell kiküldenünk az egyesület költségein, vagy ha ezek nem elegendők volnának, új aláírást kell e végre megnyitnunk – s ez véleménye szerint a czélirányosabb lenne minden tekintetben. – Ezen inditvány nehány részvényesek előtt pártolásra talált, de a többségnek több ellenvetései voltak – nevezetesen hogy a honfinak, ki erre ajánlaná is magát, a külföldi nyelveket meg kellene tanulni, hogy hasznosan utazhasson, s ez időbe kerülne – pedig a Nemzet a praeparandia megnyitását már óhajtva várja s a halogatás a részvételt csökkenteni fogja, – de a költségek, mellyek illy utazásra nem csekélyek, nehezen is fognának aláírás után öszvejönni s. a. t. – s ezeknél fogva az elkezdett úton kell maradni, t.i. a tavaszig várni, talán addig akad egy alkalmatos tag, ki az egyesület czélzatainak némileg meg fog felelni, – az egésznek vezetését a Tolnán felállítandó praeparandia s példány kisdedóvó intézet vezetését s arra való felügyelést magokra vállalván már különben is Bezerédy István és Augusz úr, ki a múlt esztendei külföldi utazásiban fő czélul tüzte ki magának az illyes intézetek megtekintését, vizsgálatát, nevezetesen Angliában és Skócziában. Tolnán a helyet s a szükséges épületeket az Elnök Gróf Festetits Leo ajándékozta az Egyesületnek. Az Egyesületnek én is tagja vagyok, az aláirt esztendőnkinti fizetés csak 6 pengő forint.”
Ugyanekkor a Nemzeti Vívó Intézeti Egyesületnek is gyűlése volt, mellynek szinte tagja vagyok, de itt jelen nem lehettem. Itt egy részvényes esztendőnkint 24 pengő forintot fizet – s jusa van az aláírónak két szegény ifjat ajánlani ingyen tanulásra. (Lónyay Gábor naplója, id. h.) – Kossuthnak a kisdednevelésről elmondott beszédét l. előbb, 110. sz. alatt, 537. kk.
Simon Florent felolvasta Manzónak „Aufruf”-ját. Ez a Manzó akkoriban igazgatója volt a Buda vízivárosi gyámintézetnek, mellyet a lelkes gróf Brunszwick Teréz teremtett.* A Manzó név, úgy rémlik előttem, mintha némi politicai jelenetekkel volna öszekötve, legalább illyesmiről, s valami üldöztetésről rezeg egy homályos kép emlékezetemben.* Simon mondotta is, hogy később Manzó egy német politicai hírlapot szerkezett, s utóbb mint menekvő élt Franciaországban. Ezen „Aufruf”-jának czélja: minden városnegyedben kisdedóvó intézetet állítani, mellyben az azon negyedbeliek (alkalmas korú) gyermekeiket ingyen egész éven át s egész napokra beküldhessék. Évenkinti költségeit mintegy 1000 pengő forintra teszik, (150 gyermekhez alkalmaztatva) s ezen summát aláírás útján szabad ajánlatból szeretné begyűjteni. Tudniillik egy lajstrom fog szétküldetni 3000 sorszámmal megjegyezve; egy szám egy ezüst huszas, kiki annyit ír alá amennyit akar, s így létesül közerővel egy intézet, mellyre tehát a közönségnek van joga felügyelni. Ezen czél nem sikerült. Okát nem tudom. Theréz grófné nagyon különös jelenet nemében; őt én személyesen nem ismerem, csak szép nemes tetteiből. Úgy látszik sok bizarrság van benne, s hasonlít Jupiter temploma omladékihoz, melly omladék bár, de minden omladékdarabban egy egész mestermű. Én csak azért tudtam kevéssé megbarátkozni* az ő intézvényével, hogy a nemzetiség tekintetét egészen kirekesztette. Pedig amint boldognak hiszem America szövetséges statusait, hogy a törvény egységéből eredő érdekek egységében elég kapcsot találnak heterogén unitásokat is egy szép egészbe kapcsolni, úgy élek halok e hitben, hogy nyelv nélkül nem lesz a magyarnak nemzetisége, nemzetiség nélkül pedig nemcsak hogy magyar, de még nemzet sem lehetne a magyar.
Brunswick Teréz grófnő (1775–1861), a kisdednevelés apostolának, Pestalozzinak személyes ismerőse, 1828-ban alapította meg Budán az első magyarországi kisdedóvó intézetet, az Angyalkertet. A következő években Budán még további három, Pesten pedig összesen hét ilyen intézet létesült.
Manso dr. titokzatos alakja néhány évvel korábban sokat foglalkoztatta a bécsi rendőrséget és a kormányt. A budai születésű volt teológus Németországban és Párizsban állítólag forradalmi körökkel tartott szoros kapcsolatot, és a rendőrség gyanítása szerint tevékenyen közreműködött a forradalmi eszmék Magyarországba való eljuttatásában. (Vö. M. Kanc. eln. 1832: 999., 1228., 1252., 1470., 1594., 1719., 1939., 1833: 521. stb. sz.)
Vörös Antal kéziratában itt, nyilván tollhiba folytán megbotránkozni van.
Szentkirályi is olvasott fel némi gondolatjegyzékeket. Jóknak találtam azokat, de túlmentek a körön, mellyben dolgoznunk kell, philosophiai problémákra is terjeszkedvén. A népnek, (s mit jól meg kell jegyeznünk,) a magyarországi földmíves, napszámos, kézmíves népnek írunk, s ez észlegi problemák fejtegetésében nem nagyon fogna épülni, s azt legfeljebb azért találná bölcsnek, mert nem értette; neki a mindennapi életnek szembeötlő körülményei kellenek, tükörben mutatva s toldva jó magyarázattal; illy empiriai fogásnak enged ő, a szobatudósság felett ásítana.
Hisz egy tétel felett már mi négyen magunkban is disputáltunk. Szentkirályi ezeket állítá: „Praejudicium saeculorum, hogy az ember rossznak születik.” Nem áll, az ember csak kisebb vagy nagyobb erővel születik, és ezt jóra vagy rosszra körülmény fejti ki. Itt már szóbajött, hogy bezzeg feltámadnának e thesis ellen a keresztény bonczok stb., kik a napkeleti bölcsnek a világ phisicai s erkölcsi eredetéről írott philosophemáit revelált hitágazattá tették, mivel gazdagon élnek e mellett. Fáy még azt is mondotta, hogy az ember inkább rossznak születik, mert hiszen természeti állapotában minden rossz, még a derék búzaföld is gyomot terem, ha magára hagyatik. Boldog Isten! Az ember, e kis planeta lakosai közti superioritásánál fogva, vagy Mózses mythológiája következésében magát a mindenség urának sőt czéljának tekinti gyarló büszkeségében, s innen erkölcsi jónak vagy rossznak bélyegzi a dolgokat, amint ő reája nézve jó vagy rosszak. Pedig ki merné megmondani, a föld nem felel-e meg a mindenség iránti viszonyainak éppen úgy, ha gyomot terem, mint ha gazdag kalásztenger ing a szellőben felette? A nagy természet nem tekinti czélnak az ember művei sokaságában, hanem mint egyrészét az összhangító szereknek, s e tekintetben maga a büszke ember is alkalmasint csak úgy s olly arányban áll, mint az, amit gyomnak nevez, s az önmagára nézve használhatlanság s így a relatív rossz ideáját fejezvén ki e szóval, csak éppen olly joggal nevezi, mint a posványos tóban kuruttyoló békák tarthatják rossznak vagy haszontalannak a dúzs kalászú földeket, vagy szőlőgerezdes halmokat. De hiszen az ember társaságon kívül képzelve, egy azon álomteremtmények közül, mik csak a költő agyában léteznek. Ő reája nézve társaságon kívüli, vagyis absolutus jó avagy rossz nem is létezhet, s társaságon kívül még a legtisztább erkölcsi képzetek is semmit jelentő chimaerák. Mert hogy az erények egyes alkalmazásával ne vesztegessem időmet, maga az összes erkölcsiség alapszabálya amaz isteni „szeresd felebarátodat, mint önnön magadat”, nem válik-e haszontalan szószátyársággá olly emberre nézve, ki társaságon kívül élne? S minden, amit jónak, nagynak nemesnek, erénynek, erkölcsnek nevezünk, nem veszti-e el értelmét imígy képzelve? Valóban csak az jó, s csak az rossz, mit a társasági viszonyok tettek illyenné, az ember tehát a természettől jóvá avagy rosszá nem alkottathatik. Ha tudunk embert társaságon kívül képzelni, minden bizonnyal elhisszük, hogy arra nézve az önfenntartás ösztöne a természettől vezérül nyert csillagzat, illy állapotban tehát minden, ami ennek megfelel, rossznak nem neveztethetik. Elvenni a gyümölcsöt erővel is, hogy éhségét csillapítsa, megölni a barlangnak gyöngébb lakóját, hogy ott hideg s eső ellen menedéket találjon, nem rossz, sőt jó, mert az önfenntartási ösztönben nyilatkozó természeti parancs teljesíttetik. De másként van a társaságban. Itt olly viszonyok szövetkeznek, mellyek vétekké bélyegzik, mi amott kötelesség volna. Itt születik a tulajdon eszméje, s minden ami ebből következik; itt támad a jog képzete, melly az erőszak s ököl törvénye helyébe lép, s ezek szerint még az önfenntartási ösztönt is, a legtermészetesebbet mindenek között, csak addig szabad követni, míg a társaság teremtette tulajdon és jog képzetivel ütközésbe nem jő. A jó vagy rossz képzetet tehát ekként véve, világos, hogy az ember természettől sem jó sem rossz, hanem = 0, melly mégis vagy semmi marad, vagy tízessé vagy százassá vagy ezeressé alakulhat, amint több vagy kevesebb számok csatlakoznak mellé, s csak ezek a számok teszik őt vagy jóvá vagy rosszá.
De messze tévedtem; vissza tehát. Én megbízásunk szerint a kisdedóvó intézetekrőli röpke iratot illyforma terv értelmében kívántam készíteni:
Legelsőbben is vezéralapul venni, hogy népszerű irat leend, következőleg a nép fogalmihoz alkalmazottnak kell lennie, s azért távol valami oskolai rendszertől, de mégis olly renddel, mint józan természetes észben a gondolatok logicai sorban következnek.
1-ő lenne tehát: minő veszedelmeknek vannak különösen a földmíves, napszámos, és kézmunkás osztályoknál a gyermekek legelső éveikben kitéve? Ezen leírásnak különösen a magyar nép szokásaihoz, életmódjához s polgári állásához képest kellene leíratnia. És pedig
a.) minők a veszélyek testileg; b.) minők lelkileg. Az elsőre nézve: minők a veszélyek a házi foglalatosságban forgó anyák otthonlétében, minők ha naphosszában távol vannak, s gyermekeiket vagy egészen magokra hagyva szobába zárják, vagy egy-két évvel idősebb gyermekeik gondviselésére bízzák, vagy utczán udvaron szabadon hagyják. Itt meg kellene említeni a polgárok tulajdonára, életére nézve is fennforgó veszélyeket, miket a magokra hagyott 3–7 éves gyermekek okozhatnak. A lelki veszélyek leírásánál nem kell felejteni, hogy a példa legerősebb rúgó az életben, ez szüll jó vagy rossz vonzalmakat a keblekben, mikint az utánzás ösztöne legkorábban fejledez a gyermeknél, s erre hatását nemcsak emberek, de egyéb természeti dolgok is gyakorolják. Nem kell felejteni, alsóbb néposztályaink uralkodó vétkeit, a tunyaság, iszákosság, káromlás példáját, miket ha saját szülőiken tapasztalnak, a hatás legkárosabb. És népszerűleg elő kell adni, miként az első gyermekkor benyomásai hatalmas befolyást gyakorolnak az egész életre, s ezt a mindennapi életből vett tapasztalásokkal szükség világosítani.
2-or. Mi történt eddig hazánkban ezen veszélyek elhárítására a szegényekre nézve? Felelet: falusi iskolák állíttattak. Ez a czélnak meg nem felel, mert 1ör a 2–7 éves gyermek iskolába még nem küldetik, 2-or 7 éven túl már nem küldetik; libapásztorság, attyának enni viszen a mezőre, kisebb testvéreinek gondviselésére otthon elzáratik stb. 3-or. Ha küldetnek is iskolába, falusi iskoláink a czélnak meg nem felelnek.
3-or. Szükség tehát más módokról gondoskodni. Legjobb találmány a kisdedóvó intézet. Mi ez? Különbség a nevelés és gyermekóvás között; mennyiben foglalatoskodik ez az elsővel, mennyiben a másodikkal, s miképp hárítja el a testi, miként a lelki veszedelmeket?
4-er. Egyesületünk e végre alakult. Mi annak czélja? S minők eszközei? Milly úton kívánja eszközeivel a czélt elérni?
5-ör. Minő következéseket lehet várni a kisdedóvó egyesülettől józan számolás szerint? Minő következést szültek ezen intézetek ott, ahol már léteznek? Mennyire lehet hazánk helyzetét, népünk állapotát tekintve, hasonlókat várni minálunk?
6-or. Lelkes felszóllítás a részvétre. A részvét pedig kétféle: 1-ör pénzbeli adakozás, 2-or példa, mely az indolensebb szülőket reá bírja, hogy ahol már illy intézet létez, attól ne idegenkedjenek.
Ennyiből kellene állani a röpke iratnak véleményem szerint. Megbízott társaim elfogadták véleményemet, s a kidolgozást Szentkirályira bíztuk, minthogy ő saját dolgozatai szerint is legtöbb előkészülettel bír e tágyban.*
Nincs nyoma annak, hogy Szentkirályinak ez az értekezése nyilvánosságra került volna.
Hazament bementem a Játékszínbe*, s Raymondnak Verschwenderjét* először életemben végignéztem. Festései erkölcsi irányzatúak, s a házi élet ismeretéből s az indulatok következményinek helyes felszámításiból merítvék.
Nyilván a pesti német színházról van szó – a mai Vörösmarty tér táján –, mert a magyar színtársulat a budai várszínházban játszott 1833 óta, s február végén még nem lett volna könnyű átjutni Budára a várba.
Raimund, Ferdinand (1790–1836) színész, vígjátékíró és színigazgtó, az osztrák népszínmű megteremtője; „Der Verschwender” c. darabját 1833-ban írta, ez volt utolsó, s az irodalomkritika értékelése szerint legkiemelkedőbb alkotása.
Pest február 26. vasárnap 1837.
Zrínyi, Francz I. (sic!)* és Nádor gőzhajók a budai kikötőbeni téli szállásukról kiszállottak, s harmadnap óta a pesti parton kikötvék indulásra. Gyönyörű látvány e három gőzöny együtt, mint hasítja hatalmas gépelyeivel a szőke Dunát, mint lebegnek a szélben színes lobogói, de magyar lobogó csak a kormánynál, az árboczon austriai. Szegény Fulton,* miért nem adta meg a gondviselés neked az örömöt látni, mivé fejlett kurta 30 év alatt isteni találmányod, mellynek első próbatételeinél gúny marczangolta éltedet, s megvetés és ostoba szánakozás kísérte roppant merényeidet! Ha van élet amott a síron túl, s ha van igazság azon életben, lehetetlen hogy neked érdem jutalmúl meg ne adassék egy pillanatot vetni a leélt földi élet kis ösvényére, s látni, mi új alakba öntötted te e világot, hol a töredékeny edényben olly roppant óriási erő lakik, látni, mint hódítottad te meg azon elementumot, hol Byron geniejének nagyszerű rajza szerint „100,000 hajóhad nyomot nem hagyva hömpölyög”.*
Kossuth megjegyzése, arra figyelmeztet, hogy a magyar Dunán közlekedő hajónak német neve van.
Fulton, Robert (1765–1815), a gőzhajó feltalálója. Sok kísérletezés után 1807. okt. 7-én tete meg az általa szerkesztett gőzhajó az első sikeres próbautat a Hudson folyón. Találmányának elterjedését és jelentőségének méltánylását azonban már nem érte meg.
Byron, Childe Harold’s Pilgrimage, canto IV., CLXXIX. szakasz.
Szeretek ábrándozva nézni a jövendőbe, s képzelni, minő lehet Pest, minő Dunánk, ha megnyílnak a Vaskapu szirtgátjai,* és szabadság virítand a torkolatnál; ha a Rajna–Dunai csatornya Europa keleti kereskedését erre utasítandja, minő lesz Buda Pest, minő Dunánk 100–200 év múlva, a te gondolatod következésében derék Fulton Tamás!!! Béke porodnak, áldás emlékezetedre s örök dicsőség!!!]
Kossuth bizakodó hangulata ebben az időpontban nem indokolt; a kezdeti lendület után ugyanis éppen 1836/37. év telén apadt el a kormány korábbi rendszeres támogatása, s a Vaskapu szabályozásának munkálatai hosszabb időre elakadtak.
Olvastam az „Allgemeine Zeitung” 50-ik számát ddo. 19-ae februarii. Lord John Russel,* az irlandi municipalis javításróli indítványt támogató beszédében Fox szavaival élve, az úgynevezett aristocratákról szólva azt mondja: Ha Irland (nállunk a nép) számára engedélyek követeltetnek s adatnak, ti. jogegyenlőség, ezzel nem mindenki lesz megelégedve. Nem az aristocratia, – mert e tiszteletreméltó szóval visszaélni nem akar, – hanem ama nyomorult monopolizáló kisebb szám (erbärmliche monopolizirende Minorität) azzal nem lesz megelégedve. Tout comme chez nous. De hiszen ez a nyomorult monopolizáló minoritás mindenhol egyforma alakzatú. Ennek a minoritásnak nállunk erős fegyvere a systhema. Javítsunk, úgymond, (mert a javítás szükségét tagadni már mégsem meri,) de javítsunk rendszeresen, azaz sohasem.* Vigyázzunk: Befreyung vom Mechanismus des Systems ist Fortschritt, – mond Guczkov.*
Russel, John lord (1792–1878) angol liberális államférfi, a katolikus emancipációja és a választási reform előharcosa; 1834/35-ben, a tory párt átmeneti felülkereskedése idején az ellenzék vezére, 1835 áprilisától az új wigh-kormány belügyminisztere.
Arra céloz itt Kossuth, hogy amióta az 1791: 67. tc. által kiküldött bizottságok kidolgozták munkálataikat, a kormány és a maradiak minden előremutató javaslatot azzal utasítottak el, hogy akkor kell vele foglalkozni, amikor majd a rendszeres munkálatok keretében a sor reá kerül. Különösen szembeötlő volt ez a taktika az előző országgyűlésen, amikor a kormány az örökváltságra, a jobbágy birtokbírhatására, az ősiség eltörlésére stb. irányuló javaslatokat azzal az érvvel buktatta meg, hogy nem tartoznak az úrbér keretébe, majd a magánjogi munkálat napirendre kerülésekor kell velük foglalkozni.
Gutzkow, Karl Ferdinand (1811–1878) német költő és író, ezekben az években a liberális irányú „Ifjú Németország” mozgalom egyik vezére.
[1836-ban a franczia departamentekben 87 takarékpénztár (Spaarcasse) szaporodott. E pénztárak összesen 200-ra mennek az egész országban, mellyekben 90 millió Franc van letéve, (1/10-ed része az ország egy évi jövedelmének). Több mint fele Párisé.* Kamat 3.600.000 francs.
A takarékpénztárak intézménye a 18. század közepén megindult kezdetek után a 19. század első harmadában rohamosan elterjedt Európában. Magyarországon először a bécsi takarékpénztár létesített a húszas évek végétől jobbára rövidéletű fiókokat. Kossuth feljegyzése nyilván azzal függött össze, hogy ekkor már az ellenzék köreiben Fáy András vezetésével agitáció folyt önálló magyar takarékpénztár létesítése érdekében. Ennek az agitációnak az eredménye lett 1840 elején a Pesti Hazai Első Takarékpénztár megalakulása
Börne halála: Börne* meghalt Párisban, temetése február 15-kén volt.
Börne, Ludwig (1786–1837) német író és publicista, az antifeudális kispolgári radikalizmus egyik ideológusa. 1830 után Párizsba emigrált; publicisztikája a politikai és társadalmi elnyomás, a német abszolutizmus ellen irányult.
Februar 26.
A Dunaparton sétáltam, két közönséges falusi ember, (parasztnak nevezi az erbärmliche monopolisirende Minorität, úgy amint őket viszont a katona nevezi, mert ezé az ország és hatalom,) két földmíves – mondom – jött felém egymással beszélgetve, s jött a gőzhajótól, melly kikötve állot partunknál. Beszélgetésökből csak illy töredéket hallottam: „Boldog Isten! Mit nem gondolnak ki az emberek, már most komámuram! ollyan taplót is csinálnak, mellyhez sem kova, sem aczél nem kell, csak a körmén húzza meg az ember, lángot vet.* Aztán csudálkoznak az emberek, honnan van az a sok tűz? Hiszen az illyen taplóval bizony kényére gyútogathat a rossz ember, hogy a fene ette volna meg az okosságát, nincs a szegény ember miatta bátorságban!!! – Mit mond a nép a culturáról?*
A különböző vegyi összetételű kénes gyufákat 1815 óta használták már; a foszforos gyufa 1833–35 között terjedt el a debreceni születésű Irinyi János találmánya nyomán.
Az utolsó mondat a margóra kiemelve.
Vieuxtemps. Estve Vieuxtemps virtuos hegedűs* concertjét hallgattam. Vieuxtemps 16 éves lehet, s valóban mester, gyönyörű édes hangokat csal ki hegedűjéből. Játszott zongorakísérettel variatiókat is magyar thémára. Eigenes für Pest componirt, mint a program mondotta. Gyermekkoromban francziául tanulván, midőn nyelvmesterem stilgyakorlatimat vizsgálná, gyakran illy megjegyzést tőn: „bien, bien, fort bien, mais ce n’est pas français.”
Vieuxtemps, Henri (1820–1881) belga születésű hegedűművész, kora egyik legnagyobb hegedűse. 1843-ban ismét vendégszerepelt Pesten, s az ifjúság tüntetett ellene, mert a Nemzeti Színházban tartott négy hangversenye után a pesti német színházban is fellépett. A tüntetésről Kossuth a Pesti Hírlapban, Széchenyi a Jelenkorban írt elítélő cikkeket.
A Vieuxtemps magyarjaival én voltam így: bien, bien, fort bien, mais ce n’est pas Hongrois.]
Februar 27–29. Marcius 1–2.
Roppant hazafi gondok foglalták el 4 nap óta szívemet, lelkemet. A szegény ifjak ítélete február 27-én lőn kihirdetve. A Királyi Tábla Lovassy Laczit 10 esztendei tömlöczre ítélte.* Szegény Atya! Majd megrepedt szívem, hogy vigasztalást nem nyújthattam neked. Látni, mint küzd melledben az atyai gyengédség a polgári erővel, borzasztó látvány volt. Leírom észrevételeimet e tárgyról; talán ha többé nem leszek, s e magamnak írott sorok valamelly hű kezekbe vetődnek, és látni fogja majd akkor a boldogabb utókor, mi körülmények közt éltünk mi, akik elsők valánk a kezdésben, hogy törvényes úton kaput nyissunk megbékülni százados vétkeinkkel s megadni a népnek, mit százados igazságtalanság tőle elragadott.*
Vö. a 569. o. 1. jegyzetével.
A szövegnek itt vége, bár nyilvánvaló, hogy írója többet is akart még mondani. Eddig a szöveg Q alatt van beiktatva a felperes okiratai közé, a márc. 6-i bejegyzéssel kezdődik a R perirat; az eredeti naplóban Kossuth 4 oldalnyi helyet hagyott ki a tervezett, de soha meg nem írt észrevételek számára.
Martius 6. 1837.
Kuthy Lajos és Lukács Lajos juratusok meglátogatta, s véleményemet kérve előadták, hogy az ügyvédi censura tőlök megtagadtatott. Kuthy Lajosnak okul azt adá a Personalis, (Somsich Pongrácz) hogy decretumot kapott, mindazokat, kik a pozsonyi ifjak Casinójában résztvettek, ügyvédi censurára nem ereszteni;* tévedésből ugyan már néhányan aligha át nem csúsztak, de diplomájokat ezek sem fogják kikapni; azonban javaslotta, folyamodjék Ő Felségéhez, folyamodását maga is secundálni fogja, s bizonyos sikerről nyújt reménységet. Lukács azonban hiában emlegette, hogy a Casinónak tagja nem volt, vele szóba sem akart állani a Personalis, mihelyt nevét megtudta. Ez a Lukács az, ki szegény Lovassynak pörében letett hite szerint igazságot vallott arról, hogy Gombos királyi fiscsalis által mikint kerítgetteték jó tanúnak.* Borzasztó dolog! Ő vallani tartozott, mert eskető parancs mellett hallgattatott ki, s most azért üldözik, hogy hamisan nem esküdött, hogy az igazságot el nem titkolta.
A két ifjúnak az ügyvédi vizsgától való eltiltása annak a következménye volt, hogy egyikük ősszel kezesül ajánlkozott a bebörtönzött ifjak helyett, másikuk pedig leleplezte, hogy hamis tanúnak akarták megnyerni az ifjak ellen. Az üggyel Pest megye márc. 21-i közgyűlése is foglalkozott: felírást határozott, s úgy döntött, hogy amennyiben közbelépése sikertelen maradna, az így eltiltott ifjakat a megyei törvényszék előtt levizsgáztatja és saját kebelében megengedi nekik az ügyvédi gyakorlatot. (Vö. OL, M. Kanc. eln. 1837: 608. sz.)
L. erre előbb az 549. o. 6. jegyzetét.
Általában a kormáyn irányzata világos. El akarja minden utakon nyomni az ifjúságban mutatkozó törvényes haladási szellemet. S most illy borzasztó útat is használ, hogy akik egész ifjúságukat az ügyvédi pályára készülgetve töltötték el, czéljoktól elzárattassanak, s úgyszólván élelmöktől megfosztassanak. Félek, nagyon félek, sok szegény ifjakra nagy hatással lesz a rettegtetésnek ezen új neme.
Kérdék tőlem, mit tanácsolok? Folyamodjanak-e, vagy ne? E dologban sokat határoz az individualitás, sokat a körülmények; lehetnek, kiknek egész életök boldogsága tönkre van téve, ha el nem érhetik azt, hogy ügyvéddé legyenek, s talán hozzátartozandóiknak boldogsága is. Illy tekinteteket a polgáriság érzetének feláldozni heroismus, a heroismus pedig ollyan valami, amit kiki csak ön kebléből meríthet, mások tanácsából nem. Én tehát heroismust sohasem fogok senkinek tanácsolni, csak azért sem, mert a rossz kimenetel minden következményei, s egy, tán nem is innen eredő egész életi elégedetlenség szemrehányásai a tanácsadóra hárulhatnak; s jó embernek igen fáj vádoltatni, hogy egy ember szerencsétlenségének oka volt. Én tehát nem mondám, hogy ne folyamodjanak, annyival kevésbé, mert nem hiszem, hogy egy-két ifjúnak olly lépése, miszerint kegyelemtől kéri azt, mit törvény és igazság szerint tőle megvonni nem lehetne, a nemzet jogát, kivált ha a törvényhatóságok megteszik, amivel tartoznak, nem igen sértheti. Csak annyit mondék tehát, hogy én az én individualitásom szerint éhen vesznék bár, sohasem koldunám a kegyelemtől azt, amihez jogom van, de senkinek sem veszem rossz néven, ha teszi.
Véleményem szerint a dolog itt is a megyék törvényszeres pártfogására szorult. Folyamodni kellene a megyéhez, s a megyének kettőt volna tenni kötelessége: 1-őr felírni a sérelem orvoslásáért, mit annyival alaposabban tehet, mert diaeta alatt a censura nem egyes személyek üldözése czéljából, hanem azon oknál fogva, hogy a diaetán törvénykezési gyakorlatot az ifiak magoknak nem szerezhettek, általánosan fel volt függesztve, s az ország az ellen nyomban repraesentált.* 2-or: Az ügyvédi censura törvény szerint nem monopoliuma a Királyi Táblának, minden bíróság teheti azt saját körére. Még a mi emlékezetünkre is adattak ügyvédi censurák a kerületi táblák, sőt a vármegyék előtt is, újabb időkben ugyan ez kimaradt a divatból, de csak azon oknál fogva, mivel aki magát elhatározá az ügyvédi vizsgálatot kiállani, örömestebb tette a Királyi Tábla előtt, mert ennek diplomája felhatalmazá őt az egész országban ügyvédileg munkálni, mit a kerületi táblák vagy vármegyék csak saját keblökre tehetnek. A dolog e helyzetében tehát a vármegyéknek határozást kellene hozni, hogy ha valaki magát a megyebeli törvényszékhez ügyvédi vizsgálat végett jelenti, vizsgáltassék meg észlegi és gyakorlati törvénytudása, s ha alkalmasnak ítéltetik, eskettessék fel ügyvédnek, azon megye kebelére szorítva hatóságát, s neki illy értelemben a megye hiteles pecsétje alatt diploma is adassék. Ezt a megyék törvényesen tehetik, s mivel tehetik, tenni kötelességök, mert ők a polgári jusok védjei.
A rendek Bezerédy indítványára 1835. máj. 29-én döntöttek úgy, hogy az ügyvédi vizsgák szüneteltetése miatt felírnak a királyhoz. Feliratuk a szokásos viták és izenetváltások után aug. 19-én nyert végső megerősítést. (Vö. Országgyűlési Tudósítások IV. köt. 456. kk., 663. o.)
[A szegény ifjak ügyébeni bíráskodásáról a Királyi Táblának ismét némi hiteles adatokat hallottam. Az csakugyan áll, hogy halálra senki sem szavazott; az is áll, hogy hárman tökélletes feloldozás mellett voltak: Földváry, Császár és Zsombory. B. Vay Miklós és Plathy Gáspár nem voltak az ítélethozáson betegség miatt. Császárról gyönyörű dolgokat hallunk, s pedig hitelesen hallunk.]
Martius 9.
A Septemviratus is kimondá ítéletét az ifjak dolgában martius 7-kén; Lovassy Ferencz nyomban szabadságba tétetett; szegény ifjú! Képén nyomát viseli a 10 hónapos elzárásnak Isten szabad egétől. Öröme nem lehet csonka, s mi magunk is csak szorúlt kebellel fogadtuk, mert szegény Laczi sorsa mélyen megrázott mindnyájunkat. Boldog Isten! Mi a Curiának ezen ítélete egyéb, mint vélemény, hit, gondolkozás szabadsága elleni háborúnak manifestuma!!!
Lovassy az atya folyamodni akar a Fejedelemhez, s tollamra bízta úgy tenni a folyamodást, hogy kérése követelésnek le látszassék, de bűn elismerése ne legyen, minthogy fia az ítélet szerint is ártatlan, s ne alacsonyuljon le kegyelemérti könyörgésre. Jónak ítélték baráti, hogy a Cancellaria tagjainak egy kis informatiót készítsen, (azt Ágoston tette fel,) s folyamodjék közbenvetésért az özvegy császárnéhoz,* s Károly, Lajos és Ferencz Károly főherczegekhez* is, (ezt Benyovszy tette fel); Kis Lajos udvari agenshez utasítottuk Lovassyt.
Karolina Auguszta (1792–1873), I. Miksa bajor király leánya, 1816-tól I. Ferenc negyedik felesége. 1825-ben koronázták magyar királynévá.
Károly főherceg (megh. 1847), Ferenc császár legidősebb élő testvére; Lajos főherceg (1784–1864) Ferenc legfiatalabb élő testvére; Ferenc Károly főherceg (megh. 1878), a gyermektelen V. Ferdinánd öccse és örököse, a későbbi császár Ferenc József apja.
Kérdést tevén Beőthy directornál,* ha fiát meglátogathatja-e? ez azt felelte, hogy el levén ítélve, statusfoglyokkali bánásmód alá esik, s legfelsőbb engedelem nélkül hozzá senki nem mehet. Átment tehát Lovassy István Budára, a Nádorhoz folyamodandó e végett, egyszersmind a fejedelemhezi kérelemre pártfogását kérendő. A Nádor gyengélkedő egészségben levén, s különben is születése napját ünnepelvén, audientiát senkinek az nap nem adott. Stoffer titoknok azonban másnapra bíztatá, addig is kérését bejelentendő.
Beőthy Sándor kincstári jogügyigazgató, a vád képviselője.
Ma tehát, mielőtt a Nádorhoz ismét átmenne, Beőthy őt magához hívatá, s tudtára adá, miként Ő Herczegségétől kérését megelőző kegyelemmel fiának meglátogatására megjött az engedelem. Lovassy az alkalmat használva, kérte a Directort, lenne ő is pártfogója a Fejedelemnél. Megígérte, de kinyilatkoztatá előre, hogy ha Laczi maga nem folyamodik, úgy kár is Bécsbe fáradnia. Az atya e feletti aggodalmában megkérte Ágostont, tenne fel olly folyamodást, mellynek aláírását reményleni lehetne Laczitól. E folyamodást velem közlötték, igaz, nem kegyelemérti lealacsonyulás, nem bűn elismerés, de mégis folyamodás. igen sokan és igen régóta beszéllik Lovassynak, hogy eddigi lépéseivel inkább ártott, mint használt!! s hogy ő csak mások ingerléseinek volt játék eszköze! Nyomorult cselszövény! Az Isten tudja legjobban, volt-e neki a polgári kötelességek teljesítésében ingerlésre szüksége, s én, kinek tanácsával élt főképpen, tudom legjobban, ha tollammal nem mérsékeltem-e inkább az indulatokat, mellyeknek kitörésein óhajtá felszólamlásait építeni.* Azonban én előre látom ugyan, hogy bécsi útja most legalább sikertelen lesz, most még erős kikelések történnek a megyék gyűlésein, s „nichts abtrotzen lassen” a kormány maximája, idővel pedig folyamodás nélkül is kivívta volna maga a dolog az enyhülést. Hiszen még Polignacra nézve is megengesztelték kurta hat évek a bosszúállás indulatát.* De bár így vagyok meggyőződve, mégsem lehetett elleneznem semmit, miben a szerencsétlen atya balsorsának enyhítését kereste, nem lehetett elleneznem, részint mert úgyis sokat emlegetik neki az ingerlőket, és ezzel alkalmasint engem értenek, mert tudják, hogy senki melegebb részt nem vőn sorsában, részint mert heroismus kívántatnék a bíróság önkényét hallgatva szenvedni, s csak a nemzettől várni orvoslást. Heroismust pedig senkire sem disputálhatunk, azt kiki önkeblében keresse; részint végre, mert nem akarnám magam kitenni azon szemrehányásoknak, hogy ha én nem ellenzem, folyamodik, s ha folyamodik, ki tudja, nem kap-e egy vigasztaló sugárt felülről. Ezen okok vezérlének, hogy az atyának, amit ő mint atya tenni akart, semmit sem ellenzettem, sőt midőn előttem kinyilatkoztatá, miképen Laczit is szándékozik reábírni, hogy folyamodjék, erre sem szóltam egyebet, mint azt: hogy ezt Lacziról fel nem teszem, s az ő helyzetében én nem tenném, inkább elvesznék.
A naplónak ez a részlete is bizonyítja, hogy Lovassy István fia érdekében készült beadványainak Kossuth volt a szerzője, s hogy szerzőségéről a közvélemény is tudott.
Polignac, August Jules gróf (1780–1847), X. Károly francia király reakciós miniszterelnöke, az 1830-i párizsi forradalom kirobbanását előidéző hírhedt ordonnance-ok szerzője. A forradalom győzelme után életfogytiglani börtönre ítélték, de Lajos Fülöp 1836 novemberében megkegyelmezett neki.
Az aggódó atya ezen intést el nem értette, bement Laczihoz, és őt reábírta, hogy az Ágoston javaslotta folyamodást írná alá; s minden várakozásom, minden reményem ellenére aláírta! Midőn ezt meghallottam, lehetetlen volt mély megilletődésbe nem merülnöm; megcsalatkoztam hiedelmemben, veszélyeztetni láttam az elvet, egy roppant diadalt készítve az önkényes terrorismusnak, egy olly diadalt, melly őket erősítni fogja, hogy a rettegés ösvényén megmaradjanak; mert hiszen ha még e makacs ifjút is meghajthatták, azt hiszik, mindenkit meghajthatnak, és próbálni fogják a legerősbbeken. Nem szóltam Lovassynak, de mély hallgatással távoztam el társaságából. Később összejött Wesselényivel. Ez meg nem elégedett a rosszallás néma jeleivel, hanem szigorúan kifejté a rosszat, mit e lépéssel tettenek. Lovassyt ez, de méginkább az én elnémulásom keservesen megilleté; nehezebben tűré azt, mit elhidegülésünknek nevezett, mindennél, amit eddig önkény s erőszak vállaira halmoztak. A dolog megtörtént, Lovassy Laczi folyamodása a Causarum Director kezeiben volt, megnem történtté tenni többé nem lehetett. Durva kegyetlenség volt volna, hogy a szenvedő atyának fájdalmát még barátai is neveljék, én tehát legyőztem érzelmeimet, s barátilag adtam utasítást útjára.
[Martius 11.
Lovassy István volt a Nádornál. Az audientia hosszas volt; miket a septemvirek, Cziráky stb. egyenkint mondottak az atya erős felszólamlásainak káros voltáról, az ingerlésekről stb., azt a Nádor mindent egybefoglalva ismételé. Reményt a Fejedelem kegyelmére keveset adott.
Császár Bécsbe ment, némellyek mondják, azért, hogy resignáljon, mások, hogy fel lett volna idézve fejedelmi szó meghallására. Én Császártól mindig hajthatlan önállást vártam, s örvendek, hogy az emberismeretem meg most sem csalt. Egy vonást jegyzek fel itt Császárról. Midőn a múlt diaetán Borcsiczky kemény kifejezésekben a Királyi Táblát szolgai függésről vádolá, Császár már akkor királyi táblai bíró volt,* s néhányad magával ezt nagyon rossz néven vette s kijelenté, hogy ha a Királyi Tábla ezt eltűri, ő resignál, mert illy becstelen corporationak tagja lenni szégyenel; s midőn valaki emlékezteté, hogy hivatalra szüksége van, mert nincs vagyona, miből élhessen, így felelt: „Ezzel nem törődöm, van ügyvédi diplomám, procátor leszek.” Ki Magyarországban királyi táblabíró létére így gondolkozik, az felülemelkedett az előítéleteken, s annak keblében nemes önérzés lakozik.]
Császár Sándor Temes megye első követe volt az előző országgyűlésen; a kormány hamarosan megnyerte magának, s mivel állásfoglalásai mind gyakrabban ellentétbe kerültek megyéje haladó szellemű utasításaival, Temes megye 1834 májusában visszahívta és helyébe Kövér János főszolgabírót választotta követté. A nádor és a kancellár mindent megtett, hogy Gerliczy Mihály temesi főispáni helyettes útján hatálytalanítsa a visszahívást, erőfeszítéseik azonban sikertelenek maradtak. Császárt ezután hamarosan kinevezték a kir. Tábla bírájává.
Március 12-ikén.
A Casinoban concertben összejöttem Földváry Ferenc királyi táblabíróval. Érdekes vala beszélgetésünk. Feljegyzem némi töredékeit.
F[öldváry]: Lovassy elment Bécsbe? – Én: El, s fájlalom, hogy úgy ment, amint ment. – F[öldváry]: Én is. Óhajtottam volna, hogy Laczi ne folyamodjék, – lépését helybe nem hagyhatom. – Én: Elmondám véleményemet, s kérdém, mit tud Császárról? – F[öldváry]: Most kerestem, de még nem jött meg, elmenetelekor pedig velem nem szólott. – Én: A világ kétféle képpen beszél. Némellyek azt mondják, felhívatott, mások, hogy a Personalissal egy kissé összekapván resignált, de a Personalis nem érzé hatóságához tartozónak a resignatio elfogadását, Császár tehát felment oda, hol elfogadhatják. Mondják, hogy az ifiak dolgában ítélet hozáskor a Personalis improbatiokra fakadott, s ez volna oka resignatiójának.
F[öldváry]: Az improbatio mindhármunkat* egyformán illetett. A dolog így történt: Mi hárman tellyes absolutióra szavazánk. A többiek abban egyeztek meg, hogy halálos büntetésnek nincs helye, hanem arbitrariára kell az ifiakat ítélni, de az arbitraria minősége (a tömlöcz ideje) felett annyira szerteágaztak, hogy többséget nem tudna csinálni a Personalis. Minket szólítot tehát fel, mondanánk meg, mennyi idejű tömlöczre szavazunk? Mi hárman azt feleltük, hogy mi absolutióra szavaztunk, mert büntetésnek helyét nem látjuk; ön lelkiesméretünkkel jönnénk tehát ellenkezésbe, ha csak egy óra percz rabságra is ítélnénk azt, kit büntetés alá tartozhatónak nem ítélünk. Innen versengés támadt, sohasem volt talán még illy zajos ülése a táblának. Kénszeríteni akartak a szavazásra. Reviczky felkiáltott, aki szavazni nem akar, ne visellyen hivatalt. Természetes, hogy mi véleményünknél maradtunk. Végre a Personalis azt mondá, hogy tettünket improbálja, s azt a protocollumba is béiktatni parancsolja. Mire Császár: Írják protocollumba, küldjék ahová tetszik; nem csak itt e zárt ajtók mögött, de a piacz közepén is egész világ hallatára ki merem mondani véleményemet. Ennyiből állott a personalissali összeütközés.
Ti. Földváryt, Császár Sándort és Zsombory Imrét, akik a királyi Táblán az ifjak felmentésére szavaztak.
Én: Még azt is beszélik, hogy Császár tartózkodás nélkül nyilvánítgatja a szavazás rendjét e tárgyban; a Personalis őt megtámadta privative, hogy ezt miként merészli tenni, mire Császár: Eskümben, mellyet letettem, nincs arról szó, hogy ezt tennem nem szabad. Egyéberánt én beszéllem s fogom is beszélleni, s bizonnyal teszem annyi jusal, mint amennyivel Méltóságod tette azt, hogy az én s két társom voksát protocollumba vétetvén, azt Bécsbe felküldötte, s minket a kormánynak deferált.*
Illyen jelentésnek nincs nyoma a Kancellária elnöki iratai között, az ifjak pörének irányításával megbízott kancelláriai titkos bizottság azonban az ítéletek meghozatala után részletes véleményt adott be a királyhoz. (L. OL, M. Kanc. eln. 1837: 500. sz. alatt.)
F[öldváry]: Ezen beszélgetésről semmit sem tudok. Nekem a Personalis nem szólott, de a delatióra nézve tett észrevételét (ha igaz) helyeslem. Én nem gondolok vele, sőt azt szeretném, azt óhajtanám hazám java tekintetéből, hogy resignáltatnának velünk. Ez adna még erős állást a különben is igazságos ügynek.
Én: Isten adná, hogy úgy legyen. Tudom én, Nagyságodat tetteiben soha sem vezérlette hiúság, hanem becsület, meggyőződés és hazafiúság, de engedje megjegyeznem, hogy nagyobb dicsőséget senki sem aratott hazánkban, mint Nagyságtok aratnának, ha ez megtörténnék.
F[öldváry]: Meglehet. De én nem akarám csak mutatni is, mintha feltenném a kormányról, hogy neheztelhet egy bíróra azért, mivel lelkiesmérete szerint szavazott. Én tehát éppen most folyamodtam a debreczeni kerületi tábla elnökségéért. Tudom azonban semmi sem lesz belőle; sőt szeretném, ha feleletül megfosztanának mostani hivatalomtól. Volt-e a septemviratuson valaki, aki véleményünkben osztozott?
Perényi Zsigmond báró (1783–1849), Ugocsa megye főispánja, az 1848/49-i szabadságharc vértanúja.
Péchy Imre (1753–1841), hat országgyűlésen át volt Bihar, majd Pest megye országgyűlési követe.
F[öldváry]: De a procedúra elleni kifogásokra nézve is?
Én: Úgy hallom, különösen a szabad védelem megtagadására nézve.
F[öldváry]: Ezt szeretem, ez volt előttem mindég a fő tekintet. Mi látván, hogy az absolutióra nézve igenis minoritásban maradunk, másképp akartunk a dolgon segíteni, s a pert szabad védelem mellett bővebb kifejtés végett visszaküldetni kívántuk, hijánt látván a fiscus eljárásában is, nevezetesen…*
A naplórészlet itt végetér, az eredetiben sem folytatódik. – A márc. 12-i Földváryra vonatkozó részlet megvan külön másolatban is, az OL, M. Kanc. eln. 1837: 1298. sz. akta mellékleteként. Az aktával Cziráky országbíró felküldte a kancellárnak a beszélgetés másolatát s mellékelte hozzá Földváry nyilatkozatát is. Az országbíró azt írta, hogy Földváry gyanús neki, de tagad, s pusztán a napló alapján nem lehet eljárni ellene a hivatali titoktartás megsértése miatt. Földváry azt vallotta nyilatkozatában, hogy beszélt ugyan a naplófeljegyzés időpontjában Kossuthtal, felületesen érintették is Lovassy és Császár személyét, de a naplóban foglatakat ő nem mondta; nyilván Kossuth találta ki a beszélgetést – írta védekezésében, – akiről köztudomású, hogy Tudósításaiban is kiforgatva közölt beszédeket. Az ügynek Földváryra nézve további következménye nem lett. – Amikor Földváry 1842-ben meghalt, Kossuth meleghangú megemlékezésben magasztalta becsületességét és hazafiságát a Pesti Hírlap dec. 22-i (206.) számában. (Gyász és tisztelet c. cikk.)
Sk. ered. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4850/88. sz.
Másolat. Kossuth perének iratai. I. köt. 42–61. o. (Vörös Antal id. másolatai.)
Kiadta K. Papp Miklós: Történeti Lapok, 1874. (I. évf.) 1. sz.
Másolat. Kossuth perének iratai. I. köt. 42–61. o. (Vörös Antal id. másolatai.)
Kiadta K. Papp Miklós: Történeti Lapok, 1874. (I. évf.) 1. sz.
